Következő vasárnap reggel kétségbeesetten próbáltam visszaaludni. Több, mint egy órája fent voltam, már fájt a fejem, de még mindig nem mozdultam a takaró alól, és nem is terveztem ilyet. Anya egyszer már bejött, hogy felébresszen, de akkor még nem volt energiám elmondani, hogy nem megyek aznap templomba. Aranyvasárnap volt, én mégis ki terveztem hagyni az istentiszteletet, mert nem tudtam, mit mondhatnék Olivérnek.

Ahogy jósoltam, anya pár perccel később bejött, és amikor még mindig a paplan alatt talált, leült az ágyam szélére, és a hátamra tette a kezét. Én bánatosan pillantottam fel rá.

- Napok óta látom rajtad, hogy valami nincs rendben, de hogy még templomba sem akarsz jönni, az komolyan aggaszt - mondta ő is szomorúan, majd megsimogatta a fejemet, finoman végigfésülve a hajamon. - Azt hittem előbb-utóbb beavatsz, mi folyik a magánéletedben, de nem tetted, és most valami változott. Mi a baj, Andris?

- Tanácstalan vagyok - motyogtam, és az arcom elé húztam a takarómat, hogy csak a szemem látszódjon ki.

- Tudok segíteni? - kérdezte, én pedig finoman bólogattam. - Mit szólsz ahhoz, hogy én most elmegyek templomba, és utána elmeséled mi történt az utóbbi hetekben? - ajánlotta, én pedig megint csak bólogattam. Ő végigsimított az ujjaival az arcomon, majd lehajolt és adott rá egy puszit. - Jól van. A reggeli az asztalon lesz, ha kibújsz az ágyból. - Ezzel felállt, és kifelé indult, de a küszöbön még visszafordult. - Mit mondjak Olinak, ha kérdez felőled?

- Hogy sajnálom, de nem tudtam elmenni, és hogy majd keresem - feleltem, de görcsbe szorult a gyomrom a mondat végére. Mikor fogom keresni?

- Rendben - bólintott, majd rám mosolygott. - Készíts magadnak egy forrócsokit, talán attól kicsit jobban érzed majd magad - mondta, majd kilépett az ajtón és nem sokkal később csak a bejárati ajtó csukódását hallottam.

Átfordultam a másik oldalamra, és kinéztem az ablakon. Az ég most szokatlanul fehér volt, egyértelműen hófelhők gyülekeztek rajta. Sóhajtottam, és becsuktam a szemem.

Szerda estig minden olyan egyszerű volt, minden abba az irányba mutatott, hogy szakítani fogok Marával, és összejövök Olival. Aztán a hét közepén a barátnőm felhívott, hogy van-e időm kicsit sétálni a környéken, mire én beleegyeztem. Nem volt ez szokásos, kicsit talán abban reménykedtem, hogy ő is szakítani akar, de arra egyáltalán nem számítottam, amiről valójában beszélni akart.

- Tegnap találkoztam a volt osztálytársaimmal - kezdett bele amikor elindultunk kézenfogva az utcánkban. - Mindenki, akinek gimiben volt barátja vagy barátnője, szakítottak. Egytől egyig. Az egyetem annyira más környezetet ad, hogy egy idő után teherré vált a kapcsolatuk, és többnyire békésen, közös megegyezés után szétmentek - tartott egy kis szünetet, én pedig feszülten vártam, hogy milyen következtetést vont le ebből. - Elgondolkodtatott, hogy mit mondtál a múltkor. Hogy nincs annyi időnk egymásra, és hogy csak testileg vagyunk egymás mellett, lelkileg nem. Én tényleg nem érzem ezt, mindent elmondok neked, ami történik velem, viszont ha te így érzel, akkor biztos van alapja. Megijesztett az, hogy a többiek is pont ezt mondták, és ezért szakítottak a párjaikkal - Mara felpillantott rám, és megszorította a kezemet. - Kérlek mondd el, mi a baj, hogy rendbe tudjuk hozni. Nem akarlak elveszíteni.

