Lexy

Stephan kezét szorongatva léptem át a ház küszöbét. Barátom átölelte a vállamat és biztatón rám mosolygott. Elnavigált velem az ebédlőig ahol egy kedves, szőke hajú nő várt minket.

- Na végre! - mosolygott ránk. - Már azt hittem, hogy inkább felfalod ezt a kislányt, minthogy bemutasd nekem. Szia, én Lucy vagyok, ennek a lökött fiúnak az anyukája - fordult felém.

- Anya! - forgatta meg a szemeit Stephan, amin jót mosolyogtam.

- Buon Pomeriggio! - köszöntem illedelmesen. - Alexa Silver, de mindenki csak Lexynek szólít.

- Szép neved van, de ha lehet akkor inkább tegezz, mert nem akarom rosszul érezni magam a korom miatt.

- Rendben, köszönöm - pirultam el és közelebb bújtam Stephanhoz.

- Ó, de buta vagyok, üljetek le - mutatott a székekre, amik egy már megterített asztal mellett álltak. - Mindjárt hozom a kaját.

- Segíthetek? - néztem rá félve, mire elmosolyodott.

- Köszönöm, de nem kell. Ti csak...na szóval, szórakoztassátok egymást míg visszajövök - nevetett fel.

Úgy éreztem, most értem el a bőrömmel azt a szintet, hogy ennél pirosabb már nem lehetek. Stephan röhögve leült és az ölébe húzott.

- Bocs, nem tudom mi van vele, de nem ilyen szokott lenni. Szerintem tetszel neki - simított végig az arcomon nevetve.

- Gondolod? - kérdeztem aggódva.

- Tuti - bólintott mire kuncogni kezdtem. - Most mi van?

- Bele sem merek gondolni, hogy miket mondott volna, ha nem tetszenék neki - néztem a barátom szemeibe, ahol azon nyomban el is vesztem a barna kavalkádban.

- Itt is vagyok - jelent meg Lucy egy hatalmas tál tésztával a kezében amit letett elénk az asztalra. - Szedjetek! Jó étvágyat!

- Köszönjük - válaszoltam illedelmesen.

- Ú, bolognai, a kedvencem! - támadta le a tálat a mellettem ülő focista.

- A bolognai? - nevettem el magam. - Azt hittem, hogy a milánói a kedvenced?

- Az is, de a bolognaiban hús is van - tömte tele a száját. Nevetve néztük hogyan tünteti el a felhalmozott ételt a tányérjáról. Fokozatosan oldódott fel a hangulat és egyre többet beszélgettünk a barátom anyukájával, akit szinte minden érdekelt ami velem kapcsolatos volt. Értsd a jövőbeni terveimtől a főzéstudásomon át a családomig. Készségesen válaszolgattam neki, mire ő hálából érdekes történeteket mesélt a "kicsi" Fáraóról, amit a "nagy" nem nézett jó szemmel. Épp azon nevettünk, hogy a barátom kiskorában mindig hisztizett, ha a labdája nem volt az ágya mellett, mikor megcsörrent a mobilom.

- Elnézést - mentettem ki magam, majd felálltam és kisétáltam, hogy ne zavarjam a többieket.

- Szia - köszöntem mosolyogva a hívónak.

- Lex! Ezt nem fogod elhinni - hadarta Lolo. - Én, Ádám, ráöntöttem és megcsókolt - magyarázott össze-vissza.

- Hé, hé, hé - csitítottam le.- Lassabban, mert így nem értek egy kukkot sem.

- Á, ezt így nem lehet - nyüszített fel. - Mikor érsz haza?

- Nem tudom - vontam meg a vállam, amit ő nem láthatott. - Stephan elhozott az anyukájához vacsira.

- Ó, lassan megkéri a kezedet - vihogott fel.

- Idióta - mordultam rá.

- Akkor nem is zavarok - kuncogott bele a telefonba.

- Lolo, ne csináld ezt velem! - csattantam fel. - Mi történt? Miért hadoválsz össze-vissza?

- Nem szeretném, ha miattam rossz benyomást tennél az anyós jelöltedre - nevetett fel. - Amúgy sem telefon téma.

