Tisztelt Lee úr! Noha én azt hiszem, hogy mindannyian tudósnak születünk és azok is vagyunk gyerekként, felnőttként nem mindannyian folytatjuk ezt a szerelmet. Ennek egyik oka, hogy a matematika kőfalaival kerülünk szembe.

- Jungkook

Tisztelt Lee úr! Úgy gondolom, hogy a matematika és a szerelem egyaránt titokzatos módon, egy csapásra veszi birtokba az áldozat lelkét. Kérem alássan, engedje el az egyiket!

-Taehyung

Jungkook szerette azt a szemüvegláncot hordani tanulás közben a kicsi, arany, kerek alakú okulárén, amit még nagyanyja hagyott rá. S noha néha bosszantotta, ahogy beleakad nyakláncába, vagy csinos, díszes ingeinek gallérjába, a világért sem vette volna le. Bántotta az idős asszony halála, ki sokáig némán, s ártatlanul betegeskedett, végtiszteletként hagyta azt magán a fiatal fiú. 

Ugyan úgy görnyedt az asztal felett. Ahogy a hosszú tollat csontos ujjai között forgatta, s közben a mellette ülő, szőke fiúnak árnyékát kémlelte, -hiszen a gyémántokkal ellátott csillár, sok vetületet festett annak arcára, s a kemény márványlapra- füzetében, a halvány árnyék foltjait kezdte tanulmányozni. 

A szürkés folt valamennyi helyen szabályos derékszöget írt le a füzet lapjain, s ahogy Taehyung kicsit jobban előrehajolt, megmozdult az elé vetített alakzat, ezzel csak bosszantva a fiút. 

-Maradj nyugton. -suttogta Jungkook, s közben a szőke nagy szemekkel pislogott rá. A füzet lapjai telis-tele voltak pacákkal, hiszen szeretett fekete tintával jegyzetelni. Úgy gondolta, hogy ha olyan íróeszközzel dolgozik, ami szinte kijavíthatatlan, agya még inkább arra törekszik, hogy, hogy hibátlanul oldja meg a példákat. Felpillantott a mellette ülőre, kinek kitágult kék szemei, hol saját vázlatait szuggerálták, hol a dühös, felé irányuló pillantásokat, s közben nagyot sóhajtott. 

-Hm? -hangja rekedt volt, még úgy is, hogy nem is igazán nyitotta szét vörös ajkait, csak aprót hümmögött. Maga mellé pillantott, s megmerevedett, hiszen Jungkook megkérte, hogy tartsa meg testét. Az idősebb fogott egy lapot, s lehelyezve kettejük közé körberajzolta a fiú árnyékát, majd kicsit idegesebben magam elé tette, s megfogva alumínium vonalzóját, elkezdte geometriai alakzatokba formálni, a szabadkézi vázlatot. 

Nagyot sóhajtott a szőke. 

-A hajamat nem tudod kiszámolni úgy sem. -suttogta, s megforgatva szemeit, hátrább dőlt a díszes székben. -Azok csak szálak. -selymes frufruján végigszántottak a kecses végtagok, ezzel elérve hogy a gravitáció könnyedén omlassza vissza szeme vonalába. 

-Vonalak Taehyung. -morogta, s körzőjét kezébe vette, hogy jó pár halvány ívet rajzoljon, a fiú képmásának vállívébe. -Olyan egyenesek, amik végtelenek, csak a térben meghajlanak. 

-De te lerajzoltad és ezzel az egészet a... -kezdte volna kicsit szem forgatva, ám közel sem bunkó módon, de Jungkook újra félbeszakította. 

-És ezzel az egészet belehelyeztem egy kétdimenziós síkba. Az így kapott egyenes pedig egy szakasz lett. -nézett fel a szőkére, s közben pimaszul elmosolyodott. -Egyébként ezerszer elmondtam már neked, hogy ez a szabályos szerkesztés menetének ábrázolása. Nem rajz. -letette kezeiben eddig tartott eszközeit, majd felállt. 

-Én megtanultam a szabályokat. El is mondtam az összeset a tanár úrnak. -pillantott fel ártatlanul a gyönyörű fiú, s közben csíkos selyemnadrágjának vonalait követte, hosszú, vékony ujjainak végével. 

