Sziasztok! Tudom, hogy jövőhétre ígértem a részt, de ma mégis betudtam fejezni, így gondoltam, hogy megosztom veletek. Nem szeretnék itt ódákat zengeni, szóval még annyit mondanék, hogy ez lenne az utolsó fejezet, és holnap hozom az epilógust. Addig is puszi Mindenkinek!

*2 hónappal később*

A taxiban ülve tárcsáztam Elizabeth számát, aki néhány csörgés után fel is vette.

-          Szia, Kicsim! Merre jársz? – tért rögtön a lényegre.

-          Nem sokára otthon vagyok. Szerintem egy olyan tíz perc, maximum. Ott minden rendben?

-          Persze! Senki sem tud semmit. – itt elkuncogta magát. – Nagy meglepetés leszel.

-          Meghiszem azt! – nevettem vele. – De most leteszem. Hamarosan találkozunk!

-          Rendben. Vigyázz magadra!

Óvatosan a táska zsebébe süllyesztettem a telefonom, majd minden figyelmemet a kilátásnak szenteltem, illetve a gondolataimnak. Nagyon régen jártam erre, és sajnos sokáig abban sem voltam biztos, hogy a közel jövőben visszatérek. Az elmúlt két hónapra visszagondolva vegyes érzések kavarognak bennem. Itt kellett hagynom a családomat, a barátaimat és a szerelmemet is. Iszonyatosan nehéz volt nélkülük, de Londonban minden nagyon jól alakult a karrieremmel kapcsolatban is, hogy egyszerűen ott kellett maradnom. A családom persze mindenben támogatott, bár a távollétem rosszul érintette Őket. Főleg egy személyt. Cameron-nal emiatt volt egy kisebb vitánk is, aminek következtében napokig nem is beszéltünk. De Ő, Elizabet-ék unszolására rádöbbent, hogy most egy kicsit magamra is kell gondolnom. Valamilyen szinten igazuk volt. A Londonban töltött idő alatt magántanárok segítségével tettem le néhány vizsgát, amik az utolsó évemben létfontosságúak. A szabadidőmben pedig dolgoztam a nagynéném cégénél, mint ruhatervező. Eddig sejtésem sem volt, hogy mit is akarok majd csinálni, hogy mi az, ami feldob, de most már tudom. Ezt szeretném csinálni, és Sarah véleménye szerint minden tehetségem meg is van hozzá. A nagynénémnek nagy tervei vannak velem, ami nekem nagyon sokat jelent. Az iskola befejeztével szeretne alkalmazni az egyik kisebb részlegénél, mint ruhatervező. Amikor ezt elmondta nem is tudtam, hogy hogyan viselkedjem. Egyszerűen kicsattantam az örömtől, de még is volt bennem egy kis félelem. Sarah nagyon bízik a tehetségemben, én pedig kevésbé. Próbálok a megrögzött megfelelési kényszeremen túl lépni, de igencsak nehéznek bizonyul. Bár én minden tőlem telhetőt megteszek az ügy érdekében.

Szóval több, mint két hónapja nem voltam itthon. Nagyon régen. Igaz, hogy a kis kiruccanásomat csak egy hónaposra terveztem, elég hosszúra nyúlt. Viszont ezt egyáltalán nem bánom, ellenkezőleg. Elizabeth-tel néhány hete tervezgetjük, hogy én leszek a meglepetés a családi vacsorán, amire valahogyan megpróbálja áthívni Cameron-t is. A karácsonyi időszak miatt viszont kicsit macerás volt az utazásom, de valahogyan csak ki lehetett bírni. A havazástól viszont nem kellett tartanom, hiszen egyetlen szem hó sem hullott az égből. Bár az időjárás nagyon borult, és a jelentések szerint hamarosan a havazás is be fog következni. Kusza gondolataimból a taxi erőteljes fékezése húzott vissza a jelenbe. Kifizettem az utat, majd miután a sofőr előszedte nekem a bőröndömet, elindultam a ház felé. Az út közben megigazítottam a sapkámat, és a kabátomon is végigsimítottam egyszer-kétszer idegességemben. A hó hiány ellenére rettentően hideg volt. Az ajtó előtt állva kétszer megnyomtam a csengőt. Ezt a jelet beszéltük meg Elizabeth-tel, azért hogy tudja, mikor érkeztem meg. Nem kellett sokat várnom, hamarosan ajtót is nyitott, majd egy hatalmas ölelésben részesített.

-          Annyira hiányoztál Kicsim. – szipogta.

