Azt hiszem már azon a vasárnap estén világossá vált számomra, hogy Oli mellett fogok dönteni.

Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha Marával maradnék és rendbe hoznánk a kapcsolatunkat, miközben Oli mellettem állna, mint barát. Nem volt jó. Lehet, hogy Oli tudná szabályozni az érzéseit meg vágyait, ha nem őt választanám, de mivel nem én kapnék tőle visszautasítást, féltem, hogy én nem tudnám ennyire kontrollálni magamat. Oli közelében folyton ott volt bennem a vágy, hogy hozzáérjek, megöleljem, megcsókoljam, és kételkedtem abban, hogy ez változna, ha továbbra is Marával maradnék együtt.

Úgyhogy a döntést meghoztam, egyedül a kivitelezés maradt hátra.

Szenteste szombatra esett, és én azon a héten nem is találkoztam egyikőjükkel sem. Marával írogattunk messengeren, de nem sokat, hívásban meg nem beszéltünk. Volt pár vizsga, amit mindenképpen teljesíteni akart karácsony előtt, hogy az ünnepek alatt már ne zavarják, és legközelebb csak januárban kelljen tanulással foglalkoznia, úgyhogy most rendesen le volt foglalva. Olivért szintén nem láttam azóta, de nem bántam. Így pontosan éreztem, hogy az ő társasága sokkal jobban hiányzott, mint Maráé. Tényleg mindig amikor kiléptem a házból, őt kerestem. Egyszer észre is vettem egy közeli közlekedési csomóponton, ahogy a buszmegállóban várt, de nem mentem oda hozzá. Távolról figyeltem, miközben a mosolyomat próbáltam kordában tartani, mert teljesen ok nélkül, mégis, pusztán a látványa megdobogtatta a szívem, és megnyugtatott. Figyeltem, ahogy felszállt a hazafelé tartó buszra, amellyel egyébként én akartam menni, majd amikor a busz már visszasorolt az autók közé, én akkor indultam el a megállóba. Biztos voltam benne, hogy odamehettem volna hozzá, örült is volna nekem, de egyelőre meg akartam adni a teret magamnak, hogy tudjak dönteni. Sokkal könnyebb volt úgy végiggondolnom az egészet, hogy napokig egyikőjük sem volt a közelemben.

Azt gondoltam, ezután már könnyebb lesz, de persze nem így volt. Eldöntöttem, hogy Szenteste a templom után már Olival akartam beszélni, viszont azt, hogy szakítsak Marával, folyamatosan halogattam. Eredetileg 22-ére terveztem, de akkor éppen vizsgázott, úgy voltam vele, az éppen eléggé ki fogja meríteni, 23-ára végül rá sem kérdeztem, mert nem kapartam össze a bátorságom, viszont amikor 24-én felébredtem, tudtam, hogy ez nem tűr további halogatást. Így vagy úgy, de ha Olival akartam lenni, akkor ennek a kapcsolatnak végett kellett vetnem, akkor is, ha kegyetlenül pont karácsonykor. Az utolsó löketet anya adta meg, akit azóta már mindenbe beavattam, és mondta, hogy hívjam fel, ne meglepetésből toppanjak be hozzájuk.

Ezt követően nem telt el egy óra sem, már a házuk előtt álltam, és megnyomtam a csengőt. Ő nyitott ajtót, és már cipő meg kabát is volt rajta, egyedül egy sálért ugrott vissza, én pedig idegesen ráztam a lábam, mert a lány vidámnak tűnt, én pedig szörnyetegnek éreztem magam, hogy percek alatt rontom majd el a kedvét.

- Történt valami? - kérdezte, amikor kilépett az ajtón hozzám, immár tetőtől talpig felöltözve. - Nagyon hirtelen akartál találkozni.

- Igen - bólintottam. - Gyere, üljünk le! - indítványoztam, amikor megláttam a fa padot, ami ott volt az utcájukban. Régen sokat ültünk itt, amikor neki már haza kellett jönnie, de még nem akartunk elválni.

- Ennyire komoly? - nézett rám már aggódva a lány, a korábbi jókedvének a szikrája is kihunyt a szemében, de szófogadóan odasétált velem, és leült mellém, felém fordulva.

