Florence Pugh
as
Debora
━━━━━━━━━━━━━━━

Egyszer régen ismertem egy fiút.
Magas volt, barna hajú. Átlagosnak is mondhatták volna, ha nem ismerte az ember.
Ám valójában ő maga volt a vajákok következő nemzedékének mentsvára.
Legalábbis... én így hallottam.

━ Miért színezed ki mindig az életemet? - kérdezi oldalra fordulva az ágyon.

Megvonom a vállamat, és újra megmártom a lúdtollat a tintásüvegben. Leírok még pár sort, aztán megérzem, hogy már mögöttem állva a nyakamat csókolja.

━ A hízelgéssel aligha érsz el bármit is. - jegyzem meg hümmögve.

Beleharapok az alsó ajkamba, hogy elfojtsam ezeket a feltörő hangokat.

━ Pedig szerintem nagyon is tetszik neked. - duruzsolja a fülembe.

Amikor viszont megfordulok, látom, hogy már nadrág van rajta. Felvonom az egyik szemöldökömet.

━ Hogyan írom meg életed történetét, ha folyton magamra hagysz? - kérdezem, és felkelve én is magamra veszem a selyem köntösömet.

Figyelem a hátát, miközben felhúzza az ingét. Megannyi heg fedi a bőrét. Sok-sok történet, amit előbb-utóbb úgyis megfogok írni.
Már persze, ha megélem.

━ Tudod, hogy mindig visszajövök, hogy folytassam! - válaszolja és felém fordul.

A rövidre nyírt, sötét haja még kicsit nedves.
A borostyán macska szemekben pedig őszinteség ül. Meglágyul a szívem.

━ Tudom. - válaszolom végül.

Nem tudom már, hogy mikor vagy hogyan történt mindez, de azzal tisztában vagyok, hogy semmi sem tart örökké. Ezt Vesemir is pontosan tudja.

Felém lép és a kezeivel megfogja az arcomat. Felnézek rá. Látom az arcán a higgadtságot.
Mindig is megnyugtatott vele. Olyan furcsa.

━ Én drága Deborám! - suttogja a szavakat, majd lassan megcsókol. Az ajkai forróak, a nyelve édes. Nem akarom, hogy elmenjen.

━ Messzire visz az utad? - kérdezem, amikor elválik tőlem.

━ Három éjszaka és újra itt leszek. - ígéri, miközben magára veszi a páncélját.

Mindig visszajön bárhova is menjen. Mindig.

━ Vesemir... - szólok utána, amikor már az ajtóhoz lép. Még visszatekint a válla felett. Rám mosolyog. A mosolya megnyugtat.

━ Amikor visszajövök, folytatom a mesélést. - feleli a válaszát a ki nem mondott kérdésemre. Már túl jól ismer.

Aztán magamra hagy, nekem pedig neki kell állnom a napi teendőimnek. Meglehet, hogy csak egy egyszerű mosónő vagyok, de nem azért, mert én választottam volna ezt a sorsot.
Sajnos az élet senkit sem kímél. Legyen szó emberről, vagy akár egy vajákról.

Vesemirt pontosan azóta a reggel óta nem láttam. Így az életének története is abbamaradt. Nem vált belőlem költő sem ezáltal. De sosem felejtettem el a fiút, akiről írtam.