Lexy

- Utálom a kémiát - sóhajtottam fel miközben a tankönyvemet lapozgattam, hátha megmarad valami a fejemben a leckéből, de hiába. A biokémia sosem tartozott a kedvenceim közé.

Mintha az égiek is segíteni szerettek volna, úgy szólalt meg a telefonom abban a pillanatban ahogy kinyitottam a jegyzeteimet. Döbbenten olvastam el a nevet a kijelzőn majd megnyomtam a fogadás gombot.

- Szükségem van rád! - jutott el a fülemhez a fiú fájdalmas hangja.

Miután nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy hol van, letettem a telefont és kisiettem a szobámból. Zavartan néztem körül a házban és csüggedten olvastam el a cetlit amit a szüleim írtak ki, hogy vásárolni mentek.

- Most mi a fenét csináljak? - álltam meg a küszöbön miközben szememmel végig pásztáztam a környéket. Tekintetem megakadt a szomszéd ház előtt parkoló bazi nagy fekete terepjárón. Egy percig sem tétováztam, ahogy odaértem az ajtóhoz, becsöngettem. Toporogva vártam, hogy valaki ajtót nyisson.

- Lexy? - kérdezte csodálkozva a srác miután meglátott a küszöbön. - Mi szél hozott erre?

- Figyelj! Tudom, hogy nem ismerjük túl jól egymást, de egy szívességet szeretnék kérni - támadtam le azonnal. - Az egyik barátom bajban van és nem tudom, hogyan tudnék eljutni hozzá...

- Ne is folytasd! - tette fel a kezét Gianluigi. - Hozom a kulcsot! - mondta és visszafordult a házba.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőmet. Fogalmam nem volt, ha ő nem segít, kit kértem volna meg.

- Mehetünk - zárta be maga után a bejárati ajtót és hatalmas léptekkel megindult az autója felé. Futva követtem, majd felmásztam az anyósülésre. Miután bemondtam a címet, ő beállította a GPS-t és elindultunk. Egy darabig csöndben ültünk egymás mellett, de aztán úgy éreztem, hogy magyarázattal tartozom neki, ha már így rátörtem.

- Tudod Lorenzo, akiért most megyünk, a legjobb barátom. Bár mostanában nem nagyon beszéltünk, mert egy kicsit megkattant, de attól én még mindig nagyon szeretem őt.

- Ó - pislogott rám Donnarumma fürkésző tekintettel.

- Jaj, nem úgy! - forgattam meg a szemeimet. - Lolo meleg. Stephan pedig ismeri - magyaráztam tovább.

- Oké, oké! Semmi közöm hozzá! - szabadkozott.

- De igen, most már van, mert belerángattalak - sóhajtottam fel. - Néha meggondolatlan dolgokat tesz, de attól függetlenül egy nagyon rendes srác.

Az út hátralévő részét a gondolatainkba merülve tettük meg.

- Itt vagyunk! - szólalt meg nem sokkal később Gigio.

Zavarodottan néztem körül a lepukkant helyen. Hogy fogom itt megtalálni Lorenzot? De nem is kellett ezzel tovább foglalkoznom, mert megpillantottam az egyik ház falának dőlt fiút. Kiugrottam a leparkolt autóból és hozzá siettem.

- Lolo - szólítottam meg.

Meglepetésemre sírva borult a nyakamba, amiből azonnal tudtam, hogy valami komoly dolog történt, de hiába faggattam, nem válaszolt. Mikor valamelyest megnyugodott, odakísértem az autóhoz, besegítettem majd beültem mellé.

- Hova menjünk? - kérdezte a sofőrünk a visszapillantó tükörbe pillantva.

Végig néztem a kimerült szöszin és csak aztán válaszoltam.

- Ha megkérhetlek, vigyél minket hozzánk.

- Igenis kisasszony! - mosolygott rám a kapus kedvesen, majd indított és besorolt a forgalomba.

