Egy ideig álltunk,és csendben néztünk magunk elé Adammal,majd miután felfogtuk,hogy már nem jön többé vissza,orr lógatva elindultunk. Adam,szokás szerint haza kísért,de furcsa mód egész úton mélyen hallgatott. Gyorsan telt az út,kellemes volt a némaság,ami ránk telepedett. Az apró társas ház előtt állva hátam a kovácsoltvas kapunak vetettem,s a táskám magam elé húzva kotorászni kezdtem benne a kulcsom után.
-Mész a holnapi évzáróra?-nézett végre rám sötét fürtjei alól.
-Nem hiszem. A bizonyítvány nem érdekel,felőlem máglyán is feláldozhatják a tanári asztalán... Az sem vonz,hogy órákon át álljak a napon aszalódva,a semmiért,és kiöltözni sem szeretek. Szóval passzolom inkább.
-Valószínű én is.-gondolkodott el "szónoklatomon".
Végre megtaláltam amit kerestem,s egy határozott lendítéssel már a hátamon is volt a táskám.
-Át jössz majd?-kérdeztem reménykedve.
-Át.-mosolyodott el halványan,majd intett.-Akkor holnap!
-Holnap.-biccentettem,és a ház előtti aprócska kis füves részt átszelve besétáltam a vörös téglás házba. Nem volt magas,mindössze egy emelete volt,plusz a földszint és a pince. A földszinten odaköszöntem a ház tulajdonosának,egy kedves idős hölgynek,Mrs.Hudsonnak,aki boldogan integetett vissza. Mire felértem az első emeleti lakásunkra,lihegve támasztottam a térdem. Mióta az eszemet tudom,béna voltam tesiből,valószínű erre a gyenge kapacitású tüdőm sem segített rá,amit boldogan amortizáltam tovább cigarettával. Egy időben,amikor próbálkoztam a leszokással,de mindig volt valami indok,ami miatt újra kézhez vettem. Apa halála,egypár megvető pillantás a szarabb napjaimon,vagy csak elkapott beszélgetés foszlányok,amik rólam szóltak. Nem,nem kifejezetten az bókversek voltak,inkább csak alaptalan pletykák,gyűlölködés. "Nézd már meg mekkora ribanc,hogy vehet fel ilyen rövid nadrágot? Biztos már a fél gimi megdugta..." "Ettől a csajtól még az életkedvem is elmegy." "Azt hallottam terhes lett a buzi emós haverjától,de elvetette. Babagyilkos." "Ez a korcs még él? De hogy minek..." Undorító ez a társadadalom. Ha más vagy,vagy csak egy kicsit is kilógsz a sorból,nagyító alatt végzed,s azt veszed eszre,hogy a gyenge pontjaidba vágják a késeket,hazugságok szikláit vágják hozzád. Rosszul esett,de sosem mutattam ki.
Az sem jobb,mikor valaki olyan bánt meg,akiben bízol. Az a csalódás,az a fájdalom,ami akkor ér,felemésztő. Pont ennek megakadályozása érdekében taszítok el mindenkit magam mellől azzal,hogy bunkón viselkedek,s akinek csak tehetem,beszólok. Szegény Adam és Annie is kapta az ívet rendesen,egészen addig,amíg ki nem álltak mellettem,annak ellenére,milyen durván bántam velük...ott kezdődött a barátságunk. Mivel híres voltam balhéimról,imádtak basztatni a tanárok. Bárki bármi rosszat tett,könnyedén rám foghatta,a tanárok egyből elhitték. Hiába állítottam,hogy nem én voltam,hazugnak neveztek,és leszidtak,hogy "Nincs bennem annyi gerinc,hogy megegyem amit főztem!". Két éve az a hír ütötte fel a suliban a fejét,hogy valaki drogot terjeszt. A tanári kar a fejébe vette,elkapja a tettest,s kivel kezdték a sort? Velem. Átkutatták a zsebeim,a szekrényem,s a legvégén a táskám is,ahol egy öklömnyi csomag marihuánát találtak. Természetesen nem az enyém volt,amit hangsúlyoztam is kellőképp. Elegem volt,hogy állandóan nyelek,olyanok miatt,amiket nem én követtem el. Kiborultam,törtem,zúztam,hajtva szakadatlanul az igazam. Nem tudtam ki akart bemocskolni,de meg tudtam volna fojtani azt a férget. Nem hittek nekem,el akartak bocsájtani. Aztán Adam és Annie vallottak,s az sem tartotta őket vissza,hogy a srác akár meg is verheti őket,amiért lebuktatták...Elmondták,hogy látták az egyik felsőbb évest,amint gyorsan a földön heverő táskámba tömte a füvet,és lelépett. Könnyen kiderült a neve is,ő volt az egyetlen 12.-es,aki ellógta az utolsó három óráját. Elkapták,s mivel akkor is volt épp nála cucc,lelepleződött. Jöttek sorra a bocsánat kérések a rágalmazás miatt,de őszintén szartam bele. Akkor jött el az a pillanat az életemben,hogy nem tudtam tovább tisztelni a "nevelőket". Vak,vádaskodó birkák,akik pálcát törnek a fejed felett,ugyanúgy mint mások.