- Gyere át estére - ajánlottam fel, mert már nagyon kíváncsivá tett.

- Az lesz a legjobb. Mikorra menjek?

- Szerintem fél kilencre már otthon leszünk - morfondíroztam a készülékbe.

- Akkor én meg addigra ott leszek nálatok. Puszi.

- Szia - nyomtam ki a telefont, majd egy ideig elbambulva néztem a tárgyra. Sejtésem sem volt, mi lehet az ami ennyire fontos, amitől ilyen zaklatott lett a szőkeség.

- Minden oké? - simította a tenyerét a vállamra Stephan.

- Persze - mosolyodtam el - csak Lorenzo volt. Valami történt vele. Fél kilencre átjön és megbeszéljük.

- Ez azt jelenti, hogy este nem leszel velem? - biggyesztette le az ajkait a focista én pedig totál zavarba jöttem. Lesütöttem a szemeimet és éreztem ahogy az arcom felforrósodik.

- Szó sem volt ilyenről - suttogtam.

- Tudom, de reménykedtem benne, hogy lesz még egy kis időnk és akkor megmutattam volna neked a lakásomat.

- Persze, a lakásod - néztem rá összeszűkített szemekkel. - Bélyeg gyűjteményed nincs?

- Az nincs - vigyorgott rám -, de van helyette rengeteg dvd-m - húzott magához. - Megnézhetnénk egy jó filmet - cirógatta meg az arcomat az orrával majd egy édes puszit adott a szám sarkába.

- Ne - leheltem az utolsó erőmet is összeszedve, mert a közelsége részegítően hatott rám.

- Miért? - suttogta már szinte a számba.

- Az...anyukád - hunytam le a szemeimet, feladva az ellenállásomat és teljesen átadtam magam a csókjának. Kezeimet a nyaka köré kulcsoltam, majd cirógatni kezdtem a tarkóját amitől élvezettel teli hangon felnyögött.

- Ne kísérts! - szakadt el tőlem zihálva.

- Én? - néztem rá kekeckedve, de a szavam azonnal elakadt mikor ujjait mintegy véletlenül végigsimította a pólóm elején. - Stephan - nyögtem ki a nevét.

- Igen? - mosolygott rám pimaszul majd újra megismételte a mozdulatot. Kicsit késve, de ellöktem a kezeit.

- Miért akarsz mindenáron rossz színben feltüntetni az anyukád előtt? - néztem rá mérgesen.

- Nyugi - kulcsolta össze az ujjainkat - tudja, hogy közülünk én vagyok a rossz és te az ártatlan jókislány - vigyorgott szélesen.

- Akkor is fejezzük be - léptem el tőle. - Udvariatlanok vagyunk, hogy csak úgy magára hagytuk - húztam magam után a focistát az ebédlőbe.

Lucy már leszedte az asztalt és elpakolta a vacsora maradványait.

- Látod - néztem mérgesen Stephanra - még segíteni sem tudtam.

- Na, ne morcoskodj - bújt a hátamhoz és kezeit összefűzte a hasam előtt.

- Baj van gyerekek? - tért vissza hozzánk az anyukája.

- Nincs, csak Lexy hisztizik, hogy nem tudott segíteni neked - tette a vállamra az állát a barátom.

- Ó, nem volt sok minden - mosolyodott el a nő.

- De akkor is szerettem volna valahogy viszonozni a vacsorát - pislogtam rá.

- Te már így is sokkal többet tettél értünk, mint azt sejtenéd - járatta a tekintetét a fia és köztem mosolyogva.

- Kicsim, mennünk kell, ha időre haza akarsz érni - suttogta halkan a fülembe Stephan.

Az órára nézve rájöttem, hogy igaza van. Elbúcsúztunk Lucytől, aki megígértette velünk, hogy sokkal gyakrabban látott vendégek leszünk nála.

Beültünk az autóba, majd elindultunk haza. A rádióból halk zene szólt, így nem teljes csendben tettük meg az utat. Stephan keze a combomon nyugodott és csak akkor vette el, ha váltania kellett. Én az ablak mellett elsuhanó házakat figyeltem, de gondolatban otthon jártam, Magyarországon. Hiányoztak a barátaim. Nagyot sóhajtva gondoltam arra, hogy nem sokára találkozhatok velük.

