Olival nem beszéltem hét közben, és nem is találkoztunk, pedig minden alkalommal amikor elmentem otthonról, őt kerestem az utcán, a boltban, a kávézóban, mindenhol, amerre jártam. Azt reméltem összefuthatunk, mint a múltkor, mert a telefonbeszélgetéstől kicsit paráztam. Sosem voltam az az ember, aki órákat beszélne valakivel hívásban, és tartottam attól, hogy kínos lesz.

Ennek ellenére szombat este mégis felhívtam. Igaz, hogy másnap úgyis találkoztunk volna, de nem akartam mellette ülni egy órán keresztül úgy, hogy nem tudunk beszélni. Fel kellett hívnom, hogy elmeséljem neki, hogy a héten randira hívtam Marát, elmentünk a legnagyobb budapesti karácsonyi vásárra, és próbáltam beszélni a lánnyal. Elmondtam neki, hogy már nem érzem azt, mint a kapcsolatunk elején, és hogy beszélnünk kéne arról, hogy már nem vagyunk ott lelkileg egymás mellett, amikor szükségünk lenne rá, hogy nem hallgatjuk meg, mi történik a másik életében, sőt, lassan el sem mondjuk egymásnak. Ő pedig nem értette miről beszélek. Lecsitított, hogy ezt ő nem érzi, és szerinte minden rendben van, hogy ő mindig elmondja mi van vele, és most a gimnázium és az egyetem közötti váltás miatt van kevesebb időnk egymásra. Aztán biztosított arról, hogy ő még mindig szeret engem, és hazamentünk, ahol újra csak lefeküdtünk, én meg este hazamentem.

Olivér pedig örült annak, hogy felhívtam, és végighallgatott engem, próbálva támogatni, hogy ne adjam fel, lehet, hogy Mara csak félt bevallani, hogy nem tökéletes a párkapcsolat, amiben volt. Én valahol mélyen tudtam, hogy ebben nem volt igaza. Marának jelenleg teljesen megfelelt az a kapcsolat, amiben kielégítettem szexuálisan, de nem kellett meghallgatnia a problémáimat. Ezt nem mondtam el Olinak, csak hagytam, hogy öntse belém a lelket. Jól esett, hogy lett valaki, aki mellettem állt, aki meghallgatott, és akivel három órán keresztül beszéltem, míg éjfélkor le nem raktuk a telefont.

Vasárnap pedig, amikor anyával megérkeztünk a templomba, és leültünk Oli mellé, a srác odanyúlt, és megszorította a térdemen pihenő kezemet, valamint biztatóan rám mosolygott. Az istentisztelet előtt már nem beszéltünk többet, csendben ültünk mind a hárman, a gondolatainkba mélyedve.

Aznap a lelkész a dolgok elengedését választotta témának, ehhez tartott prédikációt, és választott hozzá példát a bibliából. Nem tudtam nem magamra vonatkoztatni az egészet. Mire kiléptünk a templomból, sokkal gazdagabbnak éreztem magam lelkileg. Magabiztosabb voltam, bár éreztem, hogy még szükségem lesz időre, amíg ezt el tudom fogadni. De legalább már tudtam, hogy nem akarok többet Marától.

Az istentisztelet után megbeszéltem anyával, hogy ma nem otthon ebédelek, hanem Olival beülünk valahova, mert kettesben akartam lenni vele, de nem akartam megkockáztatni a vásárt újra. Úgyhogy miután anya hazament, beültünk egy közeli pizzériába.

Ahogy néztük az étlapot, csendben megpróbáltam elnyomni egy ásítást, de Oli szinte azonnal észrevette.

- Fáradt vagy? A templomban is többször láttam, hogy elnyomsz egy ásítást, pedig nem volt unalmas az istentisztelet.

- Igenigen - mondtam, és fél kezemmel felkönyököltem az asztalra, hogy a tenyerembe hajtsam a fejemet. - Hétvégente legalább napi 10 óra alvásra van szükségem, és most ez nem jött össze.

- Nem tudtam, hogy ilyen nyugdíjas vagy - vigyorgott rám, én meg felnéztem rá, szintén mosollyal az arcomon.

- Most pihenek rá a nyugdíjra.

- Ó, bocsánat. Nem tudtam, hogy te ilyen előre tervezel.

