*6 évvel később*
Idegességemben fel-alá járkáltam a nappaliban.

- Befejeznéd végre? – kérdezte harmadszor Lara, aki az egyik kanapén ült.

- Lara, ideges vagyok. – mondtam neki remegő hangon. – Mi van, ha nem fog örülni neki?

- Úgy ismered, mint aki nem örülne egy ilyen jó hírnek?

- Jó, igaz. – bólintottam. – De hiszen csak fél év telt el az esküvőnk óta, mi van, ha túl korainak tartja?

- Hosszú ideje ismerem már Cameron-t. Örülni fog, hidd el.

- Nem merem elmondani neki. – sóhajtottam, és leültem a Larával szembe lévő fotelbe. – Lassan másfél hónapja próbálkozok, de mindig inába száll a bátorságom.

- Voltál már orvosnál?

- Igen, két napja. – mosolyodtam el, amint visszagondoltam az orvosnál töltött pillanatokra.

- Minél hamarabb mondd el neki. Szerintem Ő is szeretné tudni, hogy egy kis Dallas növekszik a pocakodba.

Még mindig mosolyogva bólintottam. Egy kicsit még beszélgettünk, de Larának haza kellett indulnia, mert pici Nash nagyon nyűgös volt ma délután. Miután egyedül maradtam a házban, gondoltam, hogy nekikezdek a vacsora készítésének, hogy végezzek, mire Cameron hazaér. Lassan három éve élünk együtt a közös házunkban. Amikor felvetette az ötletet, egy kicsit meglepődtem, de persze boldogan igent mondtam az ajánlatára. Ezután körülbelül két hónap alatt mindent sikerült elrendeznünk az új házzal kapcsolatban – ami nem messze van Elizabeth-ék házától – és már be is költözhettünk. Rá egy évre pedig Cameron megkérte a kezemet. Még most is beleborzongok, ha visszaemlékszem arra a csodálatos tengerparti délutánra, Bora Borán. A nap már alig volt fent az égen, a partot a fáklyák lángja világította meg. Cam és én egy kis pléden feküdtünk egymás karjában, és az előttünk lévő messzeséget kémleltük. Ekkor utaztunk el először kettesben valahova. Egyszer csak felpattant mellőlem, és megkért, hogy üljek fel. Nem értettem, hogy mit akarhat, viszont amikor fél térdre ereszkedett előttem, és a zsebéből előhúzta az ékszeres dobozt, sokkot kaptam. És amikor elkezdett beszélni, és szebbnél szebb dolgokat mondott, majd a végén feltette a nagy kérdést, már nem tudtam az érzelmeimnek parancsolni. A könnyeim megállás nélkül potyogtam, míg én folyamatosan bólogattam, és azt hajtogattam, hogy „igen, igen, igen". Így történt hát öt év járás után jegygyűrű került az ujjamra. Fél évvel ezelőtt, pedig végre kimondtuk a boldogító igent. A családban voltak, akik azt mondták, hogy halasszuk még egy kicsit az esküvőt, de szerintünk már pontosan itt volt az ideje. Én idén töltöm a huszonhármat, míg Cameron a huszonhatot. Nem akartuk tovább húzni. Kicsivel több, mint másfél hónapja kezdtem tapasztalni kisebb rosszulléteket. Eleinte nem is foglalkoztam vele, de Lara unszolására megcsináltam egy terhességi tesztet. Persze én teljesen biztos voltam benne, hogy nem lehetek terhes, ezért valamilyen szinten feleslegesnek tartottam ezt az egész hercehurcát. Lara meg folyamatosan azt hajtogatta, hogy Ő is így volt ezzel, mikor terhes volt az én imádnivaló keresztfiammal, Nash-sel. Lara és Nash tavaly tartották meg az esküvőjüket, de Lara akkor már terhes volt. Mit ne mondjak, nem kapkodták el. Ők egy kicsivel messzebb lévő városba költöztek, de az út autóval nem telik fél órába sem. És persze amikor megláttam, hogy a teszt pozitív lett, majdnem elájultam. A biztonság kedvéért megcsináltam még két darabot, de mindkettő ugyanazt mutatta. Eleinte nagyon féltem ettől az egésztől. Nemrégiben indult be a karrierem, és nem tudom, hogy mennyi időt tudnék szakítani a gyereknevelésre. Ezt nem úgy értem, hogy fontosabb a munkám, mint a saját gyermekem, mert ez egyáltalán nem így van. Inkább volt bennem egy kis félelem emiatt. Mi van akkor, ha nem vagyok elég érett egy gyerekhez. Jó, persze, ott van az élő példa előttem. Nash és Lara mindketten huszonkettő évesek voltak, amikor a pici Nash született, és mindketten igen hamar belerázódtak a gyereknevelésbe. A családban még senki sem tud a terhességemről, csak Lara. Aki másfél hónapja csak azt hajtogatja, hogy mondjam már el végre a családomnak. De én sosem mertem. Két napja kellett először mennem az orvoshoz, mivel most járok a tizedik hétben. Nem akartam túl korán menni, nehogy valami baja legyen a picinek. A doki persze megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben a babával, és hogy legközelebb az apukát is hozzam magammal. Szóval most ott tartok, hogy valahogy be kell avatnom Cameron-t is ebbe a babás ügybe.