Kulcsomat lassan fordítottam el a zárban...semmi kedvem bemenni a lakásunkba,ahol csak a magány vár. A küszöböt átlépve becsaptam magam mögött az ajtót,kulcscsomómat az alacsony dohányzó asztalra dobtam. Körbe néztem,s hirtelen a csöpp kis lakás hatalmasnak és üresnek tűnt. A szobámba mentem. Halványkék falaim,mint minden nap,most is megnyugvással töltöttek el. Ők ott voltak körülöttem,állandóságot,biztonságot adva ebben a változó világban. Sokan panaszkodnak,hogy nem szeretnek bezárva lenni,de én imádom a szobám,szinte a fél életem ott töltöttem. Mégis minek hagynám el,ha még erkélyem is van?
A földre eresztettem fekete oldaltáskám,s az ágyra vetődtem. Csend van. Túl nagy csend. Előkaptam a farzsebemből a mobilom,s a hangerőt a maximumra állítva bekapcsoltam a Bring Me The Horizon-Can you feel my heart-ját. Kifejezéstelen tekintetem a plafon felé fordítottam,testem mozdulatlanul hevert a puha paplanon. Nem volt kedvem mozogni,gondolkodni,élni. Bevallom,nem egyszer gondoltam már az öngyilkosságra,de túl könnyűnek éreztem. Túl könnyűnek tűnt felhasítani a csuklóm és elvérezni,túl könnyűnek tűnt egy maréknyi gyógyszert a torkomon leerőszakolni és örökké álomba merülni. Túl könnyűnek tűnt a mélybe vetni magam,egy utolsót repülni,túl könnyűnek tűnt felhagyni a lélegzéssel. Élni akartam,mindennél jobban,de többet mint ez a szánalom,amit én most életnek nevezhetek. Monoton mindennapok,üresség érzése a mellkasomban...nem ezt akarom nap mint nap. Elég volt. Érezni fogom,hogy van szívem,és hogy tud olyan hevesen,élettel telin verni,mint bárki másnak ezen az elbaszott Földgolyón. A konyhába indultam,majd miután Jane "búcsúját" milliónyi darabra szaggattam,a zsebembe gyűrtem. Benyitottam nevelő anyám egykori szobájába,ahol már csak az ágya volt,s az üres polcok. Elvitte a személyes holmijait,nyomot sem hagyott maga után. Nem hiányzott,csak idegen volt az érzés,hogy már nincs itt velem. Magam vagyok ebben az apró lakásban,két üres szobával,egy nappalival,konyhával és zuhanyzóval. Na meg persze a nem olcsó havi bérleti díjjal... Maradt még egy kis félre tett pénzem,és kb.1000 dollár apám örökségéből,de azzal is maximum 2 hónapig húzhatom ki,a rezsivel és a kajákkal együtt. Elkeserítő helyzet,de lehetne rosszabb is...majd kitalálok valamit. Talán kiadhatnám a lakás felét. Kereshetnék egy lakótársat. A sulinak most úgyis vége,ha az egész nyarat végéig melózom,talán annyi pénzt sikerül összeszednem,amennyivel egy darabig gond nélkül elleszek. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben léptem ki az erkélyemre és gyújtottam rá. "Élni fogok,s nem csak túl élni!"határoztam el. Felmásztam a korlátra,s oda ülve szívtam tovább a cigim. A lábaim a semmibe lógtak,a szél pedig lágyan kapott a hajamba. Csodás érzés. A pulzusom megemelkedett egy kicsit,halványan elmosolyodtam. Erről van szó... lehet hogy nem vagyok normális,de most határozottan boldognak érzem magam. Szabadnak. Tudom,hogy egy rossz mozdulat,és szörnyet halok,de nem érdekel. Most először érzem,hogy az én kezemben van az életem,s nem máséban. Ez kibaszott mámorító. Elővettem a zsebembe tuszkolt papír darabokat,és szélnek eresztettem,nézve amint messzire szállnak. Lezártam ezt a korszakot. Számomra vége.