- Köszönöm szépen! - pislogtam hálásan a kapusra miután haza fuvarozott minket.

- Nincs mit - vonta meg a vállát. - Ne segítsek? - nézett jelentőségteljesen az ajtóban várakozó srácra aki majd összeesett a fáradtságtól.

- Megoldom - válaszoltam hősiesen és visszahajolva egy puszit nyomtam az arcára majd elköszöntem tőle. Nehezen, de sikerült felvonszolnom Lorenzot a szobámba. Segítettem neki lefeküdni az ágyamba majd betakargattam. Pillanatok alatt elaludt a kimerültségtől. Elgondolkodva néztem, hogy a homlokán lévő ráncok még alvás közben sem simultak ki teljesen. Mi a fene történhetett vele?

Másnap reggel a telefonom hangos zenélésére keltem.

- Igen? - szóltam a készülékbe még csukott szemmel. Az éjszaka nem telt eseménymentesen. Lolo többször is felzokogott, a frászt hozva rám. Alig tudtam megnyugtatni, hogy csak rosszat álmodott.

- Megmagyaráznád? - ütötte meg a fülemet egy dühös hang. A szemeim kipattantak és szóhoz sem jutottam a meglepetéstől.

- Mégis mit? - nyögtem ki mikor végre ráébredtem, hogy nem álmodok és tényleg a nagyon dühös barátommal beszélek.

- Hogy mi a fenét csináltál te egy terepjáróban tegnap? És ki volt az a pasi akivel lefotóztak?

Felültem az ágyban és zsibbadt aggyal néztem magam elé.

- Mi van?

- Ne játszd a hülyét! - mordult fel Stephan egyre idegesebb hangon.

- Bocs, nem játszom, de tényleg nem tudom miről beszélsz...

- Akkor elküldöm - mondta, majd néhány pillanat múlva jelezte a telefonom, hogy üzenetem érkezett. Ahogy megnyitottam, azonnal kitisztult minden. Egy fénykép volt, amin én és Gigio volt látható amint tegnap elbúcsúzunk egymástól. Tényleg elég félreérthető fotó volt. Főleg miután elolvastam a hozzácsatolt cikket is.

Vége a nagy szerelemnek? Eddig tartott a nagy románc?

Úgy néz ki, hogy az év elején a Romához igazolt Stephan El Shaarawy és rózsaszínhajú barátnője Alexa Silver szerelme nem bírta ki a távolságot. Szemfüles fotósunk rajta kapta a lányt, amint tegnap egy ismeretlen autóból szállt ki majd meghitten visszafordulva egy csókot váltott a bent ülő személlyel. Vajon mit szól ehhez a Fáraó? Talán ő is máshol keresi már a boldogságot? Lapzártánkig az érintetteket még nem sikerült elérni.

- Na, erre mit lépsz? - kérdezte türelmetlenül a barátom.

- Ez egy hülyeség! - nevettem el magam mire a mellettem fekvő mocorogni kezdett.

- Nekem nem tűnik annak. A kép magáért beszél.

- Oké, figyelj! - csusszantam ki az ágy szélére. - Lorenzo tegnap felhívott és a segítségemet kérte. Mivel nem volt senki akit megkérhettem volna, hogy vigyen el hozzá, becsöngettem a szomszédhoz...

- Aki történetesen az új pasid!

- Jaj, hallgass már végig! - csattantam fel mert már kezdtem kijönni a sodromból. - Tudod ki költözött mellénk?

- Honnan a fenéből tudnám? Ha nem tűnt volna fel, én már Rómában lakom - mondta gúnyosan.

- Az a név, hogy Gianluigi Donnarumma mond neked valamit? - kérdeztem és megpróbáltam nem felvenni a kesztyűt.

- Ő a Milán új üdvöskéje nem? Mi van vele és hogy jön ő most ide? - értetlenkedett továbbra is.

- Úgy, hogy Gigio az új szomszédunk és ő van a képeken is...

- Te összejöttél egy másik focistával?