Bólogattam, majd még mindig mosolyogva visszanéztem az étlapra a kezemben, és eldöntöttem milyen pizzát kérek majd. Valójában nem szoktam minden hétvégén ennyit aludni, szeretek eljárni otthonról, összefutni a gimis haverjaimmal, most pusztán arról volt szó, hogy kimerítő volt az elmúlt hét, és azzal, hogy tegnap mindent összefoglaltam Olinak, úgy még inkább megterhelt a dolog, és ez a súly éjszaka nem tűnt el csak úgy.

- Hogy vagy egyébként? - nézett fel rám Olivér, maga előtt összecsukva a lapot.

- Csak én éreztem úgy, vagy a mai istentisztelet tényleg nekem szólt? - kérdeztem vissza. A tekintetében azonnal láttam, hogy pontosan értette mire gondoltam.

- Biztos voltam benne, hogy ezt a következtetést fogod levonni belőle, de ha még szeretnéd rendbe hozni a kapcsolatotokat, akkor nem szabad elengedned. Én még mindig úgy gondolom, hogy el kell érni, hogy Mara komolyan vegye a beszélgetést erről.

- Én pedig kezdem azt érezni, hogy neked fontosabb, hogy helyre hozzam, mint nekem. Miért? - szegeztem neki a kérdést, ami már egy hete foglalkoztatott.

- Te nem szeretnéd helyrehozni? - lepődött meg, én pedig ingerülten megráztam a fejemet.

- Nem erről van szó - feleltem. - Csak te nem ismered eléggé Marát. Számára így is tökéletes a kapcsolatunk. Nem hiányzik neki, hogy meghallgassa a problémáimat. Már nem is vonzódok hozzá annyira, mint régen, mióta felismertem, hogy nem érdekli már hogy hogy vagyok - meg mióta megismertelek téged, Oli - gondoltam, de már nem tettem hozzá. Most nem néztem a szemébe. Felhúztam magam, de nem a srácon, hanem egyszerűen annyira tengett már bennem a feszültség, hogy valamilyen formában muszáj volt felszínre kerülnie. Az előttem fekvő étlap egyik sarkára néztem, amíg meg nem éreztem egy tenyeret az ökölbe szorított kezemre simulni.

- Nem tudtam, hogy így érzel - szólalt meg, és én felnéztem. Az ujjaimat kiengedtem, és az asztal lapjára fektettem. - Ha tényleg úgy gondolod, hogy menthetetlen, akkor vess véget neki. Ne húzd az időt, ne halogasd!

Sóhajtva a tenyerembe hajtottam a fejemet, és megcsóváltam.

- Még nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ezt akarom. Marával több, mint egy éve együtt vagyunk, mi van, ha ez csak egy átvészelendő mélypont?

- Akkor mit fogsz most csinálni? - kérdezte finoman.

- Adok magunknak legalább egy hetet, utána kitalálom - feleltem, és a pincérnő, aki odalépett hozzánk, segített nekem lezárni a témát. Nem akartam tovább boncolni pont Olival, akiért valószínűleg otthagytam volna a kapcsolatomat.

Miután megrendeltük a pizzákat, én ragadtam a szót magamhoz, hogy ne térjünk vissza rám, és a romokban álló párkapcsolatomhoz.

- Szóval veled mi újság? Mindig rólam beszélünk, közben azt sem tudom, hogy neked van-e valakid.

- Miskolcon volt egy szar kapcsolatom, nem tartott sokáig, de most legalább az idegesítő képét sem kell tovább bámulnom.

- Szaktársad volt? - kérdeztem, mire ő bólintott.

- A rosszabb fajta. Tudod, mindenhol van egy gyerek, akinek mindenhez van valami kommentje az óra kapcsán, nálunk, szociológián ő volt az. Eleinte ez tetszett benne, de amint vége lett a kapcsolatunknak már előadásokra sem jártam be, mert lényegében többet szerepelt, mint az előadó.

- És mi történt?

- Fasz volt velem, és amikor erre én is rájöttem, ott hagytam. Azóta nem voltam együtt senkivel, de valahol örülök ennek, mert így nem kellett senkit sem Miskolcon hagynom.