A zene hangosan szólt a rádióból, és pedig teljesen belemerültem a főzésbe. Hirtelen két kar fonódott a derekam köré, és szorosan magához ölelt. Meglepettségemben egy picit megugrottam, mire Cameron kuncogni kezdett.

- Mi jót főzöl? – kérdezte, miután egy rövid csókot nyomott a számra, és leült a pult mellett lévő bárszék egyikére.

- Pácolt csirke lesz egy kis krumplival. Semmi extra.

- Az finom. – egy kicsit elfordultam a tűzhelytől, hogy ránézhessek. Ő is engem nézett, és mosolygott. - Megyek, átöltözök. Sietek vissza.

- Rendben. – kiáltottam utána, mert amint ezt kimondta, már magamra is hagyott.

Két perc múlva már el is készültem a vacsorával, és két tányérra szedtem ki belőle. Az ebédlőbe mentem, ahol már megterítettem az asztalt, csak az étel hiányzott. Visszasiettem a konyhába, és az egyik fiókból elővettem a mai vizsgálaton készült ultrahangosképet, amit egy fehér borítékba tároltam. Muszáj lesz elmondanom neki, hiszen még is csak a mi gyerekünkről van szó, nem? Az ebédlőbe érve Cameron már az asztalnál ült, és engem várt. Leültem a mellette lévő helyre, és a borítékot magam mellé helyeztem az asztalra. Cameron furcsán méregetni kezdte az említett kis papírt, de miután elmotyogtam egy „Együnk!" –öt, próbált nem foglalkozni a dologgal. A vacsora alatt elmesélte, hogyan is telt a mai napja. Cameron alapított egy kisebb céget, ahol fiatal gyerekeknek segít, hogy megvalósíthassák az álmaikat, és híresek lehessenek. Ezt még együtt találta ki Nash-sel, akivel azóta nap, mint nap ennél a cégnél dolgoznak. Igazi kis jótevők lettek.

A vacsora befejeztével lepakoltam az asztalt, és visszamentem Cameron-hoz az ebédlőbe. Az ujjaimat tördeltem idegességemben, amíg le nem ültem a helyemre. Kezembe fogtam a borítékot, és Cam-re néztem, akin látni lehetett, hogy nem érti, hogy most mi fog történni.

- Mondanom kell valamit. – kezdtem komolyan, a hangom még is remegett egy kicsit.

- Ez nem hangzik valami jól. – nevetett fel kínjában, ám én nem nevettem vele. – Minden rendben? – komolyodott el Ő is, és megfogta a szabadon lévő kezemet.

- Nem is tudom, hogy hol kezdjem. – sóhajtottam nagyot.

- Kezd az elején Hercegnő, az elején.

- Cameron! – szóltam rá. – Ez egy nagyon komoly dolog! Ne akard elviccelni. Több komolyságot szeretnék kérni tőled.

- Bella, fogalmam sincs, hogy mit szeretnél mondani, de hidd el, hogy a lehető legkomolyabban állok a dologhoz. Hiszen ismersz.