-Akkor mond szó szerint. Mert úgy van leírva. A nagy tudósok úgy írták le. -Jungkook a kristálypoharak, aranykeretes szekrényéhez lépett, s kivéve onnan két kehelyt, lehelyezte azokat az asztal másik végébe. Taehyungot most még az is bosszantotta kicsit, hogy az átlátszó, csicsás poharak talpa éles hangot adott ki, ahogy találkozott az asztal felületével. -Kérsz málnaszörpöt? -kérdezte a szőke felé pillantva, de az nem tudott foglalkozni vele. Ahogy Jungkook az ezüst tálcára tette a két kelyhet, ügyelve, hogy az párhuzamos legyen, s megbontotta a vastag üveget, ezzel töltve maguknak a cukros italból, még arra is tüzetesen ügyelt, hogy a címke, tökéletesen az ajtó irányába legyen. Bosszantotta.

Szimmetria-mánia.

-Rumot kaphatok bele? -állt fel a szőke is, s közben barna vászontáskájába kezdett el pakolni, hogy végre friss levegőhöz jusson, elhagyhassa a nagy termet. Meg akart kicsit pihenni, kicsit gondolkodni, kicsit magába szállni, s a saját tanulmányaiba temetkezni. 

-Nem. -nem nézett fel, csak töltötte a buborékoló vizet. -Ha apám meg is engedné, én nem. Nem vagy nagykorú és ha iszol lankad a figyelmed, és nem tudsz rendesen a képletekre koncentrálni. -tette hozzá, majd egy aprócska tálkából kiemelt két kamillát, s belehelyezte azt az italokba. Felvette ujjai közé, ügyleve, hogy két keze egy síkban mozogjon, majd Taehyung felé ment. 

Odanyújtotta a poharat, s közben a fiú szemeibe nézett. Kék íriszei csillogtak, akár a gyémánt, egyből eszébe jutott, édesanyjának ékszerei, hiszen Jungkook szerette elvenni anyja, kék kövekkel, s gyöngyökkel ellátott holmijait. Azt látta a szőke szemében, s ugyan mondta volna, hogy szeme szabályos kör, csak meg van hajlítva a pupilla védőrétege miatt, de nem tette. 

Taehyung sóhajtott egyet, majd már teljesen összepakolt holmijaival együtt szó nélkül távozott. Nem akart tovább a házi feladattal bajlódni, -s ugyan okos és szorgalmas volt ő, értette is az anyagot, csak lelke fájdult bele. Zavarta Jungkook szögletes gondolkodása, az, hogy mindenre számokkal és formákkal keresi a magyarázatot, s jól tudta, hogy tanulni jött ide, de nem hitte volna, hogy ilyen lesz. 

Ismerte a fiút korábbról, hiszen híresek voltak. Gazdag családból származott, az ország olyan gyémántjai voltak, akik semmi hasznosat nem csináltak, csak úgy viselkedtek és éltek mint a tökéletes, teremtéstörténeti, még akkor bűnmentes pár. Nem voltak önzőek, nagyon is adakozóak voltak. A birtok hatalmas volt, több régi, ám pompás kúriával rajta, s szinte minden minimalista, alázatos, eleganciát követelő ember álma ez volt. Tökéletes, az a fajta tökéletesség, amit fizikai törvények alkottak. És Taehyungot ez zavarta, s már akkor gombóc volt vékony torkában, mikor megtudta, hogy ide kerül. 

Lehetőség volt, de önbizalomhiány, s a benne lévő alázat, s családja iránti tisztelete, és szeretete miatt beleegyezett. 

Mozart - Requiem

Miután letette holmijait, kicsit a lelkiismeretfurdalással küszködve kiment a kertbe, s az ott szépen gondozott, gyönyörű virágokkal, s márványszobrokkal ellátott pavilonba sétált. Talpán lévő cipellője alatt is érezte mennyire selymes a fű, mennyire puha lehet az, s legszívesebben meztelen lábakkal futkározott volna, de nem tette. Leült a kis terasz szélére állított hintaágyba, s csukott szemekkel mélyet szippantott a késő délutáni levegőből. 

Taehyung szerette a nyarat, főleg a júliust, szerette, hogy foghatja mire, hogy izzad, szerette, mert ilyenkor lángra kapott amúgy is barna bőre. Ahogy a nap simogatja orcáját, s haja csak még jobban kifakul emiatt. Szerette összeszűkített szemekkel nézni a sok bogarat, melyeknek csak sziluettjei látszottak a sugarak miatt. A madárcsicsergést, mely simogatja dobhártyáját, s a rengeteg színes virágot, és élénk színeket. 

Igazából mindent szeretett, -még Jungkookot is. Taehyung hitt Istenben' s úgy gondolta, hogy ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel, ő biztosan még a lelkét is visszadobná. Nem tartott senkit se rossznak, ezért Jungkookot se. Szerette Jungkookot, mert egyetértett vele, nagyon is barátságos volt, de zavarta, hogy nem lát mást maga előtt csak számok és betűk kombinációját. 

