Lexy

Megkönnyebbülve dőltem hátra a repülőgépen lévő ülésemben. Gondolataim visszatértek az elmúlt órák történéseihez.

Gigi tényleg olyan volt, mint egy mentsvár, szinte bevehetetlen. Testével takart a piócák elől akik hírből sem ismerték a magánélet szentségét. Kérdéseikkel olyan dolgokat feszegettek, hogy a szavam is elakadt, ami nem is volt baj, mert így nem válaszoltam egyetlen sértésre sem. Ahogy a kapus besegített az autójába, összehúztam magam és a szemeimet összeszorítva próbáltam túlélni a perceket.

- Jól vagy kislány? - nézett rám aggódva Kaká, akivel egymás mellé kerültünk az ültetésnél.

- Persze - húzódott hamis mosolyra a szám. - Minden oké.

- Bocs Lexy, de nem veszem be - rázta meg a fejét. - Túl régóta és túl jól ismerlek már.

- Nem is.. - lepték el a könnyek újból a szememet.

- Hé - vonta a mellkasához. - Ne sírj! Vagy tudod mit! Inkább sírd csak ki magad, attól megkönnyebbülsz - szorított magához miközben valami ismeretlen nyelven morgott.

Néhány percig hagytam, hogy az érzelmeim maguk alá gyűrjenek, de aztán vettem egy nagy lélegzetet és nyugalmat erőszakoltam magamra.

- Kösz - eresztettem meg egy halvány vigyort a brazil felé. - Azt hiszem most már jobb lesz - töröltem le a kézfejemmel az arcomat, majd hálásan nyúltam az ülés felett átnyújtott zsepi után. - És neked is - mondtam, bár fogalmam sem volt róla, hogy ki ül mögöttem.

- Nem szívesen - hallottam meg Mattia hangját. - Illetve persze, hogy szívesen, csak utálom, hogy az a nyomorult...

- Mat! - mordult fel Kaká. - Azt hiszem nem ez a legmegfelelőbb pillanat.

- Bocsi - mordult fel újra DeSciglio és hallottam ahogy káromkodva visszadől az ülésébe.

A kezemben lévő papírzsepivel letöröltem a könnyeimet és kifújtam az orromat.

- Jobb? - kacsintott rám a mellettem ülő.

- Sokkal - sóhajtottam fel és tényleg így is éreztem. Oldalra fordultam és kibámultam az ablakon. Jóval a felhők felett jártunk és nekem mosolyra húzódott a szám a gondolattól, hogy néhány óra múlva viszontláthatom a barátaimat, akik semmit sem sejtenek az én érkezésemről.

- Így sokkal jobban tetszel - közölte Kaká. - Akarsz róla beszélni? - kérdezte hirtelen majd felkapta a kezét és a nyakamra mutatott - Erről?

- Mattia nem mesélte? - döbbentem le.

- Valamit morgott, de jobb szeretném tőled hallani. Mégis mi a fene történt veled, hogy napok alatt fenekestül felfordult veled a világ?

Keserűen felnevettem, mert igaza volt. Annyira fején találta a szöget. Tényleg kifordult a világom magából, de ez nem most kezdődött, hanem akkor mikor megismertem egy egyiptomi uralkodóra hajazó srácot.

- Nem tudom - vontam meg a vállamat végül. - Egyszerűen csak így jött össze mostanában.

- Akkor épp itt az ideje, hogy kezedbe vedd a gyeplőt és megszelídítsd a megbokrosodott lovaidat.

- Benned egy író veszett el - pislogtam csodálkozva a brazilra.

- Ja, annyira, hogy még most se találom - nevetett fel ami magával vonta, hogy én is így tegyek.

- Örülök, hogy jobb kedved van - komolyodott el. - Be kell vallanom kicsit megijedtem mikor megláttalak Gigio hóna alatt. Olyan voltál, mint egy apró, riadt őzike.

- Nem is vagyok kicsi! - háborodtam fel. - 176 centi vagyok - húztam ki magam önérzetesen.

- Tudom, de a mi kapusunk mellett még maga Góliát is eltörpülne - röhögött fel és ebben a pillanatban beszélgetésünk tárgya bukkant fel mellettünk.

- Emlegetett szamár - mosolyogtam kedvesen a fiúra, aki viszonozta a gesztust.

- Rólam beszéltetek? Ennyire hiányoztam? - legyezgette magát hatalmasakat pislogva. - Tudtam én, hogy felejthetetlen vagyok - játszotta az eszét, mire Kaká vállba lökte.

- Elhitted?

Innentől kezdve a fennmaradó út hülyéskedéssel és egymás froclizásával telt. Mire észbe kaptam, már landoltunk is a Liszt Ferenc reptéren. A csapattal simán átjutottunk a kapukon majd megkaptuk a poggyászunkat.

- Alexa! - szólított meg a mester.

- Igen? - rándult görcsbe a gyomrom, mint mindig ahányszor beszélnem kellett vele. Tudom, hogy ő is csak ember, de akkor is van egy olyan stílusa ami tekintélyt parancsol.

- Mi most a kijelölt szállodába megyünk - magyarázta -, tudunk intézni szabad szobát, ha...

- Nem, köszönöm! - vágtam a szavába nem túl udvariasan. - Már eddig is rengeteg mindent tett értem. Majd fogok egy taxit és ... Tudja nem messze laktunk innen - sóhajtottam fel végül. - A barátaim is itt vannak, sőt a nagyszüleim is. Szóval ne aggódjon, van hol aludnom - mosolyogtam rá.

- Rendben, de ha valami mégsem kerek akkor itt a számom - nyújtott felém egy névjegyet. - Figyelsz rám? Ha bármi gond adódik, azonnal hívjál!

- Köszönöm - zártam az ujjaimat a kis papír darabra. - Mindenképp jelzek, ha bajba jutok. - Remélem nem lesz rá szükség - gondoltam magamban, vagyis csak azt hittem, mert ahogy felnéztem az előttem magasodó férfira, a szája kaján vigyorra húzódott. - Ó ne! Ezt hangosan mondtam?

- Igen - bólogatott vidáman. - Akkor nincs más hátra - indult volna el, de hirtelen megtorpant. - Jaj, ezt majdnem elfelejtettem - nyújtott felém egy borítékot.

- Mi ez? - forgattam értetlenkedve a kezembe.

- Majd akkor nézd meg, ha már leléptünk - kacsintott rám és otthagyott a peronon.

Míg mi beszélgettünk, a csapat felszállt egy külön buszra, ami már várta őket. Dobogó szívvel integettem utánuk amíg el nem tűntek a szemem elől. Hatalmas sóhaj hagyta el a számat és megmarkoltam a bőröndöm fogóját. Taxi után néztem. A hátsó ülésre telepedve a kíváncsiság erőt vett rajtam és kinyitottam a borítékot. Elkerekedett szemekkel néztem az ölembe potyogó meccs jegyeket.

- Ezt nem hiszem el - nyögtem fel akaratlanul.

- Valami baj van? - kérdezte a sofőr, mire megráztam a fejemet.

- Nem, semmi gond - dőltem hátra az ülésen és figyelmemet a mellettünk elsuhanó ismerős tájakra koncentráltam. Ajkamra halvány mosoly ült ki ahogy eszembe jutott, mennyire meg lesznek lepődve a barátaim.

Vigyázzatok Réka, Roni, Zsolti, Noncsi és a többiek! Igaz, hogy darabokra tört, fájó szívvel, de újra itthon vagyok!