A mellkasom szorított, ahogy hallottam a kétségbeesett és aggódó hangját. A tekintetem ellágyult, amikor ránéztem, és az utcán megállva magamhoz szorítottam karcsú testét, ő pedig szinte reszketve simult hozzám és kapaszkodott a kabátomba. Nem tudtam, mitévő legyek, mert most az arca, a hangja, a viselkedése rettenetesen hasonlított arra a Marára, akivel összejöttem, akibe beleszerettem. A szívem hevesen dobogott amiatt, mert nem akart elveszíteni, és könnyek gyűltek a szemembe, ahogy rájöttem, én sem akarom elveszíteni őt. Nem akartam elveszíteni ezt a lányt, aki itt állt a karjaimban, aki mellett annyi mindent éltem át, akivel már közös múltunk volt.

Szorosan öleltem, és beszívtam az illatát, ami nem változott az idő alatt, míg együtt voltunk. A parfümje és a saponja egyvelege emlékeztetett arra a rengeteg estére, amikor nála összebújtunk a kanapén, filmet néztünk, egymást etettük popcornnal, vagy amikor sírva jött át hozzám, mert a szülei a válásuk előtt folyamatosan egymást hibáztatták, és ő már nem bírta otthon.

Halkan zokogni kezdett az ölelésemben, mire még jobban szorítottam magamhoz, majd kicsit elhúzódtam tőle, hogy egy hosszú csókot nyomjak a homlokára, ő pedig mély lélegzeteket vett, hogy csillapítsa a sírását. Hűvös szél fújt, az utcában senki sem sétált. Hiába öltöztünk fel mind a ketten felkészülve a hidegre, az szinte csontig hatolt, mégsem figyeltem rá. A mellkasomban olyan melegséget éreztem, amit régóta nem.

Hátrébb hajoltam, és a kezemet az arcához érintettem, letöröltem a szeme alatt csorgó könnycseppeket, ő pedig rám nézett, tiszta, ártatlan tekintettel. A szívem kettéhasadt őt figyelve, mert egészen addig azt hittem, hogy már meghoztam a döntésemet a kapcsolatunkról, de alig öt perc alatt teljesen átírta az egészet.

- Mara - szólaltam meg lágyan, de ahogy mélyen a szemébe néztem, teljesen elfelejtettem mit akartam mondani. Összefűztem az ujjainkat, majd lehajoltam az ajkaihoz.

Hónapok óta nem éreztem ennyire érzelmileg összetett csókot. Ő elszántan mozgatta az ajkait az enyémen, beleadva mindenét, az összes érzését, én pedig teljesen belefeledkeztem, elragadott a sodrás, és úgy viszonoztam, mintha az utolsó lenne.

Őszinte akartam lenni vele, elmondani, hogy megismertem valakit, aki legalább annyira vonz, mint ő, amikor először találkoztunk, de nem tudtam beismerni. Egyszerűen azokban a percekben visszakaptam a régi Marámat, és képtelen voltam értelmes gondolatokat összerakni a fejemben. Akkor, abban a pillanatban őt akartam választani, őt akartam megvigasztalni, a karjaimban tartani és csókolni.

Ezúttal ő húzódott el tőlem.

- Kérlek beszéljük meg ezt, ne söpörjük a szőnyeg alá, ahogy az utóbbi időben tettük - nézett fel rám komolyan, én pedig elnéztem róla, mert amíg az ő aggodalmas arcát figyeltem, addig nem tudtam őszintén beszélni, és esetlegesen megbántani.

- Amióta az egyetemen vagy, nyilván kevesebb időnk van együtt, ez várható volt, és el is tudom fogadni - kezdtem, ő pedig bólintott. - Az elmúlt hónapokban viszont kezdtem azt érezni, hogy már nem voltam olyan fontos neked, mint egykor. Kevesebbet beszéltünk magunkról, inkább csak felszínes témák jöttek fel, és általában amikor találkoztunk, minden csak szexbe torkollott, ami szerintem egy ideje szintén megváltozott közöttünk. Olyan lett, mintha mind a ketten csak a saját élvezetünket hajszolnánk, és az érzelem kimaradt volna belőle. Hiányoznak a régi esték, amikor elmentünk a barátainkkal este inni, de hamar leléptünk, mert csak egymás társaságára vágytunk, és otthon kettesben boroztunk és hiányoznak a randik is, amikor csak kettesben voltunk, és csak egymásra figyeltünk. Úgy érzem mindez elveszett, kihunyt a láng, és csak megszokásból vagyunk még mindig együtt.

- Igazad van - bólogatott a lány, és megszorította az összefont ujjainkat. - Én is szeretnék változtatni rajta. Több minőségi időt szeretnék veled tölteni.