-          Te is nekem. – simogattam a hátát, és éreztem, hogy nekem is bekönnyezik a szemem a meghatottságtól. Hirtelen elengedett és behúzott a házba.

A bőröndömet a sarokba betoltam, majd lassan levettem a téli meleg öltözékemet. Elizabeth eközben végig mosolyogva figyelt, majd a zsebéből elővett egy zsebkendőt és megtörölte a szemét.

-          Cameron még nincs itt. – szólalt meg hirtelen. – Nem rég hívott, hogy kicsit késni fog.

-          Oh. - szomorodtam el egy kicsit. – Rendben.

-          Ki jött Anya? – hallottam meg hirtelen Nash hangját a nappali felől.

-          Egy pillanat Szívem! – kiáltott vissza az anyja, majd megragadta a csuklómat és elkezdett a helyiség felé húzni, ahol gondolom, a többiek tartózkodnak. Az ajtó elé érve én kicsit előbb megálltam, míg Elizabeth kicsit beljebb ment. Idegesen tördeltem az ujjaimat.

-          Miben sántikálsz Liz? – kérdezte John.

-          Van egy meglepetésem. – mondta vidám hangon Elizabeth. – Na, de milyen meglepetésem.

-          Végül csak megvettétek azt az Xboxot, amit annyira akartunk? – kérdezte Hayes, és hangjából teljesen kilehetett venni, hogy ez lenne minden álma. Ekkor úgy éreztem, hogy itt az ideje a nagy belépőmre.

-          Sajnos nem ez az ajándék Hayes. – mondtam, miközben Elizabeth mellé sétáltam. – Úgy látszik, hogy be kell érned velem.

-          Bella! – kiáltott fel Skylynn és hozzám rohant. Leguggoltam, és vártam, hogy ideérjen. Egyenesen a karjaimba katapultálta magát, én pedig szorosan átöleltem. – Hiányoztál!

-          Te is nekem Picim.

Miután Skylynn elhúzódott tőlem, a többiekre néztem, akiknek hatalmas mosoly ült ki az arcára. Egyesével felálltak és odajöttek köszönni.

-          Örülök, hogy itt vagy. - mondta John, miután megölelt. – Nélküled nem lett volna igazi.

-          Köszönöm. – mosolyodtam el.

-          Nehogy azt hidd, hogy az Xboxnak jobban örültem volna. – biztosított erről a kis tényről Hayes. – Jó, hogy itt vagy! – ölelt meg másodszor.

-          Azért jól jönne, azaz Xbox, nem? – kérdeztem nevetve.

-          Még szép! – vigyorgott, majd helyet foglalt a kanapén.

-          Jaj, te lány. – sóhajtott Nash, miközben ölelgetett. – Azt hittem, hogy soha többet nem látlak.

-          Nash, nem dramatizáld túl a dolgot. – kuncogtam. – Csak két hónapot voltam távol. Ez még nem a világvége.

-          Lehet, hogy neked nem hiányoztunk, de tudd, hogy nekünk te baromira.

-          Jó, hogy hiányoztatok, te bolond. – ütöttem vállba, miután elengedett. – Alig vártam, hogy végre hazaérjek.

-          Cameron el fog ájulni. – fogta a fejét, majd elnevette magát.

-          Azért remélem, hogy nem ezt a reakciót váltom ki belőle. – nevettem vele.

Ezután még egy kicsit beszélgettünk. Egy idő után elnézést kértem, de idejét éreztem egy gyors zuhanynak, és hogy, tiszta ruhákat vegyek. Egész éjjel utaztam, csakhogy kora délutánra ideérjek. Mindenki megértett, Elizabeth csak annyit mondott, hogy siessek, mert hamarosan ebédelünk. Szóval felsiettem az emeletre, és elmentem fürdeni. Miután ezzel végeztem a szobámba mentem, és felöltöztem. Ezután volt egy kis időm, hogy körbenézhessek. Itt semmi sem változott. Minden ugyanúgy maradt, mint amikor elmentem. És ekkor döbbentem rá, hogy mennyire is hiányzott nekem az, hogy itthon legyek a családommal. Hiányzott a szobám, és ez az egész közeg. Örülök, hogy hazajöttem.

Elindultam lefelé az emeletről, mikor a bejárati ajtó nyitódását hallottam meg. A szívem egyre hevesebben vert, és úgy éreztem, hogy menten elájulok. Megtorpantam a lépcsőn, és vártam.

-          Sziasztok! – kiáltotta el magát. – Bocsi, hogy késtem, csak... - itt elhallgatott. – Mi ez a bőrönd itt?

