Stephan

Megbeszéltük a fiúkkal, hogy délután gyakorlunk egy kicsit. Ez általában abból állt, hogy kimentünk a kispályára és mindenféle kötöttség nélkül, rugdostuk a labdát egymásnak, miközben jókat röhögtünk, ökörködtünk. Ma is öten gyűltünk össze, úgy látszik a többieknek lustálkodni támadt kedve.

- Ciao! - öklöztem össze Marióval, Kakával, Alessandroval és Mattiával.

- Szeva, Tesó! - röhögött a képembe a fekete olasz. - Este alakítani kéne valamit.

- Ja, persze - néztem rá, mint egy idiótára -, reggel meg fel sem tudok majd kelni és megint én kapom a legnagyobb lecseszést Allegritől - emlékeztettem a nem olyan régen történtekre.

- Te tehetsz róla - vigyorgott tovább. - Nem hitte volna, hogy az ártatlan kis pofikáddal, képes vagy másnaposan részt venni az edzésen.

- Kinek a hibájából? - emeltem meg a szemöldököm.

- Nem fogtam a kezed, hogy igyál. Ittál te magadtól is.

- Oké, igazad van - egyeztem ki vele. - Akkor szakítottam Luciával, ami kicsit megviselt.

- Nem tudom, hogy mit ettél azon a kis ribancon, mert messziről lerítt róla, hogy csak a pénzed kell neki.

- Fejezd be! - mordultam rá. - Ne pont te adj nekem tanácsokat, akinek már lassan követni sem lehet a magánéleti változásait.

Elcsendesedtünk, miután egymás fejéhez vágtuk a nem létező összes sérelmünket. A többiek csak csendben hallgattak minket, mert hogy nálunk egy veszekedés nem tart tovább tíz percnél. Aztán újra szent lesz a béke. Kiléptünk a kispályára. Először csak hallottuk, majd mikor kifordultunk a fák takarásából, már láttuk is, hogy nem leszünk egyedül. Két kissrác és egy fiatal lány volt a pályán. A fiúk mosolyogva nézték, ahogy a csaj a hasát fogva nevet a fűben. Nem mindennapi látvány volt. Mario szakértő szemmel mérte fel a zsákmánynak valóját.

- Egész jó - mondta, mire mi csak lemondóan megráztuk a fejünket. - Most mi van? Próbálkozni lehet, nem?

Elindultunk a kis csoport felé. A lány még nem vett észre minket, de a fiúk igen. Szemeikből sütött a megilletődöttség. Tehát felismertek minket. A lány felnézett a fiúkra, majd hátrafordult felénk. Meglepődött, felállt és leporolta a ruháját. Végig néztem rajta. A legfeltűnőbb a rózsaszín haja volt, amibe raszta tincsek bújtak meg. Lazán felcsatolva hordta. Arca szív alakú, szája telt és a szemei hatalmasak voltak, olyanok, amikbe ha az ember belenéz, elveszik bennük. Orcái kipirultak a nevetéstől. Ahogy láttam, egy csepp festék sem volt rajta. Valami idegen nyelven odaszólt a fiúknak, aminek hatására a kisebbik megfogta a kezét és hozzábújt, míg a nagyfiú szeméből, csak a döbbenetet lehetett kiolvasni. Mario azonnal beindult, mint a gőzgép, próbálta rögtön lehengerelni.

- Ciao, Bella - vigyorgott szegény lányra, aki udvariasan visszaköszönt és elakart lépni, de ez a marha nem hagyta. Kétszer-háromszor oldalra lépegettek, majd a lány felnézett Mario arcára, ha szemmel ölni lehetne, Balotelli már halott volna. Nem ijedt meg a csatártól, pedig neki is van egy nézése, de úgy látszik ma a lány nyert, mert Mario elállt az útjából. Az egyik fiút maga előtt míg a másikat maga mellett vezette kifelé a pályáról.

- Öregem! - nevetett fel Kaká. - Ez a lány csúnyábban néz, mint te - csapta vállon a csatárt.

- Pedig nagyon jól néz ki - húzta fel a szemöldökét Mattia. Valamiért rosszul estek a szavai. Ismertem már a csapattársaimat, ezért tudtam, hogy meg kellene védenem a lányt tőlük, mert Kakán kívül, akinek családja volt, egyikük sem híve a kapcsolatoknak. Ebből kifolyólag csak megdönteni szeretnék, ami valami miatt nekem nem jön be. Féltettem, pedig még csak most láttam először.