Lexy

Két napja érkeztem haza, vagyis Magyarországra. Ez alatt a negyvennyolc óra alatt nem csináltunk semmi mást, csak pofáztunk, sorozatokat néztünk, ettünk, ittunk és jókat röhögtünk.

- Ki kéne mozdulni - nyújtózkodott hatalmasat Réka.

- Nem lenne rossz - ásítottam. - Azt hiszem megmutatom Lorenzonak, hogy hol volt az otthonom.

- Ez szuper ötlet - csillantak meg a szőkeség szemei.

- Okés, amíg ti nosztalgia utazásra indultok, addig mi elmegyünk és feltöltjük a hűtőt - adta ki a parancsot Roni.

- Akkor készülődjünk - kászálódtam fel az ágyról és elindultam, hogy rendbe tegyem magam.

Amint ez sikerült és Lolo is útra készen toporgott az ajtóban, elindultunk. Élvezettel ültettem fel olasz barátomat a magyar tömegközlekedés gyöngyszemére, a sárga csuklós buszra.

- Istenem, ez mindjárt szétesik - nyöszörgött félősen a szöszi.

- Nyugi, itt mind ilyen - vontam meg a vállamat vigyorogva miközben ittam magamba a látnivalókat.

Első megállónk egy vasútállomás mellett volt. Ahogy leszálltunk, gyorsan körülnéztem. Meglepődve vettem észre, hogy az ismerős bolt még az ünnepek közt is nyitva van.

- Gyere!- ragadtam kézen Lorenzot és behúztam magam után az aprócska üzletbe. - Hy! - vigyorogtam, mint a tejbetök a pult mögött álló fiúra.

- Alexa? - pislogott rám meglepetten az eladó.

- Teljes fizikai valómban - mutattam végig magamon.

- Azt a kurva - lépett ki elém, majd melegen magához ölelt. - Ezer éve nem láttalak.

- Nem sűrűn járok erre és te se arra, amerre én - vontam meg a vállamat majd erős szorítást éreztem az ujjaim körül, amitől észbe kaptam. - Jaj, bocsi - váltottam angolra. - Ő itt egy kedves barátom, Lorenzo. Lolo, ő pedig itt Marci egy másik jó barátom - mutattam be őket egymásnak. A két fiú kezet fogott miközben furcsán mustrálták egymást.

- Amúgy, mi járatban erre?

- Megnézzük a házunkat - mondtam lazán, de közben majd kiugrott a gondolattól a szívem a mellkasomból.

- Az jó - bólintott a fiú. - Meddig maradsz?

- Már csak pár napig - húztam el a számat. Tudtam, hogy nekem már Milánót kellene az otthonomnak éreznem, de most, hogy újra itt voltam, valahogy nem igazán sikerült. Hiányzott Magyarország és persze hiányoztak az itteni barátaim is. - Miért?

- Arra gondoltam, hogy szólnék Ádiéknak és csinálhatnánk egy bulit azért, mert hazalátogattál - nézett rám kérdőn.

- Wáó - kerekedtek el a szemeim. - Az csúcsszuper lenne. Akkor mindenkivel tudnék találkozni - vigyorodtam el. - Mit szólsz hozzá? - fordultam az olasz fiúhoz.

- Tudod, hogy ha buliról van szó, én benne vagyok - kacsintott rám Lolo.

- Ti együtt vagytok? - kérdezte óvatosan Marci.

- Mi? - emelkedett meg egy oktávval a hangom, majd kirobbant belőlem a nevetés. - Dehogy is. Lorenzo csak a barátom - magyaráztam.

- Lexy be sem érné velem - lökött vállba a szőkeség.

- Mert?

- Mert mással járok - próbáltam lezárni a témát.

- És nem is akárkivel - vigyorgott rám az olasz srác, amitől kedvem lett volna megfojtani.

- Nocsak - emelkedett meg Marci szemöldöke.

- Úgy látom, te nem olvasol újságot - csóválta meg a fejét Lolo jókedvűen, mire oldalba vágtam.

- Ez egyre izgibb. Mondjad csak - biztatta a szőkét.

- Inkább megmutatom - vette elő a telefonját a barátomnak mondott fiú. - Itt vannak. Olaszországban hatalmas hír volt egy ideig.

- Hurrá - húztam el a számat.

- Ezzel a ficsúrral kavarsz? - lepődött meg Marci.

- Nem ficsúr oké? Stephan focista.

- Basszus, ő egy híresség?

- Te hol élsz, barlangban? - nézett Lorenzo elképedve a magyar fiúra. - Stephan El Shaarawy a Milan csatára, januártól pedig a Romáé.

- Befognád kérlek - forgattam meg a szemeimet idegesen.

- Most miért? - sértődött meg Lolo.