-Úgy látom ez nem a te napod.-hallottam meg Vic mély hangját a szomszédos erkélyről.
-Van ez így.-vontam vállat,s pillanatok alatt az ő erkélyén termettem. Már nem az első eset,hogy átmászok hozzá. A kipakolt felszerelésekből ítélve épp festeni készült.-Nézhetlek?
-Persze.-mondta. Az egyik legjobb dolog abban,hogy itt élek,hogy Victor a szomszédom. Ha ő nem lett volna,sosem kezdek el rajzolni. Ő ösztönzött rá,s tanított meg a fortélyokra,ezzel lehetőséget adva,hogy megtaláljam önmagam. Nem sok dolog érdekel,hogy őszinte legyek,de a rajz azon kevesek közé tartozik,amiket örömmel csinálok. Ezért mindig is hálás leszek neki.
-Voltál ma a fősulin?-kérdeztem. Vic ott tanított,lassan négy éve rajzot és vizuális kultúrát.
-Nem. Valószínű felmondok...
-Miért?-bámultam csodálattal,ahogy hatalmas hozzáértéssel pakolja elő az akvarell festékeket.
-A minap kaptam egy kihagyhatatlan lehetőséget,miszerint a festményeim egy pályázat keretében eljuttatják Londonba,ahol egy külön kiállítást szentelnek neki.-mártotta vízbe az ecsetét.-Azonnal belementem,s mint kiderült,ezzel valószínűleg nem keveset fogok keresni. Részesedek a belépők díjából és az is lehet,hogy egy párat sikerül eladnom.
-Ennek nagyon örülök. Megérdemled az elismerést.-mondtam őszintén.
-Köszönöm Lana.-mosolygott,és nekiállt a lemenő nap halvány sugarainak a megfestéséhez,majd a rózsaszínes horizontnak.
Csendben ültünk egymás mellett,hol az égre és a messzi tájra,hol a vászonra szegezett tekintettel.
-Hát itt vagy,Drágám!-ölelte át hátulról Vic-et a menyasszonya,Kate.-Szia Lana!-mosolyodott el szélesen.
-Szia Kate!-mosolyogtam vissza,ami nem esett nehezemre. Akárhányszor együtt látom őket,mosolyt csalnak az arcomra. Annyira egymásnak valók,és arányosak együtt. Kate a vörös hajával és alacsony,teltkarcsú alkatával furcsán,mégis mint két kirakós darab,tökéletesen összeillik Victor magas,nyurga alakjával.
-Kértek melegszendvicset?-pillantott ránk,felváltva.
-Én igen.-lengette meg Vic a szabad kezét.
-Lana?
-Nem,köszönöm. Nincs most étvágyam.-vallottam be. Egy morzsa nem menne le a torkomon.
-Azért szólj,ha meggondolnád magad!-ment be a lakásba,nekilátni a vacsorának.
-Mi a baj?-kérdezte Vic.
-Most inkább nem akarok beszélni róla. Ne haragudj.
-Semmi gond,de ha valakinek kiöntenéd a szíved,én itt vagyok. És Kate is,ha női dolgokról van szó.
Letöröltem egy kibuggyanó könnycseppet. Annyira kedvesek velem,pedig meg sem érdemlem. Lányukként kezelnek,pedig alig ismernek. Annyit tudnak rólam,hogy pár éve elvesztettem az édesapám,és a mostohaanyám nevel. Gyűlöltem azt a korszakot az életemben,ami apám halálát követte. Tombolni tudtam volna,de nem tettem,mert féltem hogy meglátják. Ordítani tudtam volna,de féltem,hogy meghallják. Nem akartam,nem kértem mások figyelméből. Befordultam,teljesen elzárkóztam a külvilágtól. Ritkán beszéltem,általában csak hallgattam,és néztem ki a fejemből. Ültem az erkélyen,és az elmémbe zárkóztam,egészen addig,amíg meg nem láttam Vic-et. Mindennap kiült,maga elé helyezett egy vásznat,és festett. Én pedig minden nap úgy helyezkedtem,hogy lássam. Egy nap már nem bírt figyelmen kívül hagyni. Megkérdezte miért kukkolom? Én nem feleltem. Azt mondta,ha van kedvem,rajzoljak vele. Nem zavarja,ha nem beszélek,Ő amúgy is szereti a csendet. Így történt az,hogy átmásztam hozzá,és megtanított rajzolni,festeni. Szép lassan megnyíltam,hála annak,hogy sosem faggatózott. A művészet és Vic felszabadított,segített feldolgozni a veszteségeim. Kate 22 éves,Vic pedig 24 éves,mégis könnyebben szót értenek velem,mint a kortársaim valaha.