Megbeszéltük, hogy még a héten elmegyünk egy randira, illetve miután a nehéz témát kibeszéltük, újra elindultunk a járdán, kézenfogva, és meséltünk egymásnak az elmúlt heteinkről. Én teljesen kihagytam belőle Olivért, mert nem volt alkalmas az idő arra, hogy megemlítsem neki, hogy fellángolt vele valami, viszont minden más apró-cseprő dolgot elmondtam neki, és ő is pontosan ugyanígy tett.

Amikor pedig mind a ketten vacogni kezdtünk az esti hidegben, behívtam magamhoz Marát, ittunk egy forró teát, utána pedig felmentünk a szobámba, és úgy szeretkeztünk, mint az első alkalmakkor. Figyeltem minden rezdülésére, ő pedig állandóan hozzáért a bőrömhöz, átölelt, csókokat adott. Réges rég éreztem ilyet.

Pénteken a randink ugyanilyen jól sikerült. Egy étterembe mentünk, ahol már korábban is többször jártunk, és ugyanúgy beszélgettünk, nevettünk, mint szerdán. A különbség csak az volt, hogy akkorra már volt ideje ülepedni bennem a dolognak, és az elmém egyik hátsó sarkából nem sikerült kiűzni Olit, és a vele együtt töltött idő gondolatát sem. Nem voltam felhőtlenül boldog Marával úgy sem, hogy most azt pótoltuk a kapcsolatunkban, ami korábban hiányzott a belőle.

Amikor egyedül maradtam, máson sem pörgött az agyam, csak ezen a két, számomra rendkívül fontos személyen. Mind a kettőjüket előkelő pozícióban akartam tartani az életemben, de tudtam, hogy ez nem lehetséges. A munkámban és a szabadidőmben egyaránt akadályozott ez a válság, hogy nem tudtam, mihez kezdjek, hogyan döntsek.

Olivérrel nem is beszéltem azóta a vasárnap óta, és már szombaton eldöntöttem, hogy másnap nem megyek a templomba. Egyszerűen most egy kis szünetre volt szükségem, mert az agyamat és a szívemet is befolyásolná, amint megpillantanám. Ugyanezt a döntést hoztam meg Marára is. Kellett egy pár nap nyugi, hogy észszerű döntést tudjak hozni, hogy a szívem kitalálja, ki a nélkülözhetetlen számomra.

Talán egy fél óra is eltelt azóta, hogy anya elment amikor végre felkeltem, és a konyhába battyogtam megenni a kihűlt bundás kenyeret, amit az asztalon találtam. Anya javaslatának eleget téve forró csokit is készítettem, és bár az erős túlzás volt, hogy jobban fogom érezni magamat tőle, jól esett egy kicsit magamról gondoskodni vele.

Semmi említésre méltót nem csináltam, amíg anya meg nem érkezett a templomból. A nappaliban a kanapén fekve a tévé előtt talált, ahol valami elbaszott magyar valóságshowt néztem, de nem is igazán figyeltem rá. Ahogy megérkezett, odalépett hozzám, egy puszit adott a fejemre, majd kiment a konyhába, és hallottam, ahogy rendet rakott helyettem is az asztalon. Amikor visszajött, két gőzölgő bögrével a kezében ült le a kanapé végébe, én pedig előkotortam a távirányítót a fenekem alól és kikapcsoltam a tévét.

Átvettem tőle a felém nyújtott teát, és azt az ölembe tettem.

- Találkoztál Olivérrel? - kérdeztem, mert nem álltam készen arra, hogy a semmiből kezdjem el mesélni a velem történteket.

- Igen. Csalódottnak tűnt, hogy téged nem látott, de amikor átadtam, amit üzentél, úgy tűnt, elfogadta - felelte, én pedig bólintva hagytam jóvá.

- Beszéltetek?

- Nem sokat. Az istentisztelet után inkább sétálni akart haza. Egyébként is tőled akartam hallani, mi történt - simogatta meg a térdemet, és amikor felnéztem, egy mosollyal biztatott, hogy ne húzzam tovább az időt.

Úgyhogy elkezdtem, és be sem fejeztem, amíg nem tudott mindenről. Elmondtam neki, hogy egy ideje már nem ugyanaz a kapcsolatunk Marával, mire megértően bólogatott, mintha ő is észrevette volna. Ugyanezt tette, amikor meséltem, hogy Olivérrel lenni viszont teljesen más, új és magával ragadó érzés. Csendben hallgatott, amikor elmondtam, hogy megcsaltam Marát éppen azelőtt, hogy a lány rendbe akart hozni mindent közöttünk, és amikor elmondtam, hogy még ha jól is sikerült a randi, nem repültem 2 méterrel a föld fölött, mint amikor Olivér hazakísért múlt vasárnap. Végül pedig befejeztem azzal, hogy most nem tudtam mi tévő legyek, de féltem, hogy hamarosan két szék közt a pad alá esek.