Azt akarta, hogy lássa minden egyes hibában a szépet, akárcsak ő, hogy vegye észre miért jó az, ha kócos a haja ébredés után. Hogy miért jó az, ha a mazsolás kalácson, -melyet a két fiatal előszeretettel fogyasztott a vasárnapi ebéd után- több cukormáz van, mint ami illene oda. Miért jó az, ha az ágy bevetetlen marad, ezzel habokba omlasztva a puha ágyneműt. Ez melengette a fiatalabb szívét. És tudta, hogy amíg ő is érti Jungkook szabályait, melyeket makacsul hajtott a nagy emberektől, és ő is képes tökéletes felméréseket írni, képes volt elgondolkodni azon; mi lenne ha...?

És ez zavarta. 

Eldöntötte.

Megfogja mutatni Jungkooknak, hogy lehet máshogy gondolkodni, s lehet vakon hinni olyan dolgokban melyeket nem az idő és a tér, valamint arab számok határoznak meg. Megtanítja beszélni az érzések és a szabálytalan művészet nyelvén. Megtanítja szeretni, megtanítja arra, hogy jó a rossz, s szép a csúnya, -hiszen nem minden képletnek van megoldása ugyan abban az alaphalmazban. 

-Tessék. -ahogy felpillantott a mellette ülőre, elvette tőle a kelyhet, majd nagyot kortyolt. -Nem úgy gondoltam. Csak tudod, hogy Lee úr azt szereti, ha a szabályokat betűről betűre tanuljuk meg. -suttogta, s közben tekintetét ő is az aranyló tóra helyezte. 

-Nem. -Taehyung hangja általában mély volt, most azonban egércincogáshoz hasonlított leginkább. Belenyúlt hosszú ujjaival a rózsaszín, áttetsző italba, majd kikapva a kis, fehér virágot, ajkai közé vette azt, s megtisztította nyelvével, hogy ne ragadjon az oldott sziruptól. 

-Fúj. -Jungkook megforgatta szemeit, majd újra megszólalt. -Inkább edd meg. Méz íze van, de így olyan vagy mint egy lány. -dőlt hátra, s úgy nézte tovább, ahogy a szőke leteszi a kezeiben lévő poharat, majd Jungkook felé fordult. 

-Itt van ez a kamilla. -ujjai között csípte meg a virágfej tövét. -Púpos ha oldalról nézed. Kicsi, de ha síkban nézed akkor csak egy kör, ugye? 

-Körlap. Telített. -mondta Jungkook mosolyogva, mire Taehyung lélekben elhűlt picit, de nem törődött vele. 

-Jó mindegy. -sóhajtotta, s szájához emelte az apró virágot, majd annak kitüremkedett porzóit leharapta -valóban méz ízt érezve nyelve hegyén- s újra Jungkookra nézett. -Most is körlap a síkban, de a térben? 

-Nevetségesen megcsócsált gyógynövény. -nevetett Jungkook, mire a szőke összehúzta szemöldökeit, s kicsit dühösebben sóhajtott egyet. 

-Nem.

-De. Ez undorító Taehyung. -mondta, majd kiitta szörpjének minden cseppét, s úgy nézett a másik fiúra. 

-Így már nem púpos, látod? -oldalra fordította a kis bimbót, majd Jungkook szemeihez emelte azt, ki látszólag nem hökkent meg, hiszen Taehyung sokszor illette őt, ilyen furcsa gesztusokkal. Nézte a virágot, majd a kék szemeket, s megint a virágot. -Add a tiédet. -mondta a szőke, majd megvárta, míg Jungkook kíváncsian cselekszik, s oldalra fordítva, azt is a fiú képébe nyomta. -Síkban körlap, térben az egyik púpos a másik lapos. 

-És nem szabályos. -mosolygott Jungkook, majd leemelve orráról a szemüveget, megfogta saját virágát, s Taehyung ujjaival ajkaihoz emelte. A szőke piros arccal nézte, ahogy Jungkook gond nélkül veszi ki metszőfogaival a kicsiny növényt, -talán kicsit remegő- ujjai közöl, majd tovább tartva csuklóját arca előtt, megrágja, s lenyeli azt. 

