Hideg, hűvös fuvallat lengte be az aprócska falucskát. A létszám alig haladta meg a harminc főt, kettő, talán három utcából ha állhatott a település, de igazából ez oly lényegtelen tény, mint megállapítani; Az eső fentről lefelé esik. Aznap is, pont a fuvallat után pár percére cseppek jelentek meg a talajon jelezve, hogy minden ember, ki a szabad ég alatt tartózkodik óvja meg magát a közelgő eső elől. Ki elbújva meleg házába, ki egy esernyő alá rejtőzve. És mintha az ég csak arra várt volna, hogy minden egyes ember megtegye azt, zuhogni kezdett. Másodpercek alatt lett a föld dagonyázó, a járda sötétebb. Hulltak a cseppek olyan gyorsasággal, hogy azt megszámlálni nem lehetett. Hogy is lehetett volna? Az eső egy nagy köddé varázsolva a teret képtelenné tette. Pedig aztán a mi kis Szabó Katalinunk sokszor ilyen bugyuta tevékenységekkel szórakoztatta magát. Bár még soha nem tudta egyszerre megszámlálni az összes eső cseppet, úgy gondolta ha sok ideig gyakorolja, egyszer sikerülni fog neki. Sajnos, az erős verdeséstől nem tudta megtenni. Sóhajtva az ablak rámájára döntve fejét elkönyvelte magában, hogy bíz fel kell adnia vágyát és kíváncsiságát más felé terelni. De mihez kellett volna kezdenie? Szegény lánynak unalmas élete volt, monoton. Kész körforgás. Reggel felkelve elment a buszmegállóba, ott megvárva az ő kényelmes, meleg távolsági buszát, mely a nagy bűnös városba vitte, ahol iskolája is foglalt helyet. A napot át tanulva ugyan ez az út volt visszafelé, míg haza nem érve pihent egy cseppet, majd sétálgatva egyik korabeli lánnyal beszélgettek egészen estig. Épp ezért sem tudta, mit kéne csinálnia. Az ilyen időkben is megvolt az unaloműzője, csakhogy kutyája aznap ment el apjával a közeli erdőbe vadászni. Anyja sem volt otthon, egyik vendége hívta házhoz sürgős munka érdekében. Tehetetlen volt, de aztán ötletnek híján kabátjáért nyúlva kivánszorgott az esőre. Esernyőt a butus nem vitt magával, de sebaj, nem bánta. Talán még egy picit szórakoztatóbbnak is találta. Kuncogva, hangosan felnevetve ugrándozott az akkora már meglévő pocsolyákba. Sose gondolta, ilyen érzés a szabadság, mikor azt tehet, mit kíván. Továbbra is alig látva, de megpróbálkozott az összeadással, mindhiába. Azok a fránya esőcseppek ellepték pillái hegyét, megakadályozva, hogy legalább így lássa. Tisztán egyedül a talajra tudott tekinteni, mellkasvonalától magasabbra sajnos nem. Tovább sétált az esőbe, néha néha elkapva szájával pár cseppet. Lassacskán csillapodott az eső, majd egy idő után el is állt. Ott állt az egyik utca közepén a hidegtől kipirult arccal és gondolkozott, most mit csináljon. Eldöntötte, barátnőjéhez megy látogatóba, ott majd megszárítkozik gondolta magában. Már el is indult a jó irány felé, mikor nem messze tőle meglátott még egy valakit az utcában. Egy lányt. Ismerte -e? Hát persze, hogy ismerte, nem volt olyan ember azon a helyen, kit ne ismert volna. A lány becses néven Varga Luca, pár évvel talán idősebb volt Katánál. Sudár, kecses alkattal megáldva. Szíve szerint oda se köszönt volna a lánynak, de köteless volt. Szóbeszéddé vált volna a faluba. Persze, persze, lehet mondani, hogy senki nem látta volna, de az hazugság lett volna. A lakosok többsége, legalább is az idősebb fele állandóan az ablakon kukucskált ki új témára várva. Megadva magát már intett volna Lucának, mikor a semmiből egy magas sötétkabátú férfi lépett Luca mellé, a korát illetően ránézésre olyan harminc-negyven éves lehetett. Apja korú. A férfi ismerős volt számára, talán a település gazdája lehetett. Kényeskedve, szinte már nyájasan megszólította Lucát, majd már csak annyit lehetett látni, hogy nevetve elmegy vele valahová. Hogy hová azt senki sem tudja, se az aki látta, sem aki nem látta.

