Lexy

El sem hiszem, hogy ma megnézhetek egy Milán meccset élőben. Mióta a csatár közölte, hogy vele fogok menni, nem lehet levakarni az arcomról a vigyort. Anya rendes volt, mert szó nélkül elengedett, csak annyit kért, hogy küldjek egy sms-t ha megérkeztem és egyet, ha elindultam haza. Ő ma sokáig dolgozik, míg apa szabadnapos, így vigyázni tud az öcséimre.

Tanácstalanul álltam a szekrényem előtt. Mint minden találkára induló nőt, egy dolog foglalkoztatott engem is: mit vegyek fel? Idegesen kapkodtam a szemem a ruhák közt. Talán mezt kéne felvennem, de nekem csak Brazil, Juventus, Barca és United logósom van.

- Dárius! - rontottam be öcsém szobájába, aki éppen a telefonján kockult, mert ezerrel nyomatta a FIFA 14-et.

- Basszus Alexa! - nézett rám mérgesen. - Most miattad nem tudta Ramos berúgni a gólt.

- Bocsi - mondtam, de kicsit sem érdekelt. - Figyu! Milyen mezeid vannak?

- Minek az neked? - tudakolta kíváncsian.

- Csak - válaszoltam velősen.

Sóhajtott egy nagyot, majd a szekrényéhez lépett. Kinyitotta és szemem elé tárult a világ legnagyobb káosza.

- Ha ezt anya meglátja, kiherél. Ugye tudod? - vigyorogtam rá. - Hogy tudsz itt bármit is megtalálni?

- Tudod a zseni uralkodik a káoszon - válaszolt fellengzősen. Egyre nagyobb szája van a srácnak. - United, Real, Real, Liverpool, Intermilan, sima angol és egy olasz - sorolta végig a kínálatot.

- Olaszból ki van meg? - csillantak fel a szemeim, de azonnal el is komorultam, mikor kiejtette a nevet.

- Balotelli.

Na nem, az biztos, hogy nem fogok az ő mezében parádézni.

- Ó, akkor köszi, de nem kell - mondtam és visszamentem a szobámba. Leültem az ágyamra és tanácstalanul néztem magam elé. Most mi a fenét csináljak? Szemeimet végig futtattam a posztereimen. Volt köztük egy nagy Milan logó. Piros-fekete-fehér. Neri e Rossi. Hát ha nincs mezem, akkor legalább a klub színeibe öltözöm - döntöttem el magamban. Felvettem egy fekete leggingset és egy piros pólót, aminek az egyik oldalán három fehér csillag volt. Belebújtam a tornacsukámba és kis hezitálás után szemceruzával kihúztam a szememet. Nem szerettem sminkelni, de most valahogy úgy éreztem, hogy kell. Hajamat egy csattal összefogtam és a tükörbe nézve késznek nyilvánítottam magam. Az órámra sandítottam, majd kikerekedett szemekkel néztem rá újra.

- Elkések - nyögtem ki. Befújtam magam a kedvenc parfümömmel és letrappoltam a konyhába, ahol apa ült a laptopjával.

- Elmentem - szóltam oda, de felkapta a fejét.

- Hova is mész kisasszony? - szólított meg, mire kénytelen voltam elmagyarázni neki, hogy hol töltöm a délutánom.

- Aztán estére nehogy férjhez menj - vigyorgott rám idegesítően.

- Apa! - csattantam fel. - Csak megnézek egy meccset.

- Ja, én meg most jöttem a hat-húszassal - bólogatott jókedvűen. - Menj, de vigyázz magadra! Ha bármi gond van, hívjál! - komolyodott el.

- Szeretlek - intettem neki az ajtóból és ahogy kiértem a házból, sietősre vettem a figurát.

Belépve a San Siroba olyan érzés volt, mintha hazaérnék. Mosolyogva köszöntem az ismerős őröknek, akik szó nélkül beengedtek az öltözők területére.

- Azt hittem, hogy már nem is jössz - mosolygott rám a Fáraó.

- Gondolod kihagynám ezt a lehetőséget? - vigyorogtam rá én is.

- Reméltem, hogy nem - nézett végig rajtam. - Azt hittem mezben jössz - húzta fel a szemöldökét.

- Sajnos, az egész családban nem találtam egy normális mezt sem. Barcelonásban mégsem akartam jönni - sóhajtottam.

- Most komoly? Itt vagy már két hónapja és még nem szereztél be magadnak egy árva mezt sem? - hitetlenkedett.

- Más dolgom volt - néztem rá mérgesen. Ő ezt úgysem értheti. Anyáék sokat dolgoznak és talán most kezdünk el talpra állni anyagilag, mert a költözés rengeteg pénzünket felemésztette. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy mezt vegyek.

- Bocs, nem akartalak megbántani - vizslatta az arcom kedvesen és az én mérgem, ahogy jött, úgy el is szállt.

- Bocsánat kérés elfogadva - mosolyogtam rá.

- Helló, helló, helló - hallottam meg egy irritáló hangot a hátam mögül. Megforgattam a szemeimet, amin - Stephan jót derült, majd a hang tulajdonosa felé fordultam.