- Mi ez a mosoly? - nézett rám egy pillanatra Stephan.

- Eszembe jutott, hogy már csak néhány nap és megismerheted a barátaimat - emeltem rá a tekintetemet.

- Tényleg - komorodott el - neked a nyakadon az iskola. Alig foglak látni - nyafogott, mint egy kisgyerek.

- Majd megoldjuk valahogy - simítottam végig a karján.

- Nehéz lesz összeegyeztetni a sulidat, az edzéseket és a meccseket - nézett mogorván maga elé, majd leparkolt a házunk előtt.

- Ne legyél már ennyire negatív - löktem meg a vállát nevetve.

- Te most kötözködsz velem? - fordult felém, arcán tettetett felháborodással.

- Ki? Én? - rebegtettem meg a szempilláimat. - Dehogy is. Nem mernék én veled ilyet tenni.

- Azért mondom - fenyegetett meg játékosan - mert ha mégis...

- Akkor mi lesz?

- Akkor? Meg kell, hogy büntesselek - vigyorodott el. - És tudod a büntetések kitalálásában és végre hajtásában profi vagyok - rántott magára és ajkai azonnal az enyémekre nyomta. Hevesen, birtoklón tolta át a nyelvét a számba mintha tudatosítani akarná, hogy az övé vagyok, de ezt egy cseppet sem bántam. Nem akartam mást, csak érezni ahogy hozzám bújik, ahogy ujjai a rasztáim közé túrnak, mézédes ajkai az enyémekkel játszanak. El akartam veszni ebben az érzésben, de valaki nem így gondolta, mert feltépte a mellettem levő ajtót és elkapva a karomat elrántott a focistától.

- Bocsi fiatalok - vigyorgott rám Lorenzo miközben kifelé rángatott az autóból -, de most nagyon-nagyon fontos, sőt az életembe vágó dologról kell konzultálnom Lexyvel.

A döbbenettől alig tértem magamhoz.

- Hé, Lolo - állítottam meg a szőke fiút. - Várjál már! Legalább hagy búcsúzzak el.

- Jó - húzta el a száját -, de ne húzd sokáig, mert bele fogok halni, ha nem mesélhetek - sétált el az ajtónkig és idegesítően toporogni kezdett.

- Ez tuti, hogy megőrült - nyögte ki Stephan miután magához tért a barátom okozta sokkból.

- Szerintem is - nevettem el magam.

- Mikor látlak legközelebb? - simogatta meg az arcomat a focista.

- Nem tudom - sóhajtottam fel. - Holnap vásárolni megyek Loloval.

- Mit vesztek?

- Mindent, ami a sulihoz kell - vontam meg a vállam. - És te mit csinálsz?

- Délelőtt edzés, délután meccs.

- Basszus, el is felejtettem - kaptam a fejemhez.

- Na szép - csóválta meg a fejét. - Mi lesz később, ha már most...

- Csssh - tettem az ujjamat a szájára, amit ő egy egyszerű mozdulattal megharapott. - Megoldjuk, ne félj. Bízz bennem!

- Oké - mosolyodott el. - De szerintem most jobb lesz, ha sietsz, mert szöszi barátod már elég ingerültnek tűnik - mutatott Lolora, aki tíz másodpercenként az órájára nézett.

- Vigyázz magadra - nyomtam puszit a szájára majd el húzódtam, mielőtt újra elmélyültünk volna egymásban.

- Te is Kicsim. Majd hívlak.

- Jó - néztem rá. Jó pihenést és szép álmokat! - nyitottam ki az autó ajtaját.

- Akkor ma éjjel veled álmodom - búcsúzott el a focista vigyorogva, aztán intett egyet és elgurult.

- Na végre, már azt hittem itt éjszakázok a küszöbön - hallottam meg Lorenzo felháborodott hangját.

- Én is szeretlek - nevettem fel majd beengedtem magunkat az ajtón.

A családom a nappaliban ült és tévézett, mi pedig egy gyors köszönés után felmentünk a szobámba, hogy végre valahára megtudjam, mi az a nagy dolog, ami Lorenzoval történt.