Ahogy befejeztem a mesét, anya szomorúan elmosolyodott, és ölelésre nyitotta a karjait, én pedig azonnal beledőltem. A fejemet kezdte simogatni, én pedig csak élveztem a törődést, és hálát adtam Istennek, hogy rá mindig számíthattam.

- Tudod jól, hogy bárkit is választasz magad mellé, ha boldog vagy mellette, én is az vagyok - mondta, és egy puszival fejezte be a mondatot a fejem búbjára. - Örülök, hogy beavattál, de ez egy olyan csata, amit neked kell megvívnod. Én is láttam, hogy változott a kapcsolatotok Marával, és azt is azonnal éreztem, hogy szikrázik a levegő köztetek Olival. Amikor először léptetek le kettesben templom után, magamban szinte elkönyveltem, hogy hamarosan többet fogom látni Olit, és Marát pedig nem, de az utóbbi napokban láttam, hogy valami más. Azt hittem Olival kapcsolatban történt valami, ami felkavart, de örülök, hogy nem így volt. Örülök, hogy Mara is felismerte, hogy változtatni kell valamin, de van az a pont, Andris, amikor ez már késő. Nem látok bele a kapcsolatotokba annyira, mint te, úgyhogy nem szentírás, amit mondok, csak egy gondolat. Ugyanakkor Marával megvan a stabilitásotok, jól működtök együtt, és nagy szó ezt eldobni valakiért, akit 3 hete ismersz. Járt utat járatlanért el ne hagyj, szokták mondani - fejezte be, én pedig mélyen sóhajtottam és próbáltam elraktározni a szavait valahova mélyre, ahol nyugodtan megemészthettem őket.

Csendben kortyoltuk egy ideig a teánkat, majd panaszos hangon megszólaltam.

- Annyira szeretném megpróbálni ezt Olival, mert tényleg rá gondolva jön rám ez a felemésztő érzés, most is ő az, aki úgy hiányzik, hogy már fáj, ráadásul egész nap csak rá gondolok, de mi van, ha ez csak az újdonság iránti kíváncsiság?

- Elhiszem, hogy ezt nehéz megkülönböztetni - válaszolt anya, és a keze a hajamról áttért az arcomra. - Mara egyáltalán nem is hiányzik?

- Ő jelenleg nem - ráztam a fejem. - Vagy az ő távollétéhez csak hozzászoktam már. Nála leginkább akkor érzem, hogy szeretem, és nem akarom elveszíteni, amikor ott van velem, és rám mosolyog, vagy nevet, vagy akár sír, vagy csak mesél valami sztorit...

- És biztos vagy benne, hogy ez a szeretet ez szerelem, és nem csak baráti?

- Nem tudom - motyogtam halkan, majd a tea barnás színét figyeltem pár pillanatig csendben, mielőtt újra megszólaltam. - De baszki, miért nem találta ki hamarabb, hogy hozzuk rendbe a kapcsolatunkat, még mondjuk az előtt, hogy találkoztam volna Olival? - húztam fel magam, de tudtam, hogy nem hibáztathatom őt ezért, hiszen én sem ismertem fel azelőtt, hogy valami rossz, mielőtt nem érkezett meg Oli az életembe.

- Ha azt képzeled el, hogy továbbléptek, melyiküket fáj jobban mással látni? - kérdezte anya, nekem pedig már csak a gondolatra ökölbe szorult a kezem a bögre füle körül.

- Mindkettejüket - vágtam rá, anya pedig gondterhelten sóhajtott. Rettenetesen jó érzés volt, hogy ennyire a sajátjának tekinti a problémámat. Viszont amint reflexből rávágtam, jobban elgondolkodtam a kérdésen. Valójában, Marát talán egy idő után el tudnám engedni. El tudnám fogadni, hogy mással van, ha ő boldoggá teszi. Olivérnél viszont irigységet éreztem volna annak a srácnak az irányába, aki többet kap belőle, mint én. Ott lenne annak a vesztesége, hogy még esélyt sem adtam rá, hogy kipróbáljam, milyen lenne mellette. Mindenképpen meg akartam tudni, hogy milyen lenne a fiú egy párkapcsolatban. Milyenek lennénk egy párkapcsolatban.