- Már egyáltalán nem is jársz vissza? - lepődtem meg, ő pedig a fejét ingatta. Azt hittem legalább 2-3 hetente pénteken vagy szombaton haza megy, de ezek szerint eléggé mellé lőttem.

- Amióta augusztus végén leköltöztem, csak egyszer voltam Miskolcon, de nem hiányzott, teljesen rendben vagyok azzal, hogy már Pesten élek - magyarázta, de biztos voltam, hogy az arcán terülő halvány mosoly mögött keserűség rejtőzött.

- De a családod? A szüleid? Nekik nem hiányzol? Vannak testvéreid? - Ahogy egymás után buktak ki belőlem a kérdések, rájöttem, hogy mennyire keveset tudtam eddig róla.

- Nincsenek testvéreim, és már nincsenek szüleim sem - felelte halkan, nekem meg gombóc nőtt a torkomban.

- Mi történt? - kérdeztem tőle óvatosan, tudva azt, hogy semmi kötelessége elmondania ezt nekem. Innentől kezdve hálás voltam minden szóért, ami elhagyta a száját.

- Amikor 11.-es gimnazista voltam mind a ketten meghaltak autóbalesetben. Azóta egyedül maradtam a miskolci lakásban, ahol laktunk, befejeztem a gimit, meg az egyetemi alapszakot, most pedig a nagyapám segített eladni az ingatlant, hogy itt Pesten tudjak venni magamnak egy lakást.

- Istenem - akadt el a szavam, de leginkább amiatt, mert egyáltalán nem tűnt úgy, hogy megterheli a történet. Úgy mesélte nekem, mintha arról beszélgettünk volna, hogy tegnap elütötték a szomszéd macskáját. Annak ellenére, hogy nem látszott rajta, hogy szüksége van támogatásra, én megérintettem és körbe fogtam az asztalon nyugvó kezét. - Sajnálom.

Ő boldog szikrákkal a szemében felnézett rám, majd a másik kezét rátette az én kézfejemre, és finoman megszorította, miközben az én kezem még az övé alatt volt.

- Ne aggódj, Andris - mosolygott rám. - Akkor kezdtem hinni Istenben, és templomba járni. Mielőtt érettségiztem volna, meg is keresztelkedtem. Átsegített az egész időszakon. Megtanultam bízni Istenben, és abban, hogy oka volt annak, hogy ők akkor elmentek.

Bólintottam, jelezve, hogy értettem miről beszélt.

- És onnantól egyedül éltél? A nagyszüleid vagy más rokonaid Miskolcon nem vettek magukhoz?

- Az anyai nagyszüleim már elhunytak, az apai nagyszüleim pedig elváltak, az egyikük Szegeden, a másikuk Békéscsabán él, én pedig Miskolcon akartam maradni, mert a legbiztosabb pont az életemben akkor a fiúm volt, és a barátaim - felelte merengve. - Egyedül anyukám húga és a családja élt Miskolcon, de ők erősen homofóbok, úgyhogy ők sem láttak szívesen, és én sem mentem volna oda, amikor a barátom ezerszer fontosabb volt számomra, mint ők.

- Ez teljesen érthető - bólogattam sűrűn, de ennél többet nem tudtam hozzátenni, mert még az előzőek hatása alatt voltam. Mindeközben nagyon jól esett, hogy megbízott bennem annyira, hogy elmondta.

- Ha belegondolsz, valószínűleg mi sem találkoztunk volna, vagy legalábbis nem így, ha nem baleseteztek volna a szüleim, és nem kezdek hinni Istenben - mondta, majd elmozdította a kezét az enyémről, és én akkor kaptam észbe, hogy még mindig fogta. Valószínűleg fel sem tűnt volna, amíg nem hozzák ki a pizzát.

- Igazad van - mosolyogtam fel rá, és visszahúztam a saját tenyerem is.  - Erről jut eszembe, akkor te Karácsonyra is itt fogsz maradni egyedül?

- Őszintén, nincs sok másik opcióm - nevetett fel. - Valószínűleg a nagyszüleimmel találkozok majd alatta valamikor, de nem szívesen akaszkodom rájuk, mert ők sem fiatalok már.

- Az legalább valami - hagytam jóvá egy biccentéssel.

- Egyébként nem is lennék egyedül - tette hozzá utólag Olivér, amikor pedig felnéztem rá, hatalmas vigyor kapott helyet az arcán. - Van egy macskám.