- Mert nem akarom, hogy ez legyen a beszédtéma. Megkérhetlek, hogy ne mond el a többieknek? - pislogtam szépen Marcira.

- Persze - nézett rám még mindig hitetlenkedve a fiú.

- Köszi - nyomtam egy puszit az arcára, majd megfogtam Lorenzo kezét és kilökdöstem az ajtón. - Mindjárt jön a másik busz - magyaráztam neki, majd elbúcsúztam a boltban maradó sráctól. - Üzenj majd, ha sikerül ilyen rövid időn belül összehozni a bulit - kiáltottam még vissza a megállóból, ahova már beállt a busz és mi szépen felmasíroztunk rá.

- Most ezt miért kellett? - néztem mérgesen az olasz srácra.

- Mit? - kérdezte ártatlanul.

- Tudod te azt - csattantam fel, majd lehalkítottam a hangomat, hogy más ne hallja. - Figyelj, nem szeretném, ha más is megtudná, hogy kivel járok.

- De miért? - értetlenkedett.

- Mert nekik én egyszerűen csak Alexa vagyok. Az a lány aki kiment a családjával szerencsét próbálni - magyaráztam. - Nem akarom, hogy megváltozzanak az miatt, mert egy "sztárral" járok - macskakörmöztem a levegőbe.

- Oké, felfogtam - húzta el a száját a barátom. - Bár sose fogom megérteni. Nálunk kibújnának a bőrükből, ha mesélhetnének róla, hogy ...

- Kérlek - meresztettem rá a szemeimet.

- Jó, befogtam - szusszantott egy nagyot Lolo.

Pár megállóval és egy helységtáblával odébb, újra leszálltunk a járművünkről. Mélyen szívtam be a tüdőmbe az ismerős, friss levegőt.

- Te mit csinálsz? - nézett rám a szöszi fiú kíváncsian.

- Nem érzed?

- Mit? - pislogott körbe kérdőn.

- Hogy mennyivel másabb itt a levegő - mutattam körbe elérzékenyülve.

- Ja, de - bólintott nem túl meggyőzően.

- Áh - legyintettem lemondóan, majd elindultam az ismerős utcákon. Nem telt bele öt perc, máris ott álltunk a volt házunk előtt.

- Hű - nyögte ki Lorenzo miközben én a kapu zárjával bíbelődtem.

- Mi az? Nem ilyet vártál?

- Hát nem - ismerte be. - Valahogy egy nagyobb kéglit képzeltem el nektek.

- Pedig nem - somolyogtam a döbbenetén. - De várj csak, míg meglátod belülről - engedtem be magam elé. - Húh, azt hiszem ráférne egy kis szellőztetés - hagytam nyitva az ajtót a hideg ellenére.

Kíváncsian figyeltem a barátom reakcióját, ahogy helységről helységre feltérképezte a házunkat.

- Na? - kérdeztem kíváncsian miután nem tudtam tovább várni.

- Kicsi, de otthonos. Mi ez a nagy kocka? - mutatott a nappalinkban álló hatalmas testre.

- Ez kérlek egy tömegkályha. Apa építette. Befűtötte az egész lakást és mi imádtunk mellette feküdni a kövön, mert az is meleg volt - simítottam végig a téglából rakott monstrumon. - Kitalálod, melyik volt az én szobám?

- Szerintem nem lesz nehéz - sétált végig a házon Lolo. - Ez tuti, hogy a fiúké volt - mutatott két majdnem egyforma szobára amik egymás mellett voltak.

- Miből jöttél rá? - csodálkoztam el.

- A színekből. A kék és ez a pisztácia zöld valahogy nem hozzád való.

- Cseles - vigyorodtam el, majd tovább követtem a felfedezőtúrán. Meglepetten figyeltem, ahogy megállt a bejárat mellett lévő helységnél és elmosolyodott.

- Tuti, hogy ez volt a tiéd - mutatott a mennyezetre.

- Így nem ér - forgattam meg a szemeimet. - Tök könnyű volt. Csak felnéztél és kész.

- Ja, ki más pakolta volna tele a plafonját focistákkal? - bámult felfelé a rengeteg képre.

Igaza volt. Anya mindig vett a fiúknak kártyát és amit nem tudtak elcserélni egymás közt, az nálam kötött ki.

Talán még fél órát maradtunk. Megmutattam és elmeséltem minden eszembe jutó emléket a barátomnak, de aztán fájó szívvel elbúcsúztam a szobámtól, az otthonomtól. Bezártam a kaput és egy utolsó pillantás után belekaroltam Lorenzoba majd visszasétáltunk a buszmegállóba. Szótlanul tértünk vissza Rékáékhoz, akiknek sikerült feltölteni a tartalékainkat. Mivel nem volt jó a kedvem, így inkább magukra hagytam a barátaimat és lefeküdtem aludni, hátha kialszom magamból a szomorúságot.