- Szia Kiscica - vigyorgott rám a Milán fekete bőrű csatára és lekezelt a mellettem álló csapattársával.

- Ciao - köszöntem neki, hogy ne legyek bunkó.

- Hát ti? - vigyorgott ránk hófehér fogaival. - Hova készültök fiatalok?

- Megnézzük a meccset - válaszolt helyettem Stephan, mert látta rajtam, hogy nem sok kedvem van kommunikálni a barátjával.

- Együtt? - húzogatta vigyorogva a szemöldökét Balotelli.

- Igen, együtt - néztem rá mérgesen. - Gondot okoz?

- Hűha, nem is cica, hanem vadmacska! - hahotázott olyan hangosan, hogy a folyosón mindenki felénk fordult.

- Mario, fejezd be! - jelent meg mögötte Mattia. - Ciao, Lexy - mosolygott rám és megpuszilt. A csatárnak mintha elvágták volna a hangját, érdeklődve fordult De Sciglio felé.

- Ti ilyen jóban vagytok? - mutatott ránk.

- Igen - bólogatott a hátvéd, mire rámosolyogtam. - Mit csinálsz itt? - fordult felém aztán.

- Velem jön a meccsre - válaszolt Stephan, mielőtt megszólalhattam volna. Most komolyan, mi vagyok én? Kisgyerek, aki nem tud magától beszélni?

- Stephan felajánlotta, hogy megnézhetem vele, mit alakítotok a pályán - pislogtam a fiúkra morcosan, akik viszont egymással néztek farkas szemet.

- Hűha - nevetett fel Balotelli újra. - Kiscica, jól feladtad nekik a leckét.

Értetlenül néztem a csatárra. Miről beszél? Meg is kérdeztem volna, de megint csak meghallottam a nevemet.

- Ciao, Lexy - mosolygott rám a brazil, társai mellől, majd hozzám lépett és legnagyobb meglepetésemre, tőle is kaptam puszit.

- Szia Kaká! Luca és Isabella jól vannak? - kérdeztem rá a gyerekekre.

- Igen, hiányolnak - mondta és éreztem a hangján, hogy nem hazudik.

- Valamelyik nap elhozhatnád őket és akkor vigyázhatnék rájuk - néztem várakozón rá.

- Oké - vigyorgott -, ezt még megbeszéljük. De most már induljatok, mert mindjárt kezdődik a meccs és ha Allegri meglát itt, leszedi a fejeteket.

- Igaz - fogta meg a kezem Stephan és húzni kezdett maga után. Arcomat elöntötte a forróság, ahogy összekulcsolt kezeinkre néztem.

- Sziasztok - köszöntem el futtában a meglepődöttségtől szóhoz sem jutó focistáktól. Átvergődtünk a tömegen, de a Fáraó egy percre sem engedett el.

- Megjöttünk - állt meg pár perc múlva és én is megtorpantam. A Vip páholynál álltunk. Szemeim elkerekedtek a csodálkozástól. Azt hittem, hogy valahova a lelátóra szerzett nekem jegyet és nem is gondoltam volna, hogy a legjobb helyről nézhetem végig a meccset. Beléptünk, ahol már voltak egy páran.

- Ciao, Fáraó - hallottam mindenhonnan. Stephan mindenkivel lekezelt és váltott néhány szót, de a kezemet nem engedte el, szorosan fogta.

- Szia, Riccardo - állt meg a sérülés miatt nem játszó Montolivo előtt.

- Helló, Stephan - kelt fel a középpályás és olasz szokáshoz híven megölelgették egymást. Végre az én kezem is kiszabadult a fogságából. Elgémberedett ujjaimat mozgattam, hogy beindítsam bennük a vérkeringést, mikor Montolivo kérdésére lettem figyelmes.

- Ő a barátnőd? - nézett rám, majd a csapattársára. Meg sem várva a választ, nyújtotta a kezét és bemutatkozott. - Riccardo Montolivo.

- Alexa Silver - fogadtam el és rámosolyogtam -, de csak Lexy.

- Gratulálok - csapta hátba a barátját. - Gyönyörű lány, nem csodálom, hogy lecsaptál rá.

- Mi nem... - kezdtem szabadkozni zavartan.

- Lexy nem a barátnőm - mondta és valamiért nekem nagyon rosszul esett ez a kijelentése. Végül is mit vártam? Ő Stephan El Shaarawy a Milan híres csatára. Én meg? Egy takarítónőnek és egy biztonsági őrnek a lánya. Teljesen más súlycsoportban vagyunk. Mégis mit képzeltem?

- Ó, bocs - nézett ránk bűnbánóan -, csak annyira illetek egymáshoz, ráadásul fogtad a kezét - magyarázkodott.

- Semmi gond - vettem erőt magamon és rámosolyogtam. - Csak haverok vagyunk - ejtettem ki a szavakat. Stephanra néztem, akinek az arca komor volt. Gondolom nem tetszett neki, hogy egy ilyen lányt a barátnőjének néztek.

- Kezdődik - mutatott a pályára az egyik bent lévő férfi és aztán mi is meghallottuk a kezdő sípszót. Leültünk és kezdetét vette a meccs, ami elterelte egy időre a figyelmem a mellettem ülő srácról.