Másnap, mikorra iskolából hazatért boldogan letette táskáját, el akarta mesélni, hogy egyik osztálytársuk mennyire idióta, hogy képes volt saját magát leégetni. De nem tehette, ugyanis édesanyja a szomszéd nővel az étkező asztalnál társalgott.

- Micsoda egy tragédia - ingatta fejét az idősebb nő -, szegény lány, hiszen alig múlt tizenhét.

- Alig élt! - kortyolt bele anyja szomorúan innivalójába.

- Mi történt? - lépkedett anyjához érdeklődve.

- Igaz is, te még nem tudhatod! - tette le poharát leányára nézve - Varga Luca a szomszéd utcából tudod, akivel tavaly még itt alvós bulit tartottatok.

- Igen, igen - legyintette le sürgetve édesanyját, nem érdekelte a körités, a lényegre volt kiváncsi -, mond már!

- Meghalt kicsim, meghalt - dőlt a szomszéd öreg nő az asztalra játszott sírással - Szegény lány, ó mond Uram - nézett fel a plafonra, mint akinek tébolyult az elméje.

Meghalt, visszhangzott Kata fejében, hogy agya végre felfoghassa a történteket. A gondolatra nyelnie kellett egyet, akaratlanul eszébe jutott a tegnap esti események. Az is lehet, hogy ő látta őt utoljára. Ott az asztalnál állva a két idősebb nő elregélték neki, hogy kora reggel. Pirkadatkor, mikor a nap narancsárgássá színezi az eget, találták meg Lucácskát a falutól nem messze lévő szántáson. Holtan heverve, sárosan. Akár egy kutya. Nem kellett megemlíteni, anélkül is tudni lehetett, megölték. Aznap a falura bú szállt, ahogy másnapra, másodnapra és harmadnapjára is. A fiatal lány temetése, akkor folyt és a hangulathoz az idő egyáltalán nem segített. Lassan, szinte már fájdalmasan csepperget az eső. Azt is lehetne mondani, hogy áztatosan. Falubeliek a végtisztességet megadva a lánynak fekete ruhájukat magukra vették és elindultak az emlékezetes eseményre. Mert az volt, annyi szent. Legalábbis Szabó Katalinnak. Szülei közt állva leste, ahogy a holt rokonai koporsóhoz sétálva sírnak, rínak, rosszul lettek a fájdalomtól, leginkább édesanyja. Mert mi fájobb annál, ha egy édesanya elveszti egyetlen egy gyermekét? Semmi. Talán még a magány is jobbnak számított.
Egy idő után nem bírta tovább nézni a szenvedést, tekintetét a földnek szegezte. De azt sem sokáig, ugyanis két barna bakancs felkeltette érdeklődését. Férfi volt, és ahogy egyre feljebb tekintett rá kellett jönnie, hogy a gazda az. Szerencsére háttal állt neki, így jobban szemügyre tudta venni az ember bőrbe bújt szörnyeteget. Egyszerre tudott volna hányni és sikítani abban a pillanatban, mikor a férfi hátra fordulva biccentéssel köszönt a családfőnek. Teste remegett, mint a nyárfalevél, torkából sem szaladt ki egy árva hang se, még érezte, ahogy körmei tenyerébe fájodnak, majd a galád visszafordult.

Azóta minden év ezen napján elered az eső, sűvít a szél, morrajlások hallatszanal jobbról -balról. Furcsa jelenség, az már biztos, senki nem tudná megmondani, miért történik ami. Katalinon kívül, ő tudja. Tudja, mert az unalmas békés életét választotta az igazságszólgáltatás ellen és ezért az időjárás minden évben mégha csak ennyivel is, de emlékezteti szörnyű tettére.