- Istenem! - sóhajtottam fel miközben megforgattam a szemeimet. - Nem, nem jöttem össze vele.

- De megcsókoltad?

- Csak egy puszi volt. Megköszöntem neki, hogy segített hazahozni Lorenzot, aki történetesen most is itt van velem - magyaráztam egyre nyűgösebben.

- De akkor miért írják azt, hogy megcsókoltad?

- Fogalmam sincs, de ne nekem kelljen már bemutatni neked a médiát! Nagyon jól tudod, hogy mi mindenre képesek csakhogy növeljék az eladást!

- Akkor azt mondod, hogy nincs köztetek semmi? - tudakolta türelmetlenül.

- Barátok vagyunk - vallottam be az igazságoz hűen.

- Ennyi?

- Ennyi. Miért mit vártál? - akadtam most már ki. - Gondolod, hogy ahogy kiteszed a lábad én azonnal beugrom egy másik pasi nyakába? Azt hittem ismersz már annyira, hogy tudd, ez nem fog megtörténni - vágtam hozzá ingerülten.

Néma csend lett a vonal végén. Éreztem, hogy Stephan a szavaimon töpreng. Megértettem, hogy a volt barátnője után nem bízik meg senkiben, de azt hittem ez rám nem vonatkozik.

- Sajnálom - nyögte ki néhány perc múlva. - Én.. Nem tudom, mi ütött belém - sóhajtott fel. - Hiányzol és mikor megláttam a képeket, eldurrant az agyam.

- Megértem, de máskor légyszíves előbb velem beszélj és csak aztán kezdj el kombinálni. Te is hiányzol mégsem találom ki, hogy azért nem hívsz mert éppen csajozol - mutattam rá a hívásai elmaradozására.

- Tudod, hogy rengeteget kell güriznem, hogy bent maradhassak a kezdőben - magyarázkodott.

- Tudom - mosolyodtam el mikor eszembe jutottak a legutóbbi meccsei ahol szinte mindegyiken betalált. - Már akartam is mondani, hogy nagyon ügyi vagy.

- Te nézel? - kérdezte döbbent hangon. - Na jó, azt hiszem ez hülye kérdés volt egy olyan lánytól aki szereti a focit - folytatta immár nevetve.

- Most meg is sértődhetnék - húztam az agyát egy kicsit, mert megérdemelte. - Nem nézed ki belőlem, hogy nyomon követem a pályafutásodat?

- De igen és pont ezért szeretlek.

- Csak ezért? - kacérkodtam vele a készüléken keresztül.

- Nem, még nagyon sok minden másért is, de azt most inkább nem sorolom fel, mert akkor itt ülünk még holnapután is és ráadásul akkor még elviselhetetlenebb lesz a hiányod.

- Én is szeretlek - hatódtam meg a szavaitól.

- Én jobban - mosolygott a telefonba. - Viszont most mennem kell, mert kezdődik a reggeli eligazítás - sóhajtott fel bánatosan.

- Oké - hervadt le a vigyor az arcomról. - Majd hívj, ha megint ráérsz.

- Megpróbállak sűrűbben eléri - ígérte.

- Rendben - remegett meg a hangom.

- Akkor jó legyél és vigyázz magadra! - búcsúzott. - Szeretlek!

- Én is téged - töröltem ki az áruló könnycseppeket a szememből miközben bontottam a vonalat. Némán, fájó szívvel meredtem a kezemben lévő telefonra. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz távkapcsolatban élni.

- Jól vagy? - szólalt meg Lorenzo a hátam mögött.

- Persze - húztam végig a kezeimet a nedves arcomon. - Amúgy ezt nem nekem kéne tőled kérdeznem? - fordultam felé az arcát fürkészve - Hogy érzed magad?

- Mint akin átment egy úthenger - dőlt vissza az ágyba fájdalmas képpel.

- Elmondod?

- Még nem - szorította össze a szemét. - Majd később...talán....