- Arról van szó, amit még hetekkel ezelőtt beszéltünk. Amikor mondtam neked, hogy megváltozott a kapcsolatunk - néztem rá, ő pedig lassan bólintott. Nem tudtam sokáig a szemébe nézni, inkább az ölemben összekulcsolt és görcsbeszorult kezeimre néztem. - Azért vettem észre, hogy más, mert megismertem valakit, aki azokat az érzéseket váltotta ki belőlem, mint te, amikor összejöttünk.

Elhallgattam, és oldalra lestem. Mara nem engem nézett, hanem ő is a saját ölébe, szomorú arckifejezéssel.

- És amikor te először próbáltad elcsitítani ezeket a gondolatokat a fejemben, akkor ő egyre közelebb került hozzám, meghallgatott, és biztatott arra, hogy beszéljek veled erről. Viszont azzal, hogy szinte a sajátjának tekintette az én problémámat, még jobban megkedveltem. Jobban, mint amennyire egy párkapcsolatban lévő személynek illett volna.

Újabb szünetet tartottam, és most nyíltabban a lány felé fordultam, aki erre szintén felemelte a fejét, és könnyes szemekkel mosolygott fel rám.

- Amikor megkerestél azzal, hogy tegyük rendbe a kapcsolatunkat, én már magamban lemondtam róla. De látni azt, hogy neked ennyire fontos volt, hogy én fontos voltam, felkavart bennem mindent. Új esélyt akartam magunknak, tetszett a gondolat, hogy minden mehetne úgy, mint régen. Ezért hívtalak el a randira, ami viszont nem váltotta be nálam a hozzá fűzött reményeimet. Jól éreztem magam, tényleg, nagyon örültem neki, de nem volt bennem az a láng, amit az produkál, ha ezzel a másik személlyel vagyok - vallottam be, de a végén már megint elkaptam a tekintetemet, mert nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy a szemébe mondjam mindezt. - Az utóbbi napokban volt időm gondolkodni. Nem találkoztam se veled, se vele, hogy magamban bogozzam ezt ki, ne keverjen meg egyikőtök jelenléte sem.

Elszorult a torkom, és jó pár másodperces szünetet tartottam. Ezúttal nem az volt a baj, hogy neki nem mertem elmondani, én nem akartam, hogy ezzel befejeződjön a kapcsolatunk. Nemcsak ő engem, én sem akartam elveszíteni őt. Szerves része volt az életemnek, de a világ legostobább megoldása lenne egy szakítás után kinyögni egy "Barátok még lehetünk" mondatot. Ezt a döntést én hoztam, és tudtam, hogy bárhogy döntök, veszteséget von majd maga után. Vállalnom kellett a következményeket.

- Arra jutottam, hogy ő most sokkal elevenebb és felemésztőbb érzéseket vált ki belőlem. Semmiképp sem tudtam volna elengedni, akkor sem, ha melletted maradok, és őt visszautasítom. Úgyhogy - nyeltem egyet, és a szemem megtelt könnyel, ennek ellenére vettem a bátorságot, hogy újra ránézzek. Ő még mindig mosolygott, de a tekintetéből világított a fájdalom - szakítani szeretnék veled, Mara - nyögtem ki, ő pedig hangosan felsóhajtott, aminek hatására a szemébe gyűlt könnyek egy pillanat alatt végigfolytak az arca két oldalán. Legszívesebben odanyúltam volna, hogy letöröljem őket, de tudtam, hogy ennek nagyon nem most volt itt az ideje.

- Először azt hittem, már akkor szakítani akarsz majd velem, amikor hozzátok mentem, hogy beszéljük meg a dolgokat - szólalt meg rekedten. - Nem tudom, megváltozott az, ahogy néztél rám, amikor kinyitottad az ajtót. Akkor azt hittem vége lesz, de utána annyira megértő voltál mindennel kapcsolatban. Elhittem, hogy működhet, de úgy látszik már elkéstem vele.

- Nagyon sajnálom - feleltem azonnal, ő pedig csak megingatta a fejét, és rám nézett.