Ezt viszont anyával már nem osztottam meg. Azzal, hogy kimondom Oli nevét, olyan lett volna, mintha ezzel választottam is volna kettejük között, pedig közel sem volt így. Csak mélyebben elmerültem a fájdalomban, amit az egyikőjük elvesztése okozott.

Anya ott volt még velem legalább egy negyed óráig, vigasztalt, próbált tanácsot adni, de nem sokkal később el kellett kezdenie főzni, hogy ne délután négykor ebédeljünk meg.

Csendben telt a napunk a továbbiakban. Én filmet néztem, amíg ő megcsinálta az ebédet, evés után pedig mind a ketten a nappaliban voltunk, halk karácsonyi jazz szólt a háttérben, mi pedig csöndben elfoglaltuk magunkat. Én olvastam, ő pedig pulóvert kötött.

- Esik a hó! - szólalt meg egyszer, én pedig felkaptam a fejemet, és azonnal kinéztem. A közeli utcai lámpa fényében valóban látszott ahogy a hópelyhek hullottak az égből. - Nem lenne kedved kimenni sétálni? Egész nap idebent voltál, talán segít kitisztítani a fejedet a kinti levegő.

- Igazad van - bólintottam, és a lap sarkát behajtva becsuktam a könyvem, majd feltápászkodtam, és a szobámba indultam, hogy jobban felöltözzek egy december esti sétához.

- Menjek veled? - kiáltott utánam, én pedig a fejemet ráztam, miközben beléptem az ajtómon.

- Nem kell! Megyek egyedül, úgy tudok zenét is hallgatni - feleltem miközben két melegítő nadrágot és egy vastag pulcsit is felvettem magamra.

- Jól van, Kicsim - mondta, mikor a cipőmet és a kabátomat húztam magamra. - Vigyázz magadra, és próbáld kicsit elengedni az egészet, mert láttam, hogy egész délután ez gyötört.

- Megpróbálom - biccentettem, amikor a sálamat tekertem a nyakam köré.

- Sapka? - kérdezte még mielőtt kiléptem volna az ajtón, én pedig válaszul felhúztam a pulcsim kapucniját. Ő elmosolyodott.

- Majd jövök! - köszöntem, és kiléptem az ajtón, ahol egyből megcsapott a hideg, de csak elmosolyodtam rajta. Szerettem, amikor megcsípte az arcomat a hűvös levegő. Gyorsan műsorra tűztem jó pár számot, beraktam a fülesemet, és kiléptem az ajtón.

Amikor elindultam, nem volt semmi ötletem, merre menjek. Hagytam, hogy a lépéseim határozzák meg az utamat. Nehéz volt azon lenni, hogy elengedjem a terheimet, amikor a házunk környékén rengeteget voltunk Marával. Elmentem a közeli játszótérre, ami kivételesen nem a vele kapcsolatos emlékeimet idézte fel, hanem azt az időszakot, amíg az első barátommal voltunk együtt. Lesöpörtem a hintáról azt a kevés havat, ami megmaradt rajta, és beleültem. Elgondolkodtam, hogy a kapcsolatom vele hogy ért véget, amikor a szülei úgy döntöttek kimennek Németországba. Békésen váltunk el, bár azóta nem nagyon beszéltünk, csak a Facebookról tudtam, hogy most ő is elkezdte odakint az egyetemet. Az első pár hónapban nagyon hiányzott, utána viszont elfogadtam, hogy vége volt. Kinyitottam a szememet a körülöttem élő emberek felé, eljártam szórakozni, és akkor ismertem meg Marát, aki újralobbantotta a lángot bennem. Vajon ennek ez lett volna a menete? Megtetszik valaki, összejön vele az ember, de egy idő után amikor új hatások érik őket, akkor eltávolodnak, és jön más, aki életre kelti a bennük lenyugodott tüzek? Mert ha erről volt szó, akkor jelenleg határozottan Oli az, aki az én tüzemet korbácsolja.