- Neked van egy macskád? - keltem ki magamból, és nyitottam tágra a szemeimet.

- Hogy ne lenne? - vigyorgott, én pedig meghökkentem nevettem fel, majd képet követeltem tőle.

A korai óra miatt a pizzáinkat nagy gyorsan kihozták, mi pedig egyből le is csaptunk rá. Nagyon szerettem ezt a pizzériát, Oli viszont először volt itt, de ő is hamar megszerette a helyet. Amellett, hogy hangulatot adott a sok fény és a fabútorok, isteni finom pizzákat készítettek sok paradicsomszósszal és nyúlós sajttal.

Amikor befejeztük, egyikünk sem akart még hazamenni, viszont az étteremből kilépve mind a ketten annyira fázni kezdünk, hogy azzal versenyeztünk, kinek vacogott jobban a foga. Végül elindultunk, majd annál az útkereszteződésnél, ahol el kellett volna válnunk, Oli megkérdezte, hogy meg akarom-e nézni a cicáját. Erre eleve nem tudtam volna nemet mondani, de amikor még az is hozzá járt ehhez, hogy a lakásába is beléphetek, és körülnézhetek, megismerhetem azt az oldalát is, akkor képtelen voltam másra, mint őrülten vigyorogni és lázasan bólogatni.

Nem volt sok idő, mire odaértünk, de belépni az emeletes házba egy igazi megváltás volt a kinti hideg után. Követtem Olit a második emeletre, majd pár pillanat alatt kinyitotta az ajtót, és belépett előttem, felkapcsolva a villanyt. Az előszobában ketten épp, hogy elfértünk, de csak raktuk a kabátjainkat, cipőinket és már léptünk is beljebb. A nappalija nagyon otthonos volt, leginkább a barna szín dominált, a szoba fala éppen csak bézs volt, a kanapé huzata viszont sötétbarna. Volt egy kis dohányzóasztala, amin néhány illatgyertya állt, a fal mellett egy kis komód tetején pedig egy bakelit lemezjátszó, mellette egy polc, amin a lemezek sorakoztak. Én egyből odamentem, hogy végignézzem a zenéit. Egész szép gyűjteménye volt, komoly és könnyű, külföldi és magyar zene egyaránt. Szinte mindegyiket kommentáltam, mert a nagy részüket ismertem, amikor pedig olyan akadt a kezembe, amit nem ismertem, akkor pedig véleményt kértem róla. Végül beraktam egy Chopin zongoraversenyt, mert a múltkori 30Y-os zenehallgatásból kiindulva, ha könnyűzenét indítottam volna, valószínűleg énekeltünk volna, és én most inkább beszélgetni akartam.

Amikor elindult a zene, és megfordultam, akkor vettem észre a macskát egy behajtott ajtó előtt ülni. Egyenesen rám nézett, én pedig azonnal elindultam felé, hogy felvegyem. Amikor már a kezemben volt, magamhoz ölelgettem. Mindig is akartam cicát, de anya allergiás volt rá, így sose lehetett, úgyhogy most kihasználtam a lehetőséget, és elmerítettem az ujjaimat a puha szőrében.

- Te jó Isten, sajnálom szegény macskát - lépett oda hozzám, és megsimogatta a fejét, amibe a macska készségesen belehajolt. - Te nem láthatod, de azért elmondom, hogy tágra nyitva van a szeme és bármikor készen áll ugrani - nevetett rajta, de nem is érdekelt igazán, mert olyan gyönyörű mosolya volt, hogy bármikor elfogadtam volna, hogy nevet rajtam, azért cserébe, hogy lássam.

Amikor én is kezdtem érezni, hogy a cica nem érzi jól magát a kezemben, leraktam a földre. Oli közben kiment a konyhába, majd hátrafordult hozzám.

- Kérsz egy teát, vagy valamit?

- Egy tea nagyon jól esne - bólintottam, majd amíg ő vizet kezdett forralni, én visszamentem a nappaliba, és megszagulgattam a gyertyáit. Ő amikor látta, hogy mit csináltam, biztatott, hogy gyújtsam meg az egyiket, én pedig kiválasztottam a karácsonyit, és meggyújtottam. Amikor beléptem a házba, már akkor éreztem halványan az illatát, szóval biztos voltam benne, hogy Oli is használta nemrég.