- Ha nem működött, akkor jobb így. Köszönöm, hogy legalább megpróbáltad - adott egy halvány mosolyt, de nem tartott sokáig. Én nem tudtam, mit feleljek erre, így csak bólintottam, és csendben ülve néztem magam elé. Mozdulni sem mertem, mert bizonytalan voltam abban, hogy akarja-e még, hogy maradjak, vagy jobban örülne már annak, hogy ha megyek. Végül akkor engedtem fel, amikor újra megszólalt.

- Megölelsz? - kérdezte, de olyan halkan, mintha csak egy lehelet lett volna. Én azonnal mozdultam, és a karjaim közé szorítottam őt, miközben ő is átölelte a hátamat. - Szükségem van még egy kis időre egyedül, de később ha neked is oké, szívesen megismerném őt - motyogta halkan a kabátom vállába. - Talán már én sem vagyok szerelmes beléd, de szeretlek, és fontos vagy nekem. Nem akarom elveszíteni a barátságod, csak adj nekem egy kis teret.

- Így lesz - suttogtam a hajába, ő pedig hálásan felsóhajtott, majd kibontakozott az ölelésből és felállt. Én egészen a lábtörlőig kísértem, ahol egy puszival kívántam neki boldog karácsonyt, mielőtt elköszöntünk. Marának még akkor is volt energiája egy mosolyra, amikor már az ajtót csukta be, én pedig abban a pillanatban mindennél jobban utáltam magam, hogy így bántam vele, közben pedig rettenetesen hálás voltam azért, mert ilyen jól kezelte.

Amikor hazaértem, és elmondtam anyának, mi történt, ő jó szorosan megölelgetett, majd elém rakott egy púpos tányér mézeskalácsot, hogy jobb kedvre derüljek. Én elkezdtem majszolni őket, de a tekintetemmel az órán a másodperc mutató járását figyeltem. Még hátra volt öt teljes órám az istentiszteletig, én pedig nem tudtam magammal mit kezdeni. Amikor elfogyasztottam a mézeskalácsok felét, kimentem anyához a konyhába, ahol folyamatosan sütötte a jobbnál jobb ételeket, és kértem, hogy adjon nekem is valamit, amivel foglalkozhatok. Ő kezembe adta a receptes könyvet, hogy találjam ki, mi hiányzik még. Én lapozgatni kezdtem a könyvet mellette a pultnak dőle, és beletelt egy tíz percbe, mire kitaláltam, hogy forralt bort akarok készíteni. Amikor kijelentettem, anya felnevetett rajtam, de lehajolt a kamrában, és a kezembe adott egy fehér bort, én pedig azonnal hozzáláttam.

Szenteste mi sosem szoktunk nagyot ebédelni, általában szendvicset eszünk, és vacsorára készít anya hatalmas lakomát, amit ketten három nap alatt is nehezen tudunk elpusztítani. Így viszont, amikor elkészült a forralt bor, és én "csak tesztelésből" megittam két pohárnyit is belőle, jobban becsiccsentett, mint amennyire számítottam rá. Anya mellett nevetgéltem, és karácsonyi pop számokat énekeltem a következő két órában, aki nagyon szórakozott rajtam, de amikor újra tölteni akartam a poharamba, ő figyelmeztetőleg rácsapott a kezemre.

Mikor anya is végzett már a konyhában, még mindig hátra volt két óra istentiszteletig, ami keservesen, de elvánszorgott. Én mondjuk már fél órával indulás előtt kiöltözve fehér ingben, nyakkendőben, öltönynadrágban ültem egy konyhaszéken, miközben a lábam úgy rázkódott, hogy csak halvány körvonalait lehetett látni.

Anya még ide-oda járkált a lakásban, de akármikor, amikor elment mellettem, hozzám ért. Vagy a vállamat simította meg, vagy a fejemre puszilt, vagy egy pillanatra megszorította a kezemet, hogy megpróbáljon egy kicsit lenyugtatni, én meg minden alkalommal visszamosolyogtam rá, de az idegességem nem csökkent. Csak látni akartam végre Olivért, és elmondani neki, hogy szükségem van rá.

Ezúttal anya vezetett a templomba, mert nem hagyta, hogy a korábbi forralt bor után én vezessek, de nem bántam. Amennyire feszült voltam, biztos bevonzottam volna egy karambolt is.