Jungkooknak tetszett, hogy a fiú zavarba jött, s ugyan rákérdezett volna, hogy miért, de nem tette. Játékosan megfogta annak másik csuklóját, kivette ujjai közül a kamillát, majd Taehyung füle mellé helyezte, úgy, hogy lenőtt szőke pajesza és a porcos testrész között megakadjon az. Felnevetett, hiszen a fiú döbbent volt, pupillája bizsergett a kék szivárvány hártya közepén, s színesen, csillogóan festette meg a nap azt. Jungkook összecsukta száját, s elemelte kezeit az arctól. 

Ahogy rápillantott a szőkére, csak arra tudott gondolni, hogy a fiú szép volt. Nem azért, mert az ember mondja valakire, hogy nem csúnya, s nem akarja megbántani, azért felebarátias módon így gondolkodik, hanem mert tényleg szépnek látta. 

Megijedt. 

Nem Taehyungtól, hanem attól, hogy a fiúnak teljesen szimmetrikus arca volt, gyönyörű szemei, vöröslő, dús ajkai, s ahogy ezt az egész tökéletes, tükrözött képet megbontotta a jobb fülénél elhelyezkedő kamilla, csak azt látta, hogy ez így is jó. 

Nem bántja a szemét, hogy nincs a másik fülében is. 

Kicsit kitágultak szemei, majd ahogy az előtte ülő pislogott egyet, s újra tekintetét kereste, csak azt látta, hogy az is tetszik neki, hogy az orra csak az egyik szemét árnyékolja, így a nap, arcának csak egyik oldalát világítja. 

És ez is jó volt. 

Szimmetria-mánia

Taehyung nagyokat pislogott, s közben picit hangosabban vette a levegőt. Nem félt, csak szorongott, mert jó pár hónapja itt volt már, kiismerte Jungkookot, ahhoz, hogy tudja mihez hogyan áll a fiú, de ilyet sosem csinált. 

Taehyung azt érezte, hogy a fiú meghökkent miatta. És igaza volt. 

-Látod? Muszáj kicsit máshogy nézni a dolgokat. Betekinteni azok mögé. Ha valamit görbének látsz, de egyenesnek kéne lennie, az úgy is jó. Ez nem fáj, Jungkook. -mondta Taehyung, s közben odanyúlt hallószervéhez, s elvette a kicsi virágot. Előrefordult, majd újra a tavat kezdte el nézni. 

Erik Satie - Gymnopédie

Jungkook csak előre meredt, s közben azon gondolkodott, hogy a mellette ülő fiú, miért próbálja ezt elmagyarázni neki. Miért próbál ilyen furcsa dolgokkal bizonygatni? Mi az oka, hogy aztán, elgondolkodik rajta, s nem talál rá megfelelő képletet? Miért helyezte előtérbe azt, hogy Taehyung szép és miért volt háttérbe szorítva az, hogy a kamilla nem szabályos? Nem értette, s nem tudta mire vélni, hiszen eddig mindenre tudott válaszolni a matematika nyelvén. De most nem. 

-Nem értem miért mondod ezt most nekem? -pillantott újra Taehyungra, akinek állkapcsa mozgott, s mikor már nem látta soványka ujjai között a virágot, tudta, hogy a fiú sajátját is megette. Taehyung nem válaszolt, csak előre biccentett fejével. -Taehynug, mondj valamit. 

-Nézd meg a tavat és a napot. -suttogta, s közben felhúzta lábait az alattuk lengedező hintaágyra. -Látszólag szabályos kör ha síkba helyezed, és ott a tó. Teljesen elmosódik a kép, ha azt figyeled. Teljesen más, sőt ha úgy vesszük, felborul az a kép amit előtte láttunk, még is szép. -mondta, majd Jungkook felé fordult, aki tüzetesen koncentrált az előbb hallottakra. Próbálta megérteni, de nehezen ment neki. Igaza volt, de ismét csak arra a következtetésre jutott, hogy nem tud rá magyarázatod adni. -Szép. -tette hozzá motyogva. 

-Optikai illúzió. -mondta az idősebb, s közben kicsit közelebb csúszott a szőkéhez. 

-Nem. Ez a természet rendje, úgy, hogy nem kell arra magyarázatot adni. Nem kell keresi a miérteket, csak úgy van. Ott van. -halkan csengett a fiatalabb hangja, olyan lágy volt, olyan dallamos, hogy Jungkook legszívesebben még órákon keresztül hallgatta volna. Jó sokáig, hogy aztán álomba szenderüljön. Nem tudta, miért érzett így hirtelen. 

-Még mindig nem értem. Ez összezavar engem. 