Leültem, és hátradőltem a kanapén, majd amíg Oli odaért mellém két bögrével a kezében, addig a macskát figyeltem, ahogy a kanapé mellett elhelyezett fekhelyén mosakodott. A srác lerakta elém a teát, majd ő is kényelembe helyezte magát.

- Amúgy most, hogy ismered a családom és az én történetemet, rájöttem, hogy a te apukádról nem is tudok semmit - fordult felém, az egyik lábát behajlítva a kanapéra fektetve, és arra támasztva a bögréjét. Én mély levegőt vettem, mert a mai napig képes voltam felhúzni magam a viselkedésén, de el akartam neki mondani.

- Masszív homofób. Egy pár éve, amikor volt valami komolytalan kavarásom egy sráccal egy másik suliból, benyitott a szobámba, amikor vele ölelkeztünk meg nevettünk az ágyon. Tényleg nem történt semmi komoly, de egyértelmű volt. Apám felkapta a vizet, elküldte a fiút, velem meg egészen addig ordított, amíg anya haza nem jött a munkából. Így sikerült coming out-olnom nekik. Anyáék hetekig veszekedtek, mielőtt elváltak, de annak nyilván nem ez volt az egyetlen oka, hanem a tisztelet teljes hiánya apámtól anya felé. Őt utoljára a gyerekelhelyezési peren láttam, ahol nyilván anyánál helyeztek el. Azóta nem keresett engem sem ő, sem a nagyszüleim, de elvileg még anyát sem. Fogalmam sincs, hogy most hol van, de nekem tökéletesen megfelel így.

- Basszus, ez is kemény lehetett - szisszent fel Oli, én pedig éreztem, hogy a dühöm még halványan égett apám iránt, de ahogy Oli szemeibe néztem, amelyben lágyan megcsillant a gyertyafény, már nem érdekelt annyira.

- Tőled pont azt kapom meg, ami hiányzik a Marával való kapcsolatomból - csúszott ki a számon meggondolatlanul. Nem hagytam magam, hogy a következményekre gondoljak, csak őszinte akartam lenni vele.

Oli meglepődött, de azonnal egy szeretetteljes mosolyra húzódott a szája.

- Örülök, hogy itt lehetek helyette is lelki támaszodként.

- Nekem ennyi nem elég - ráztam a fejem, neki pedig megkomolyodott a tekintete.

- Nekem sem - felelte, én pedig azonnal mozdultam felé, a bögréjét elvettem, hogy az asztalon biztonságba helyezzem, majd az arcára simítottam a kezemet és finoman összeérintettem az ajkainkat. Csak gyengéden mozgattam az ajkaimat az övéin, és ő ugyanúgy viszonozta. Összemérhetetlen különbség volt az ő csókja és Maráé között. A szívem hevesen dobogott, a légzésem felgyorsult, és ugyanezt éreztem az ő irányából is. Szinte remegtek az ajkaim, annyira idilli volt a pillanat. Ő is a kezeit finoman az arcomra és a nyakamra simította, és az ujjaival ott cirógatta a bőröm, ahol csak érte. Nem mozdultunk bele jobban, még mindig egymás felé fordulva ültünk a kanapén, teljes törzsünkkel előrehajolva, hogy az ajkaink összeérjenek. Eggyáltalán nem tudtam követni az idő múlását. Egy buborékba kerültem, ahol csak Oli édes ajkainak az ízét éreztem semmi mást. Talán azt sem vettem volna észre, ha a mellettünk lévő gyertya felgyújtja körülöttünk az egész lakást.

Oli tovább lassított a csókon, míg teljesen le nem állt, és elhúzódott, hogy a szemembe nézzen. Nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy én is tudjam tartani a szemkontaktust, ne tévedjen le a tekintetem az élénk pirosra csókolt ajkaira. Amikor finoman végigsimított az arcomon, rávett arra, hogy végre rá figyeljek.

- Biztos vagy benne, hogy ez az, amit akarsz? - kérdezte suttogva, mintha attól félt volna, hogy kipukkasztja a körénk húzott buborékot egy hangosabb szóval.