De valahogy ez sem nyert értelmet, amikor arra gondoltam, hogy akik hosszan, tíz évekre házasok maradnak, azok hogy bírják. Mindig kell egy kapocs, egy gyerek ahhoz, hogy a házasság tartós legyen? Vagy az ember harminc évesen már marad a fenekén és a megszokott életét éli, és már csak arra vágyik, hogy egy fix támasza legyen az életben, aki tiszteli, és akire mindig számíthat? Az évek óta házas emberek már lemondtak volna a lángoló szerelemről, és olyan kapcsolatban élnek együtt, amilyenben én vagyok jelenleg Marával?

Ötletem sem volt, hogy ezek közül melyik lehet igaz, vagy igaz-e egyáltalán bármelyik. Szerettem volna azt hinni, hogy nem, hogy házasként is vágyhatnak úgy egymásra a párok, mintha csak egy hónapja jöttek volna össze.

A tekintetemet az ég felé fordítottam, és hagytam, hogy a hópelyhek az arcomhoz érve azonnal elolvadjanak. Játékból kinyújtottam a nyelvemet is, mert nagyon régen csináltam ilyet, és a sötétben már senki sem látott engem. Ki tudja, mikor lesz még hóesés Budapesten, hogy lehetőségem legyen ezt csinálni?

Három szám ment le a telefonomon, mire felálltam a hintából. Elindultam kifelé a játszótérről, és lekanyarodtam a járdán, pontosan azon az úton, amin Olival ketten jöttünk múlt vasárnap. Még nem voltam benne biztos, hogy ha elérek majd a házához, akkor be is csöngetek-e, de a közelében akartam érezni magamat. Mert egyelőre nekem a lángoló szerelemre volt szükségem, nem a belenyugodott, megszokott kapcsolatra.

Bár nem akartam annyira sietni, a lábaim fürgén vittek abba az irányba. Alig öt perc alatt már félúton voltam. Egészen addig egyetlen lélekkel nem találkoztam az utcán, ott viszont valaki velem szemben jött. Elég messze volt még, nehezen láttam az alakját, de a szürke sapkát még ilyen messziről is ki tudtam szúrni. A szívem dübörögni kezdett, a tenyerem pedig annak ellenére is izzadt, hogy majdnem megfagyott. Nyeltem egyet, és megtorpantam, arra gondoltam, hogy ő még valószínűleg nem ismert fel, és esélyem lett volna lefordulni az utcáról, és akkor össze sem futottam volna vele, viszont képtelen voltam ezt megtenni. Hiányzott és nem tudtam ellenállni a gondolatnak, hogy megöleljen. Ő egyre közelebb jött, és biztos voltam benne, hogy már észrevette, ahogy megálltam, és ahogy nekem is egyre jobban tisztult messziről az arca, biztos voltam benne, hogy már ő is sejtette, hogy ki áll vele szemben.

Úgyhogy elindultam felé, bár nem olyan lendületesen, mint ahogy eddig mentem. Amint rendesen ki tudtam venni az arcát, ő már mosolygott, és ez azonnal mosolyt csalt az én arcomra is.

- Szia! - köszönt.

- Szia! - köszöntem.

Egyikünk sem mozdult, álltunk egymással szemben, zsebre dugott kézzel, vigyorogva, mint két idióta. Azután neki lassan halványult picit a mosolya, és aggódó hangon szólalt meg.

- Minden rendben?

Nevethetnékem támadt, de visszafojtottam egy szusszanásban, majd még mindig mosolyogva, lemondóan megingattam a fejemet. Az arca egyből komoly lett, és közelebb lépett hozzám.

- Mi a baj? - kérdezte, én viszont még mindig szótlanul csak a vállára támasztottam a homlokom. Ő azonnal átölelt, én pedig teljes testtel beledőltem az ölelésébe. - Kérlek beszélj hozzám, Andris!

- Cigaretta szagod van - válaszoltam, de valahogy még ez is tetszett benne, és már én is előhúztam a kezeimet a zsebemből, hogy belékapaszkodjak.

- Nem éppen erre gondoltam - hallatott egy meglepett nevetést, én pedig elmosolyodtam a hangján. Kicsit eltolt magától, majd a hideg kezével megérintette a forró arcomat, én pedig ennek ellenére is csak jobban beledőltem.

- Mara hirtelen rendbe akarja tenni a kapcsolatunkat - sóhajtottam. - Szerdán találkoztunk, és elsírta magát, mert minden volt osztálytársa szakított a gimis párjával és most fél, mert nem akar elveszíteni engem.

Oli lágyan elmosolyodott, és a hüvelykujjával tovább simogatta az arcomat.