Több, mint tíz perccel korábban léptünk be a kapun, majd egy kvázi üres templom fogadott. Olivér még nem volt ott, így mi helyet foglaltunk, anya ült belülre, én kívülre, hogy ha megérkezik Oli, akkor mellém ülhessen. Szinte alig tudtam levenni a tekintetemet a bejáratról, így egy pár perc elteltével egyből észrevettem, amikor belépett, és lehúzta a sapkáját a fejéről. Ő is szinte azonnal kiszúrt, elvigyorodott és lendületes lépésekkel közeledett, közben a hajába túrva, hogy álljon is valahogy, ha a sapka összekócolta volna.

Nem tudom, hogy amiatt, mert már független, szingli férfivá váltam, vagy mert most Olivér jobban kiöltözött, de lélegzetelállítóan nézett ki. Elegáns szövetkabát alatt szürke öltöny volt rajta, fehér ing és nyakkendő. Vigyorogva figyeltem, ahogy közeledett, majd megtorpant a mi sorunknál, és becsúszott mellém.

- Sziasztok! - köszönt, mi meg anyával viszonoztuk. Egy pillanatra anyára is rámosolygott, de utána visszanézett az én szemembe. Biztosan nagyon kiülhetett az izgatottság az arcomra, mert kuncogni kezdett, ahogy a tekintetünk összefonódott. - Történt valami?

- Aha - feleltem, még mindig úgy vigyorogva, mint egy vadalma. Ő meglepődötten felhúzta a szemöldökét, és kíváncsian nézett rám, amikor nem fejtettem ki jobban. Válasz helyett én inkább lenéztem az ölünkbe, és megemeltem a kezemet, hogy az ujjaim megcirógasák ahozzám közelebb eső csuklója belső oldalát. Szinte reflexszerűen fordította felfelé a tenyerét, bár biztos voltam benne, hogy nem értette mi történik. Én az ujjaimat végigsimítottam a tenyerén, egészen addig, amíg össze nem fonódtak az övéivel. Akkor behajlítottam az ujjaimat, és rászorítottam a kézfejére. Ő azonnal viszonozta.

Azt hiszem a mosolyt képtelen lettem volna letörölni az arcomról. Óvatosan felnéztem Olira, aki engem figyelt, arcán egy édes, visszafogott mosollyal.

Percekkel később a lelkész belépett, és elkezdődött az istentisztelet. Ugyan Olival elengedtük egymás kezét, de olyan közel álltunk, meg ültünk egymáshoz, hogy az kárpótolt érte. Érdekes módon nem sokkal az istentisztelet kezdete után olyan nyugodt voltam, mint amilyen régen nem. Most, hogy itt voltam Oli mellett, és szakítottam Marával olyan volt, mintha eddig hatalmasnak tűnő terhek kerültek volna le a vállamról. Bár a mellettem álló fiúval még nem beszéltem meg ezt rendesen, de tudtam, hogy minden rendben lesz. Úgyhogy nyugodtan hátradőltem, és a lelkész hangját hallgatva, a templomban teljesen átjárt a békesség. Igazán azt éreztem, hogy karácsony volt.

Az istentisztelet végeztével mosolyogva álltam fel és engedtük el magunk előtt a fél templomot. A lelkésznek áldott karácsonyt kívánva léptünk ki, majd oldalamon Olivérrel megálltam anyával szemben, akinek huncut izgatottságtól csillogott a tekintete. Majdnem elnevettem magam, mert otthon közösen kidolgoztunk egy tervet arra, hogy mit fogunk csinálni a templomból kifelé jövet, és most ennek megfelelően cselekedtünk.

- Én hazamegyek, megcsinálom a vacsorát estére - szólalt meg anya, én pedig bólinottam, és Olira pillantottam, majd vissza.

- Rendben, mi sétálunk.

- Ne felejtsd el a fát!

- Nem fogom - mosolyogtam, majd ahogy anya búcsút intett nekünk, én Olit a kabátujjánál fogva húztam a zebra felé, abba az irányba, amerre a legközelebbi fenyőfaárus volt.

- Miért érzem azt, hogy be akarsz fogni munkára? - kérdezte nevetve Oli, ahogy sétáltunk át az úton, a kezemben még mindig a kabátjával.