-Nem kell megérteni, csak látni. Nézni, figyelni és akkor nem fog összezavarni. -mondta Taehyung, s közben lágyan ráhajtotta fejét a hintaágy peremére. -Csak nézd és ne gondolkozz! Ne keresd a számokat, ne figyeld a szögeket, ne lásd az összefüggéséket, mert nincs. Csak létezik és kész. -ahogy a madárcsicsergés, s a délutáni szellő erősebb lett, a két fiatal ezzel a képpel, verseket festhetett volna az előttük elhelyezkedő környezetbe. Dallamos, meleg verset, mellyel az ember megelégedve menekülne a halálába, hiszen higgadt volt a tér. Higgadt volt minden hang, minden lélegzet és minden szívdobbanás. Jungkook már-már hallotta a szőke fiú aortapumpájának lassú hangfoszlányait, s egyből azon gondolkodott, hogy kiszámolja milyen ritmust vesz fel a fiatalabb szívének pulzusa, de elhessegette magam elől a tényt. Most az egyszer végig hallgatja, aztán csalódottan elfelejti. Nem értette miért van ez, miért mondja ezt neki, s leginkább az zavarja, hogy nem talált megfelelő képletet, hogy mind erre rájöjjön. 

-Tudsz rá példát mondani? -kérdése hirtelen érte Taehyungot, de csak elmosolyodott, s oldalra döntve fejét, Jungkook szemeibe nézett. 

-Olyat, aminek egyenlőségjel van a végén? -nevetett. 

Jungkook kerek szemekkel bólintott.

-Nem, olyat nem. Az igazán fontos, és gyönyörű dolgokat nem lehet számokba foglalni. Sőt, nem is szabad, mert nincs értelme. -mosolygott, s közben jobb kezét megtámasztotta gyönyörű arca arra eső oldalán. 

-Akkor? -egyre kíváncsibb lett. S nem azért, hogy utána a fiatalabb orra alá dörgölje, hogy ez butaság, vagy, hogy ne jöjjön megint neki a sok verssel, és érzelmekkel, hanem őszintén érdekelte. Kíváncsi volt ezúttal mivel rukkol elő Taehyung. 

-Voltál már szerelmes? -nem tetszett neki a kérdés. Furcsán pillantott a szőkére, s összeráncolta sötét szemöldökeit. Ez bolond-, gondolta magában, s megforgatta szemeit. 

-Anyám és apám szerelmesek, a bátyám is, és lehet te is, de én nem. Nem foglalkozom ilyenekkel, mert az ember figyelmét túlságosan elvonják a kötelességeiről. -morogta, de zavarban volt. Határozottságot akart mutatni, még sem tudta hogyan kéne, hiszen sosem volt szerelmes, s félt attól, hogy akármennyire biztos mondandójában, s gondolataiban, az ehhez hasonló kérdések, mind romba döntik ezt. Mert nem talált rá matematikai választ. 

-Pedig szép dolog. -mosolyodott el a hamvas hajú, s közelebb kúszott Jungkookhoz, amitől az idősebb feszengeni kezdett. Nem azért, mert zavarta a fiatalabb közelsége, hanem mert először hitte okosabbnak, anélkül, hogy annak köze legyen tanulmányaikhoz. 

-A szerelem egy betegség. -mondta Jungkook, majd két tenyerét lehelyezte bársonynadrágjának üllepéhez. Azt érezte a szó hallatán, hogy pillangók repkednek hasában, azt érezte, hogy elönti agyát és vele együtt szögletes elméjét egy olyan meleg folyadék, egy sűrű lepel, mely nem hagyja gondolkodni. Nem hagyja gondolkodni, csak érezni. 

Taehyung felismerte teste, s szava jeleit. Először volt büszke, mert látta Jungkookon, hogy fogást talált rajta, hogy valójában el akarja hitetni, hogy empátiából érdeklődik és kérdez, te nem így volt. Az idősebb nem talált magyarázatot, s emiatt viselkedett úgy ahogy. 

Valójában Taehyungnak tetszett Jungkook. Erre akkor jött rá, mikor egyszer a családjával elmentek horgászni, s ahogy az idősebb teljes beleéléssel fogdosta ki a halakat édesapjával, ügyet sem vetve arra, mennyire vizes, minden ruhája átázott, lucskos volt, először öntötte el ez a forró emóció. Nem volt olyan erős, csak gyermekies, hormonokkal ellátott szívét dobogtatta meg, annyira, hogy ebben akkorra már biztos legyen. Nem hitegette magát olyanokkal, hogy Jungkook látványa nem kellemes neki, hiszen az ifjú magas volt, szépen formált testtel rendelkezett, jóképű volt, és intelligens is. Ugyan először csak azt hitte, hogy esetleg irigységből csodálja így, később viszont rájött, hogy egyáltalán nem erről van szó. Gyengéd érzelmeket táplált iránta, de semmikép nem akarta ezt a másik tudtára adni, addig amíg, nem látott maga előtt mást, csak önmaga szabályos törvényeit. 