- Szóval ezért nem adtál jelt magadról egész héten? - kérdezte, én pedig bólintottam. - Ugye tudod, hogy én szimplán barátként is szívesen maradok melletted? Csak nem akarok valaki háta mögött titokban kavarni.

- De nem ez a baj - ráztam a fejem miközben azon gondolkodtam, hogyan fogalmazzam meg a fejemben lévő gondolatokat anélkül, hogy nagy szavakat használnék. - Csak... vele annyira más, mint veled. Ő olyan, akiről gondoskodni akarok, megvigasztalni, ha valami bántja, és együtt örülni vele, ha valami feldobja. Te pedig... nehéz nagyon megfogalmazni, de amikor veled vagyok, nem számít a világ körülöttem. Amikor megcsókoltál felforrt a vérem, és folyton csak többet akartam, nem tudtam elszakadni tőled. És most belekényszerülök ebbe a döntésbe, és bármelyiket választom, nem tudom mi lesz a következménye. Marával nagyon jól elvoltam, amíg te fel nem bukkantál az életemben, és ez hozta fel azt is, hogy észrevettem, hogy vele már rég nem olyan jó, mint régen. Viszont veled minden olyan új, és elbizonytalanít az, hogy mi van ha nem klappol köztünk minden. Megéri feladni egy tartós, rendbehozható kapcsolatot ezért?

Olivér egy pillanatra sem emelte el a kezét, miközben kiöntöttem a lelkemet, bár az arca kissé gondterheltté vált.

- Ugye tudod, hogy nem fog a lelkeden száradni a kapcsolat, ha most úgy döntesz, hogy nem hozod rendbe? Attól mert csak te érezted, hogy valami nem oké, nem te vagy a felelős érte. Mind a ketten részesei vagytok a kapcsolatnak, és ha nem beszélitek meg, amikor elindul érzelemmentes irányba, az mindkettőtök hibája, nem csak a tiéd. És megvan a jogod ahhoz is, hogy azt mondd, hogy te ezt köszönöd nem akarod már helyrehozni. Még ha én nem is lennék itt, akkor is mondhatnál nemet erre, mert nyilván egyszerűbb kilépni, mint effortot fektetni abba, hogy újra felépítsétek a bizalmat.

- Így gondolod? - kérdeztem bizonytalanul, mert még mindig azt éreztem, hogy ha szakítanék Marával, akkor simán lehetne engem hibáztatni, amiért én nem akartam rendbehozni.

- Így. Szerintem van az a pont, amikor már jobban teszed, ha visszautasítod, mint hogy esélyt adsz a kapcsolatnak, és reményt a lánynak.

Elnéztem róla, és csendben hallgattam. Ő elvette a kezét az arcomról, és zsebre rakta.

- Mindenesetre ez még mindig a te dolgod, meghozni a döntést, én csak utálom látni, hogy szenvedsz miatta - mondta, majd mellém lépett, és közösen sétálni kezdtünk. Éreztem, hogy most ezzel le is zárta a témát, szóval egy pár lépésnyi hallgatás után megszólaltam.

- Szóval dohányzol?

Oliból megint kinyertem egy nevetést, mielőtt válaszolt volna.

- Nem rendszeresen - rázta meg a fejét. - De ma nem voltál reggel, és eleve izgultam, mert egész héten nem hallottam felőled, úgyhogy most muszáj volt vennem egy dobozzal.

- Kérhetek egy szálat? - néztem rá fel, ő pedig azonnal bólintott, és már húzta elő a zsebéből a dobozt. - Rettenetesen szükségem van rá.

- Meg is értem - bólintott, majd húztam egy szálat, amit egyből a számba vettem, ő pedig alá tartotta a gyújtót, hogy meglobbantsa a végét. Magának is elővett egyet, majd közösen kezdtünk cigizni, és szinte az egészet elszívtuk anélkül, hogy beszéltünk volna, mégsem tűnt kínosnak a csönd.

- Annyira vágyom már arra, hogy ne legyen ennyi bizonytalanság bennem - szólaltam meg alig hallhatóan percekkel később. - És most nem csak erről van szó. Hónapok óta nyomaszt, hogy nem tudom mit szeretnék tanulni, de mindenképpen szeretnék.

- Próbáltál már beszélni pályaválasztási tanácsadóval?