- Csak a társaságodra van szükségem - mosolyogtam le rá, ő pedig vigyorral az ajkain figyelt engem.

- Egész héten nem volt rá szükséged, de most igen?

- Pont azért van most, mert egész héten nem kaptam belőle. - Valahogy nagyon imádtam ezeket a beszélgetéseinket Olival, amelyek mások szemszögéből üresnek és értelmetlennek tűnhetett volna, mi mégis a komoly beszélgetések helyett használtuk, egyfajta előjátékként. Ahogy ránéztem tudtam, hogy mind a ketten egyformán élvezzük.

- Na és ennek van valami oka? - kérdezte, amikor átértünk a zebrán, majd egymás mellett kezdtünk sétálni a járdán, alig pár centivel karjaink között, ami mindkettőnkek zsebre volt dugva.

- Hát annak, hogy szükségem van a társaságodra az az oka, hogy totál beléd zúgtam - feleltem a szemébe nézve, és élveztem, ahogy akarata ellenére elkerekedett a pupillája. Igaz, hogy utalgattunk rá, meg nyilvánvaló is volt, de még nem mondtam ki hangosan, és ez alkalommal olyan jól esett, hogy ki akartam neki mondani még százszor is, ki akartam kiabálni magamból, hogy mindenki tudja. Viszont ehelyett most folytatnom kellett, mert éreztem az Oliból áradó bizonytalanságot. - Annak pedig, hogy egész héten nem kerestelek nem az az oka, hogy nem volt rád szükségem, hanem az, hogy még kapcsolatban voltam valakivel. Most viszont - fejben végeztem egy gyors számolást, ami tökéletes hatásszünet is volt, és vigyorogva meredtem Oli zöld szemébe - egészen pontosan hat és fél órája szingli vagyok.

A fiúból kibukott a nevetés, de hamar próbálta visszafogni magát, csak azért, hogy kinyöghesse csodálatot színlelve, hogy:

- Hat és fél órája?

Én vigyorogva, büszkén bólogattam, belőle meg újra felszakadt a nevetés. Boldogan néztem őt, és a mellkasom megtelt csupa melegséggel. Ő is felnézett rám, és már csak aprókat kuncogva, az ajkába harapva próbálta azt is csillapítani. Én egy hajszálnyit közelebb léptem hozzá.

- De tudod ennyi éppen elég volt belőle. Egy percig tovább sem akarok szingli maradni.

- Ó, és van erre valami megoldásod? - játszott velem, közben az arca már teljesen ki volt pirulva, és mélyen a szemembe nézett.

- Itt áll az orrom előtt. Remélem beleegyezik, hogy megoldásom legyen a problémára - feleltem, miközben egészen közel hajoltam hozzá, az orrunkat csak pár ujjnyi hely választotta el. Én mosolyogtam, Oli mosolygott, mélyen egymás vágyakozó szemébe nézve a pillanat varázslatos volt.

- A megoldás beleegyezik - felelte. Nem vártam tovább, azonnal nyúltam, hogy a kezemet Oli arcára simítsam. Ő megrezzent, mert a kezem hideg volt, az arca pedig meleg, de amikor a forró ajkaink találkoztak, mindkettőnknek minden másról elvonta a figyelmünket. A csók lassú volt, szinte már-már szerelmes és én odáig voltam érte. Sajnáltam, hogy nyílt utcán voltunk, és nem tarthatott tovább, de talán így volt tökéletes. A hely, az idő, a csillagok állása, mind egyedivé tette a pillanatot, amikor Olivér beleegyezett, hogy a párom lesz.

Ezzel a befejező résszel szeretnék mindenkinek békés és boldog karácsonyt kívánni<33

Akinek tetszett a történet, és szívesen olvasna még tőlem, annak jó hírrel jövök, mert 2023. január 2-án elindítok egy új könyvet, egy Larry Stylinson fanfictiont, ami miatt így előre is nagyon izgatott vagyok, hónapok óta vágyom arra, hogy végre itt is olvasható legyen, és most eldöntöttem, hogy itt az ideje.

Szóval Larry fanok (és mindenki más is amúgy) találkozzunk január 2-án a Ha egyszer rabul ejt, nem ereszt többé című könyvem első fejezetében:D

Előre is mindenkinek búék!:D