- Azóta meg akartalak csókolni, mióta először beültél mellém az autóba ezzel a hülye sapkáddal, meg a gyönyörű mosolyoddal - válaszoltam. - Miattad kezdtem érezni, hogy nem vagyok szerelmes többé Marába. Vele nem érzem ezt - fogtam meg a csuklóját, és tettem pontosan a szívem fölé a tenyerét. Ő megkönnyebbülten szusszant egyet, majd felém hajolt és újra lekapott, ezúttal viszont teljesen más stílusban. A fejét oldalra fordította, én pedig azonnal nyitottam neki a számat, mert pontosan tudtam, hogy mit akart csinálni. Az összhang közöttünk rettenetesen működött. A nyelve hamarosan megtalálta az enyémet, én pedig ahogy kaptam egy kis ízelítőt ebből a csókból, többet akartam belőle. Sokkal többet, hogy a végén a kezei közt olvadjak el, vagy hamvadjak porrá.

Órák teltek el, mialatt Olival beszélgettünk, nevettünk, ugrattuk egymást, és rengeteget csókolóztunk. Egyszer filmet is indítottunk, kényelmesen a karjaimba fészkelte magát a kanapén, de amikor néztük vagy 10 perce, kiderült, hogy egyikünket sem érdekel túlzottan, így újra inkább csak beszélgetni kezdtünk. Amikor elfogyott a teánk, mindig újat csináltunk, amikor túl erős lett a gyertya illata a szobában, mindig kiszellőztettünk és amikor túl hideg lett, közösen bebújtunk egy pléd alá, és egymásnak dőlve szürcsöltük a meleg teát. Életem egyik legszebb délutánját töltöttem el nála, de amikor az óra nyolcat ütött, tudtam, hogy ennek is vége fog szakadni. Oli éppen elmosogatta a tányérokat, amikről a vacsorát ettük, én pedig mellette álltam a konyapultnak dőlve.

- Lassan haza kellene mennem - mondtam, ő pedig rám nézett, és egyszerűen bólintott, majd elzárta a csapot, megtörölte a kezét és elém lépett, hogy a fejemet lehúzva magához egy hosszú csókot nyomjon a számra.

- Hazakísérlek - motyogta a végeztével, majd egy utolsó puszi után ellépett tőlem és az előszobába ment, ahova én is követtem.

Az idő odakint azóta még jobban lehűlt, a leheletünk úgy szállt a decemberi levegőben, mintha cigifüstöt fújtunk volna. Egymás mellett sétáltunk az utcán, de én a kezeimet zsebre tettem, mert egyelőre úgy, hogy barátnőm volt, nem akartam, hogy valaki Olival kézenfogva lásson engem odakint. Az út közben halkan beszélgettünk, de mivel nem volt hosszú az út, semmi komoly nem került szóba. Egyedül amikor megtorpantam a házunk előtt, akkor tűnt el a mosoly Oli szájáról, és nézett a szemembe komolyan.

- Tudom, hogy még semmit sem ígértél, dönthetsz bárhogyan. Csak arra kérlek, hogy ne játssz velem a barátnőd háta mögött. Nagyon szívesen töltenék veled több időt, de úgy, hogy már választottál. Mindegy, hogy az Mara vagy én, itt leszek, és beszélhetsz velem bármiről, csak kérlek ne hagyj sokáig bizonytalanul ebben az ügyben. Ha eldöntötted, bármikor átjöhetsz, vagy felhívhatsz - mondta, és biztatóan rám mosolygott, mire én hálásan néztem rá.

- Köszönöm, Oli - feleltem, majd elővettem a zsebemből az egyik kezemet, hogy végigsimítsak az arca vonalán, majd finom csókot adtam a szájára, mielőtt elengedtem volna.

- Majd találkozunk! - mosolygott rám, miközben hátralépett egy lépést.

- Szia! - mosolyogtam, majd ő is hátat fordított és én is beléptem a házhoz tartozó kapun.

Anya a nappaliban olvasott, amikor megérkeztem. Nem mondott semmit arról, hogy milyen későn értem haza, de azt megjegyezte, hogy mennyire pirospozsgás az arcom. Természetesen a hidegre fogtam, majd elfordultam tőle, hogy ne lássa, ahogy elmosolyodtam.

Kevesebb, mint 2 hét és karácsony!! Legyen szép napotok<3