Lexy

Éreztem, hogy teste megmerevedik, a tenyere nyirkos lesz ahogy közelítünk a családomhoz.

- Sziasztok! - köszöntem hangosan, mire mindenki felénk fordult.

- Ciao Stephan - szaladtak hozzá az tesóim és lekezeltek vele. - Ma is megyünk edzeni?

- Nem - szólt rájuk anya, miután elszakította a tekintetét összefonódó ujjainkról. - Rendet raktok a szobátokban!

- De anyaaa! - kezdtek volna nyafogni, de ő nem hagyta magát.

- Most! - nézett rájuk úgy, hogy azt még Balotelli is megirigyelné tőle.

A fiúk elkámpicsorodva kullogtak fel a lépcsőn, mert tudták, hogy ilyenkor kár a gőzért.

- Apa, anya - fordultam a szüleimhez és hazudnék ha azt mondanám, hogy nyugodt volt a hangom. - Ő itt Stephan El Shaarawy... a barátom - nyögtem ki a végén és hogy bátorságot merítsek, felnéztem az arcára, amire egy apró mosoly ült ki.

- Ciao - lépett közelebb apukám és a kezét nyújtotta a zavarban lévő srácnak. Erőfitogtatásként megszoríthatta a kezét, mert éreztem Stephanon, hogy megrándul egy kicsit, de meg sem szólalt. Rezzenéstelen arccal állta ki apa próbáját. - Hol láttalak már? - nézte elgondolkodva a fiút.

- Talán a lányod szobájának a falán? - nézett rá vigyorogva anya. - Ő a Fáraó. Tudod? Focista a Milánnál - magyarázta apának, mintha egy kisgyerek lenne. - Bocs, de a férjem nem szereti a focit. Amúgy Bianca vagyok - mutatkozott be.

- Nem a focit, csak a focistákat - morgott apa. - Abból is csak azokat akik után csöpög a nyálad, mint mondjuk az a szőrös majom és a nyálgép - dohogott.

- Nevük is van - csattant fel anya. - Sergio Ramos és Cristiano Ronaldo. Amúgy meg te is vagy olyan szőrös, mint Ramos - bújt apához - és ha jól emlékszem, akkor egyenlőre a te feleséged vagyok és nem az övé. Úgyhogy ne féltékenykedj - csókolta meg a férjét.

Ránéztem Stephanra, aki vigyorogva figyelte a szüleimet.

- Ne haragudj, de néha nem tudom kik a felnőttek ebben a családban - sóhajtottam fel színpadiasan.

- Hallottam ám - engedte el apát anya. - Itt maradsz vacsorára? - nézett aztán kedvesen a barátomra.

- Ha nem zavarok, akkor szívesen - ölelte át a derekamat, amit anya somolyogva, míg apa összeszűkített szemmel nézett.

- Ha így lenne, nem kérdeztem volna meg. Első számú szabály a Silver családban - oktatta ki anya - érezd magad otthon. Ha éhes vagy szólsz, mint a többiek, mert innentől fogva te is a családhoz tartozol.

- Köszönöm - vigyorodott el Stephan. - És a második?

- Majd idővel megtudod - veregette meg a focista arcát anya. - De a legfontosabbat már most jegyezd meg - nézett aztán a fiúra. - Aki megbántja Lexyt, azzal saját kezűleg ásatjuk meg a sírját.

- Nincs szándékomban fiatalon meghalni - nézett rá komolyan a barátom.

- Helyes - vigyorodott el anya újra. - Szereted a lasagnét? - váltott hirtelen témát.

- Nagyon - bólogatott a kérdezett.

- Akkor jó - indult meg anya a konyha felé. - Lexy, gyere segíts! - nézett még rám. - Hagyd a fiúkat beszélgetni!

Sikerült visszafojtanom a nevetésemet, mikor megláttam Stephan rémült tekintetét.

- Csak nyugi - súgtam a fülébe és egy puszit nyomtam az arcára. - Nem olyan emberevő, mint amilyennek látszik - vigyorogtam rá, majd anya után siettem, aki már javában készítette a kaját.

- Kérdezzek, vagy mesélsz? - vigyorgott rám, miközben a szószt kevergette a tűzhelyen.