-Köszönöm.-feleltem.
-Nincs mit.
-Nekem most mennem kell. Későre járhat.-kémleltem a sötét eget.
-Rendben.-mondta.-Óvatosan!-szólt rám,amikor épp a két korlát között egyensúlyoztam. Könnyedén átlendültem és sikeresen földet értem. Vagyis erkélyt.
-Ugyan! Az óvatos a második nevem.-vigyorogtam rá,majd intettem,és a szobámba mentem.

Másnap 10 körül keltem fel,arra,hogy valaki kitartóan próbált elérni telefonon. Tévedés ne essék,nagyon szeretem Danny hangját,de az Asking Alexandria-The final episode-jára keni,nem a legjobb.
-Ki a faszom vagy?-vettem fel az Iphone-om dühösen. Nem,nem menőzésből vettem azt,hanem azért,mert egy minőségi mobilra sosem kár költeni. Egyébként is egy nyarat átdolgoztam érte,szóval még csak azzal sem vádolhatnak,hogy "kisírtam" magamnak...
-Adam.
-Hogy az Isten taposson hátba!-kezdtem a szitok áradatot.-Tudod hogy nekem délben indul a nap,te büdös pulya!
-Bocs már Asszony,csak gondoltam bemennék. Mármint kényelmes itt a lábtörlőtökön is,csak már szerintem a welcome felirat a picsámba nyomódott.
Igen,mi ilyen szépen beszélünk egymással.
-Úgy kell neked.-vergődtem ki magam az ajtóig,ahol azt felrántva a lábtörlőn kuporgó Adammel találtam magam szembe. Egyből kinyomtam a telefont.
-Mióta vagy itt?
-Kb. Negyed órája. Mióta hívogatlak. Azt hittem Jane majd beenged...
-Az szar ügy,ugyanis tegnap lelécelt.-mondtam keserű szájízzel.
-Hova?-lepődött meg.
-Passz. Élni az életét.
-Csak úgy itt hagyott?
-Aha...
-Az durva.-emésztgette a hallottakat.-Ha esetleg bármiben segíthetek...-kezdte,de félbe szakítottam.
-Megleszek,miattam ne aggódj. Ismersz,nem?-villantottam rá egy 1000 wattos mosolyt.
-Jobban mint a tenyeremet. Akkor mi a terv mára?
-Hát,ha van kedved,segíthetsz munkahelyet és lakótársat keresni...
-Állok szolgálatára!-tette katonásan a kezét homlokához,majd beviharzott a szobámba. Ott Ő,a laptopot bújta nyári munka után kutatva,én pedig a mobilomon a Facebook ismerőseim közül próbáltam kitalálni,melyik lánnyal osztanám meg a lakásom. És persze melyiknek van egyáltalán
szüksége rá.
-Kira?-kérdeztem Ad-et.
-Asztmás. Szerintem csak nyavajogna a lépcsők miatt,és a nyári hőségben az is lehet hogy rohamot kapna...
Igaza van,tényleg elég állott a levegő ezen a szinten,pláne 38°C-os melegben. Felejtős.
-Timmy?
-A barátjával él,New York másik végében.-felelte
-Én úgy tudtam nincs barátja...
-Még nem publikus a dolog.-kacsintott.
-Ugye tudod,hogy fiú létedre rosszabb vagy mint egy vénasszony?
-Hé!-háborodott fel.-Édesanyám szerint a tudás hatalom.-bölcselkedett amit szemforgatással díjaztam.
-Zoe?
-Grey vagy Johnson?-kérdezett vissza.
-Grey. Johnsontól a hideg kiráz...rovarokat gyűjt,amiket még élve szúr fel rajzszöggel egy parafa táblára. Nem százas.
-Ez esetben el kell keserítselek. Zoe Greynek a szülei nem rég vettek ki New York módosabb negyedében egy lakást. Tuti nem adná fel a nyomor negyedért.
-Vigyázz a szádra Töki! Már fél éve nem volt a környéken gyilkosság.-mondtam büszkén.
-Lenyűgöző!
-Gyakorold még a szarkazmust!-tanácsoltam,és folytattam eddigi tevékenységeim,Adammal együtt.