Tudósok szerint azok  a pszichotikusok akik a matematikát helyezik szemük elé, -jó példa erre Jungkook- ugyanolyan komplexusokkal küzdenek, mint amilyeneket a normális egyének, vagy a művészi, mély érzésű emberek uralni, s felhasználni képesek. 

-Jungkook. -a szőke, hosszú idő után szólalt meg, hiszen Jungkook előbbi kifejezése gondolkodása késztette őt, arra, hogy megfelelő példával tudjon előrukkolni, és épp annyira lepje meg a másikat, hogy az teljesen pánikba esve megadja magát. 

-Egy betegség, amire nincsen gyógymód, mert az ember nem keres rá. -mondta Jungkook, s közben kicsit idegesen túrt barna tincseibe. 

-Talán igazad van. A legsúlyosabb betegség, amit az ördögtől kaptunk, s mi úgy hívjuk szerelem. Egy érzés, egy olyan érzelem, amit sosem fogunk megérteni, és sosem fogjuk kitalálni, hogy miért tápláljuk bizonyos emberek felé, bizonyos időkben. -válaszolta a szőke, közben újra a nap felé fordult. Az ég aljában csücsülő, tüzes gömb most sokkal vörösebben tükröződött a szép fiú járomcsontján, s annak világos tincsein, ami nem kerülte le Jungkook figyelmét. 

Irigy volt, hogy a fiatalabb ilyen szépen, és még is érthetően fogalmaz, anélkül, hogy megpróbálná alátámasztani azt bármilyen szabállyal. Irigy volt, vagy elvolt varázsolva? Nem tudta, s nem értette. Hiszen, ha irigy lett volna, akkor már megpróbálta kioktatni, hogy az nem úgy van, csak megint elkezdte túlságosan beleélni magát, a saját lírai világába. De ha csak simán csodálta a fiút, s annak teljes kábulatába esett volna, akkor miért nem úgy nézett rá, mint egy eredményes, hibátlan tesztre. Ahhoz tudta hasonlítani, mikor bátya olyan csillogó szemekkel nézte menyasszonya arcát, mikor a fiatal nő elmosolyodott. Megijedt, hiszen a bátya vonzódott a a nőhöz. De Jungkook nem akarta bebizonyítani magának, még a kérdést se merte feltenni, hogy esetleg úgy tekint e a szőke fiúra, mint fivére annak jegyesére. 

Mégis elhűlt, s akármennyire nem akarta, megdobogtatta a szívét a fiatalabb szavai, s látványa. Kellemesnek találta, ahogy szeme élvezi az elé vetett személy látványát, s szavainak hangja is melegséggel töltötte el, amolyan kedveskedő mesének. Egy mesének, mely azért volt oly jó, mert a síró gyermek is megnyugodott rá. Elvonta a figyelmét, ahogy hallgatta a szépet, a jót, s nem éhes, apró gyomrára figyelt, hanem a szavakra, s a szavak által szült képre, aprócska vizualitásában. 

De Jungkook nem volt csecsemő, nem volt már gyerek sem. Felnőtt férfi volt, ha nem is teljesen, de nagyon erősen közeledett afelé. És tudta, hogyha az ő eszét elveszi egy ilyesfajta dolog, -vagy személy- ott már nem léphettek érvénybe saját képletei és szabályai. 

Beadta derekát. 

Az egyenletnek nincs megoldása az adott halmazban.

-Mond el. -Jungkook is felhúzta egyik lábát, majd teljes testével a fiatalabb felé fordult, s minden további figyelmét neki szentelte. 

-Hogy? -kérdezett vissza a szőke, s közben érdeklődve pillantott a barna hajúra, kinek először látott tekintetében őszinte kíváncsiságot. Úgy gondolta, hogy a kamillával volt valami, vagy, esetleg túl sok cukor szállt az idősebb agyába, hiszen sohasem kérdezett tovább, az ő butácskának feltételezett eszmefuttatásai után. 