- Többször is. Online teszteket is kitöltöttem, és nagyjából minden a közgáz felé terelt, de nekem nagyon erős ellenérzésem van ezzel kapcsolatban. Nem akarok a kapitalista világ részesévé válni. Gyűlölöm, hogy minden ennyire anyagiassá válik.

- Ezt teljesen meg tudom érteni - bólintott. - Tudod, egyébként ha el is kezdesz egy szakot, nem kell befejezned. Rengeteg lehetőséged van váltani még.

- De ha nem tudom mire váltsak? Úgy érzem, akkor elpazarolnám az államilag támogatott féléveket.

- Viszont az egyetemen is érhet új hatás - érvelt mellette. - Szociológián volt egy olyan szaktársam, aki közgázról jött át, mert egyedül az üzleti szociológia óráját szerette, és utána nagyon bevált neki a váltás. A közgáz krediteit pedig áthozhatta, és nem kellett felvennie a szocon azt az órát.

Csak halkan hümmögtem, de egyelőre ezt csak félre raktam, ráértem vele akkor is foglalkozni, amikor már nem Olival leszek. Helyette ránéztem a fiú arcára, ahogy éppen beleszívott a cigijébe, és a szívem már megint hevesebben kezdett dobogni, mint hogy az egészséges legyen.

Észrevette, hogy nézem, és rám mosolygott, majd mind a ketten visszafordultunk az utca felé, és egy közeli kukába kidobtuk az elszívott cigi csikkjét.

Körülnéztem az utcán, de most sem volt senki körülöttünk. Úgyhogy amikor Oli visszafordult felém a kukától, én az álla alá simítottam a kezemet, közelebb léptem hozzá és lehajtottam a fejemet, hogy összeérintsem az ajkainkat.

Adrenalin töltötte el a testemet, és mint az áram, úgy futott végig az idegvégződéseimen. Egész héten vágytam rá, hogy újra a karjaimban tartsam és csókoljam, de csak eddig tudtam magam türtőztetni. Muszáj volt éreznem a puha ajkait az enyémeken, a nyelve simítását az enyémen. Ő készségesen viszonozta a csókomat, és teljesen elvette az eszem. A derekát átölelve közelebb húztam magamhoz, mert mégha vastag kabáton keresztül is, de éreznem kellett a testét az enyémen.

- Andris - próbált elhúzódni, de nem hagytam, így az ajkaim közé motyogta.

- Shh - próbáltam csitítani, és egyetlen másodpercet sem hagytam, azonnal újabb csókot adtam az ajkaira. Ő viszont ezúttal erőteljesebben tolt el magától.

- Ne csináld ezt velem! - rázta a fejét, és a kezemet is lefejtette a derekáról, majd hátrébb lépett. - Nem akarok teljesen a hatásod alá kerülni, amikor nem biztos, hogy engem választasz. Már így is nehéz volt egy egész hét enélkül, nélküled, de kérlek ne érd el, hogy teljesen beléd habarodjak, hogy aztán visszategyél a barát zónába.

- Sajnálom - feleltem őszintén, mert őt figyelembe sem vettem. Túlságosan magammal voltam elfoglalva ahhoz, hogy észrevegyem, ez neki sem volt egyszerű.

- Minden rendben, csak amíg te is ennyire bizonytalan vagy, próbálom védeni magamat. Úgy viszont nem megy, hogy közben egyetlen csókkal lebontod a falaimat. Hidd el, hogy én fogom lezúzni az egészet, ha velem akarsz együtt lenni.

Én csendben bólogattam, de nem tudtam ennél többet reagálni. Valahol fájt a visszautasítása, mert a múltkori után azt hittem, ő is benne lesz, de megértettem. Elvégre akkor még nem tűnt úgy, hogy a kapcsolatomat Marával akár egyenesbe is lehet hozni.

- Azt hiszem most jobb, ha megyek - mondta halkan, majd közelebb lépett hozzám és egy puszit adott az arcomra. - És ne félj időt adni magadnak, Andris, tudok várni - mosolygott, majd hátrébb lépett. - Szenteste négytől lesz istentisztelet. Engem biztosan megtalálsz ott - mondta utoljára, majd intett, megfordult és elsétált.

Én ott maradtam a járdán, a kuka mellett, és néztem az alakját, ahogy eltűnt az egyre sűrűbb hóesésben.

Na még éppen időben, az utolsó advent vasárnap sikerült feltöltenem a részt, hátha valaki még ébren van, és elolvassa:))  

6 nap karácsonyiiig:3