- Inkább mesélek - ültem le az egyik székre. Nagyvonalakban elmondtam neki a szülinapom óta történt dolgokat, egészen máig.

- Akkor most együtt vagytok? - ült le mellém.

- Igen - bólintottam.

- És milyen? Mármint milyen érzés, hogy van egy ilyen pasid? - nézett rám kíváncsian. Na igen, mi mindent megbeszélünk egymással.

- Eszméletlen - borultam az asztalra. - Félek, hogy ez csak egy álom és előbb-utóbb felébredek.

Gonoszul belecsípett a karomba és mikor magyarul káromkodva simogattam a fájó pontot, elvigyorodott.

- Nem álom.

- Kösz, de ezt eddig is tudtam - durcáztam be.

- De azért tudatosítottam benned - nevetett fel. - Na menj és nézd meg, hogy apád egyben hagyta-e a lovagodat - bökött a nappali felé. - Szólj nekik, hogy vályúhoz, addig én megterítek.

Halkan lépdeltem a szoba felé, ahol a két, számomra fontos férfit tudtam. Már messziről hallottam, hogy valamin vitatkoznak. Idegesen léptem be a helységbe, de aztán elnevettem magam, mikor felfogtam, hogy mi a vita tárgya.

- Szerintem Lennox Lewis jobb volt, mint Tyson - hallottam a barátom szájából.

- Egy frászt! Tysont el kellett takarítani az útból, mert nem volt ember aki letudta volna győzni. Ráuszítottak egy kurvát és ezzel tönkre is tették a karrierjét - pattogott apa.

- Na, helyben vagyunk - jeleztem, hogy én is itt vagyok. Stephan arcára megkönnyebbült mosoly ült ki, míg apa durcásan fordult a tévé felé, ahol régi boxmeccsek mentek.

- Igazán találhattál volna valaki olyat, aki ért is a boxhoz és nem egy szakbarbár.

- Legközelebb boxolóval jövök össze, hogy te is boldog legyél - forgattam meg a szemeimet. - Amúgy anya üzeni, hogy kész a vacsi - fogtam meg Stephan kezét és elhúztam a fürdőszobába, kezet mosni. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, határozottan magához húzott és akaratosan a számra tapadt.

- Nem lesz legközelebb és nem lesz semmiféle boxoló - lihegte, miután kifulladásig csókolt.

- Féltékeny vagy? - nevettem fel mikor rájöttem, hogy mi baja.

- Nagyon - vallotta be. - Soha nem engedlek el.

- Nem is akarok elmenni - bújtam hozzá és most én csókoltam meg. Kivágódott a fürdőszoba ajtó, ahol a két öcsém lesokkolva nézett összefonódó párosunkra. Medox tért magához hamarabb és egy idétlen magyar mondókába kezdett.

- Két szerelmes pár, mindig együtt jár. Egy tányérból esznek, mindig összevesznek!

Elnevettem magam és elhúztam a ledöbbent focistát az öcséim közeléből.

- Mit mondott a kicsi? - kérdezte kíváncsian.

- Nagyjából lefordítottam neki a szöveget, amin jót mosolygott.

- Szerelmesek vagyunk? - nézett aztán rám csillogó szemekkel.

- Igen - pusziltam szájon.

- Fúj - hallatszott a hátunk mögül Dárius hangja. - Most már mindig ezt fogjátok csinálni?

- Ne fújjogj! - löktem vállba. - Majd, ha te is ezt csinálod, rájössz, hogy nem is olyan rossz.

- Ja. Persze! - bólogatott gúnyosan, majd otthagyott minket.

- Bírom a családodat - vigyorodott el Stephan. - Olyanok, mint egy vérbeli olasz família.

- Maffia család. Apa, mint Don Corleone... - kuncogtam fel, de tovább nem jutottam, mert ajkait az enyémeknek nyomta és újra elmerültünk egymásban.

- Gyerekek, a vacsorát faljátok fel, ne egymást! - jelent meg anya a konyhaajtóban vigyorogva, majd vissza is húzódott.

Stephannal egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés. Örültem, hogy a családom elfogadta őt.