-Magyarázd el nekem, hogy milyen a szerelem úgy, hogy megértsem. Használd az én nyelvemet. Írd fel egyenlettel, végezd el a számítást, és ha szerencséd van, az alaphalmaznak megfelel az eredmény. -mosolygott szélesen Jungkook, s közben Taehyung szemeibe nézett, kinek kék lélektükre, hálától, s örömtől csillogott olyan erősen a lemenő nap fényével megfestve azokat. Jungkooknak tetszett a látvány. Úgy tetszett neki először, hogy nem csak gondolta, nem csak úgy látta, mint egy szép festményt, vagy egy elegáns öltönyt, hanem igazán szemének való volt. 

-Jó. -halkan válaszolt Taehyung, majd nagy levegőt vett, s lehunyta hosszú szempilláit. -Tudod, elég nagy padot kell elképzeljünk, és be kell lássuk, hogy a szerelmespár fogalma gyakorlatilag olyan pontatlan, mint a matematikában a kábé. Ott sem vagy biztos az eredményben, ha csak kerekítesz. Ember párválasztáskor fontosnak tartja az intelligenciát, a szellemességet, a kedvességet, s férfiaknál az ambiciózusságot, de nem támaszkodhatunk ezekre mindig. Vannak szabályaink és elvárásaink, de ha csak azt az egyetlen megoldást keressük, ami lehet az egyetlen olyan dolog ami eltakarja szemünk előtt a sok másik kikötést, és feltételt, akkor rájössz, hogy valójában elég volt egyetlen szám a sok közül, hogy ne folytasd az ábrát. -beleéléssel, s ugyan szavában néha megakadva, de viszonylag fürgén válaszolt a szőke. Nem tudta, hogy helyes-e amit mond, vagy, hogy Junngkook megértett-e, de örült, hogy kitudta végre önteni ezeket a szavakat neki, anélkül, hogy a másik unottan hallgatná. 

-Szóval ha jól értem, két személy fejében a "szerelem képlete" helyzetről-helyzetre dinamikusan változik, és lesz egy valami, ami hibának tűnik, még is az a megoldás? -kérdezte Jungkook. 

-Mint amikor a negatív számot akarod gyök alá helyezni, azt hiszem. -suttogta Taehyung, s lehajtotta fejét. 

Zavarban volt, mert Jungkook egyre tüzetesebben figyelt szavaira, egyre többször nézett végig egész testét, s egyre jobban kúszott hozzá közelebb. Nem értette miért, s valójában örült is neki, csak ezzel nehezebb volt együtt élnie a jelenlegi helyzetben. Hevesen dobogott a szíve, ahogy az ifjú kicsit máshogy közeledett hozzá, s ugyan nem tudta, hogy viccelődik, vagy esetleg ennyire érdekli a téma, vagy saját gyengéd érzelmei a másikban is elkezdtek kifejlődni. 

-Kicsit sok ennyi mindent figyelembe venni. De érthető. Ügyes vagy. -mondta az idősebb majd, teljesen felbátorodva Taehyung arcához hajolt. 

-Tessék? -kérdezett vissza, hatalmas őzike szemei, most még nagyobbak voltak, s ahogy a nap meleg színei erősen ütöttek rajta, ezzel kicsit megsárgítva az amúgy kék íriszeket, tüdejében rekedt az összes levegő, s két vékony kezét maga elé emelte. 

-Megértettem amit mondtál, levezetted, elmagyaráztad, kiszámoltad és lett egy megoldás. -mosolygott Jungkook, majd még közelebb ment hozzá, úgy hogy térdkalácsaik már összeértek, s érezte a szőke fiú heves szívdobbanásait, szapora lélegzetvételeit, tudta hogy a fiúnak különös módon tetszik a helyzet, s Jungkookban megbizonyosodott valami. Valami amihez, nem kellenek számok, csal szavak és tettek. És erre Taehyung világította rá. -És mi van hátra? -kérdezett vissza, s halvány mosolyra húzta ajkait, ahogy már orruk szinte összeért. 

-A-a sz-szöveges válasz. -mondta szőke, s közben hangja magasabbra szökött, ahogy érezte elpirulni orcáját, orra élét, s fülének töveit is. Jungkook túl közel volt hozzá, s nem csak véletlenül, hanem tudta, hogy az előtte ülő direkt jött közelebb, direkt érintette össze lábaikat, direkt fogott rá egyik felkarjára mondandója közben, s ahogy már másik csuklóját is megemelte majd, Taehyung állvonalának selymes bőréhez érintette ujjait, tudta mi fog történni. 

-Nem. -hajtotta le fejét egy pillanatra, majd újra a döbbent, ám varázslatos arcra nézett. Látta, hogy Taehyung szemei a sajátja, s ajkai között mozognak, s neki ez elég jel volt. -Ábrázoljuk a térben. -suttogta, azzal száját, Taehyung dús, vöröslő ajkaihoz nyomta, majd lehunyta szemeit. 