- Hát épp ez az! – vágtam rá hirtelen.

- Ez kedves volt. Mindegy, ezt most betudom annak, hogy ideges vagy. – legyintett. – Akkor elmondod, hogy mi a baj? Kezdek aggódni.

- Figyelj ez a dolog lassan másfél hónapja tart, és...

- Ha most azt akarod nekem mondani, hogy másfél hónapja szeretőd van, akkor jobb, ha be sem fejezed. – kelt ki magából.

- Hogy gondolhatsz ilyet? – felpattantam a székről. – Kinézed ezt belőlem?

- Ne haragudj, csak ez teljesen úgy hangzott. – Ő is felállt, és elém lépett. – Sajnálom.

- Elég rosszul esett ez a feltételezésed, de ez most mindegy. – a kezem után nyúlt, és megfogta. – Szóval tudom, hogy már réges-régen el kellett volna mondanom, de valahogy féltem attól, hogy hogyan is fogsz reagálni.

- Hercegnő, mi lenne, ha kinyögnéd végre, amit el akarsz mondani? – kérdezte feszengve. – Ha te hallanád ezt a szöveget, te is eléggé be lennél szarva.

- Tegnap előtt voltam az orvosnál.

- Hogy hol voltál? – kérdezte szinte kiabálva, majd hirtelen mellém lépett és két keze közé fogta az arcomat. – Kérlek, mondd, hogy minden rendben veled!

- Minden a legnagyobb rendben. – nyugtattam meg, mire hosszasan kifújta a levegőt. – Csak... - itt elhallgattam.

- Csak? – kérdezett vissza, mire a kezébe nyomtam a borítékot.

A kezébe vette, de még mindig nem nézett rá, tekintetével engem pásztázott. Én csak fejemmel a boríték felé böktem, mire Ő lassan elkezdte kibontani. Két kezemet a hasamra tettem, és vártam, hogy hogyan is fog reagálni. A képet óvatosan húzta ki, és amikor meglátta, hogy mit is ábrázol, ledöbbent. Ekkor kezdtem egy kicsit megijedni. Rám nézett, majd a hasamra, amin a kezemet pihentettem.

- Babánk lesz? – kérdezte, és most nem tudtam leolvasni az arcáról, hogy mit érez.

- Igen. – motyogtam, és lehajtottam a fejemet.

Féltem, hogy Ő majd nem akarja a picit. Ám legnagyobb meglepetésemre mellém lépett és a derekamnál fogva magához húzott, majd felemelt és megpörgetett. Folyamatosan nevettem, mert a reakciója teljesen meglepett. Miután letett a földre óvatosan magához húzott, és lágyan megcsókolt.

- Köszönöm. – mondta, miután elhúzódott tőlem. Kezeit a még lapos hasamra helyezte.

- Örülsz? - kérdeztem félve.

- Már hogy ne örülnek Hercegnő? – egy halvány mosolyt küldött felém. – Alig hiszem el. – mondta, és közben a hasamat simogatta. Örültem, hogy ilyen jól fogadta. – Mikor kell legközelebb orvoshoz menned?

- Két hét múlva.

- Rendben, akkor két hét múlva együtt megyünk. – elmosolyodtam a lelkesedésén. – És nehogy azt hidd, hogy nem haragszom, amiért nem mehettem veled az első vizsgálatra, és hogy majdnem két hónapig titkoltad a fiunk létezését.

- Honnan veszed, hogy fiú lesz?

- Jók a megérzéseim Hercegnő. – kacsintott, majd közelebb húzott magához, és megcsókolt.

Az életben néha kockáztatnod kell, hogy jó dolgok történjenek veled. Másfél hónap „szenvedés" után végül rávettem magamat – mások unszolására persze -, hogy elmondjam a férjemnek, hogy babánk lesz. Cameron a világ egyik legrendesebb embere, nem is értem, hogy miért kételkedtem abban, hogy esetleg nem fogadja jól a hírt. Úgy érzem, hogy ezzel a babával végre teljes lesz a családunk. És hogy fiú lesz-e vagy lány, nem tudhatom, de bízom Cameron megérzéseiben.

VÉGE