A szőke meghökkenve, vezette két kezét Jungkook mellkasához, s ugyan nem csókolta vissza azonnal, még is egy idő után beadta derekát, majd együtt mozgatta ajkait a másikéval. Felszusszantott, ahogy az idősebb, megfogta a derekát, majd még közelebb húzta magához, annyira, hogy Taehyung kezei beszorultak a két mellkas közé. Jungkook szíve hatalmasat dobbant, ahogy a szőke majdnem ugyanannyira volt heves mint ő maga. 

A csók nem volt durva, sem túlzottan szenvedélyes, még is elindított valamit a két fiatal lelkében. Ahogy Jungkook édesnek találta Taehyung szájának ízét, ellepte elméjét a az a bizonyos folyékony köd, amiről korábban gondolkodott. Érezte a mézes kamillát, és a málnaszörpöt. Érezte, a fiú forró nyálát, s heves orrán át kiszökő lélegzetvételeit, ahogy selymes szőke haja, csiklandozta homlokét, ahogy tenyere alatt, a kék ing mögött megbújik íves gerincoszlopa. Érezte, s élvezte is. 

Debussy - Clair de Lune

Élvezte Taehyung bátortalan csókját, s ugyan egyikőjük se csinált még ilyet, mégis gyönyörűnek, s tökéletesnek gondolta. Gondolták, de főleg Jungkook vélte így, hiszen Taehyung még mindig kicsit meg volt hökkenve, akármennyire igyekezett ő is, akármennyire, élvezte ugyan úgy, de heves reakciója még sem tudta elterelni figyelmét, arról, hogy Jungkook ezt önszántából tette, az ő lénye miatt, az ő szavai miatt, se nem hagyta, hogy a sok szám, és szabály megpróbálja befolyásolni, vagy megmagyarázni. 

Pihegve váltak el egymástól, apró nyálcsík húzódott végig Taehyung állán, mely tündöklően virított a lemenő nap fényében, s Jungkookban most bizonyosodott meg teljesen, hogy az ő fejében gyötrődő, hosszú képletek  a megmagyarázhatatlan dolgokra vonatkoztatva Taehyung adott megoldást. Tökéletes megoldást, mely belefért minden négyzetbe, egyenesen és pontosan haladt a síkban. Hosszan szemlélte a levezetést, hogy aztán a megoldás elég kielégítő, s elég örömfakasztó legyen. Taehyung volt az ő megoldása, s tiszta lelkének, őszinte szavai. 

-Az egyenletnek egy megoldása van az alaphalmazban. Te Taehyung. -mondta Jungkook, s még visszahajolt a szőke ajkaihoz, hogy kidugva vörös nyelvét, megtisztítsa a fiú állát összekeveredett nyálcsíkjuktól. Taehyung még mindig meg volt illetődve, arca ugyan olyan pirospozsgás volt, s szembogarai ugyan úgy reszkettek, de boldog volt, s elégedett. 

Halványan elmosolyodott, majd majd megfogta Jungkook kezét, s hirtelen rántotta fel a hintaágyból, hogy visszaindulhassanak a kastélyba. Jungkook meghökkent kicsit, s eszébe jutottak a kint felejtett kelyhek, de Taehyung megfordult a hatalmas üvegajtó előtt, majd felnézett az előtte állóra, s meleg tekintettel szólásra nyitotta ajkait. 

-Csináljunk még sok ilyen egyenletet. -suttogta, s elaléten rányomott a kilincsre, hogy belépve a díszes terembe folytassák azt amit elkezdtek. 

A világunk minden vetületének feltérképezéséhez szükséges a matematika. Az egyenletek és az összefüggések csodásak, olyanok, mint egy zenei kompozíció. Általuk ismerhetjük meg az élet ismeretlen részeit, de nem mindent. Hiszen az érzelmek zavaros, megoldatlan egyenleteit, csak láthatatlanul tudjuk megérteni, s hagynunk kell, hogy az egyenlőségjel után, magunk változtassunk azon. 

Tisztelt Lee úr! Ledöntöttem a falaimat, és mélységesen sajnálom, amiért nem fekete tintát használtam a házifeladat megoldásához, de az utolsó képletnek nem volt értelme.

-Jungkook

Tisztelt Lee úr! Szeretnek franciául tanulni, és hegedű órákat is venni, emiatt nem tudok ma órára menni.

-Taehyung

L = 2p + 2d x(1T+nS)