Elmosolyodtam, és lefutottam a lépcsőn. Érkezésemre Cameron elkapta a tekintetét a bőröndről, és meglepetten nézett rám. Nem haboztam, azonnal odafutottam hozzá, és szorosan átöleltem. Kicsit megleptem, de viszonylag elég hamar kapcsolt és Ő is átölelt, és fejét a hajamba temette. Nem szóltunk egy szót sem, csak élveztük, hogy végre együtt lehetünk. Cameron egyre szorosabban ölelt, én pedig csak úgy úsztam a boldogságban. Kicsit eltolt magától, ám nem kellett sokáig nélkülözöm Őt, hiszen megcsókolt. Nem is tudom, hogyan bírtam ki nélküle ilyen hosszú ideig. Egy kis idő múlva eltolt magától, és homlokát az enyémnek döntötte.

-          Visszajöttél. – suttogta.

-          Hiszen megígértem, nem? – mosolyodtam el.

-          De, viszont siethettél volna egy picit. – viszonozta a mosolyomat. – Elég sokat kellett rád várnom.

-          Megérte, nem?

-          Jó hogy! – nevette el magát, és újra megcsókolt.

-          Ha befejeztétek az enyelgést, akkor csatlakozhatnátok hozzánk az ebédhez. – morogta Nash.

-          Mindjárt megyünk! – mondtam neki, de egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust Cameron-nal, aki vigyorgott, mint egy bolondgomba.

Tudtam, hogy a többiek várnak ránk, de szerettem volna kiélvezni a helyzetet, hogy kettesben lehetek Cameron-nal. Közelebb hajoltam hozzá, és most én csókoltam meg. De úgy igazán. Fejemet a mellkasára döntöttem és ismét átöleltem. Mélyen belélegeztem az illatát, ami már annyira hiányzott. Nem csak ez, mindene. Ő maga.

Az ebéddel viszonylag hamar végeztünk, és miután segítettem Elizabeth-nek elpakolni, Cameron és én felmentünk a szobámba. A többiek persze akadékoskodni kezdtek az ötletünkkel szemben, de mi bevetettük a „két hónapja nem láttam a szerelmemet" dumát, ami megtette a várva várt hatást. Így hát a délután nagy részét az ágyamban, egymás karjai között töltöttük Cameron-nal. Egyik keze a fejem alatt, a másik pedig az oldalalom pihent, ha nem éppen gyengéden simogatott. Fejemet a mellkasán pihentettem, és hallgattam egyenletes szívverését.

-          Hiányoztál. – motyogtam.

-          Tudom. – válaszolt kuncogva.

-          Cameron! – csaptam a hasára.

-          Au! – jajdult fel, és oda kapta a kezét, ahova az előbb ütöttem. – Londonban gyúrni jártál Asszony? – kérdezte nevetve.

-          Annyira idegesítő tudsz néha lenni. – forgattam meg a szememet, és próbáltam elhúzódni tőle, de Ő csak egyre szorosabban tartott. – Visszavonom. Egy kicsit sem hiányoztál.

-          Nekem nem tudsz hazudni Hercegnő. – mondta sejtelmes hangon. – Egyébként te is hiányoztál nekem. Nem annyira, mint én neked, de azért hiányoztál. – mondta, és az én állam szinte súrolta a földet. Feltornáztam magamat ülő helyzetbe, majd ráültem a csípőjére és megtámaszkodtam a mellkasán.

-          Olyan könnyen tönkre tudod tenni a romantikus pillanatainkat. – néztem rá dühösen. Két kezét a derekamra tette, és lehúzott magához. Így én a mellkasán feküdtem.

-          De te ilyennek szeretsz. – suttogta, miközben a hajamat piszkálta. Elmosolyodtam, és kicsit felemeltem a fejemet, hogy láthassam az arcát.

-          Igen, én így szeretlek. – suttogtam én is, és vártam a következő lépését.

-          Én is szeretlek Hercegnő! – vigyorgott rám, és mire észbe kaptam, már le is csapott az ajkaimra, majd fordított a helyzetünkön, így én kerültem alulra.

Mindenki életében van egy fordulópont, ami teljesen megváltoztat mindent, jót és rosszat egyaránt. Nekem ez a pont Cameron volt. Hihetetlen nagyságú boldogságot hozott az életembe, és én ezt még mindig nehezen tudom elhinni. Egy időben csak a gyász, a fájdalom tette ki a mindennapjaimat. Viszont Cam fenekestül felforgatta a világomat, persze jó értelemben. Segített megtanítani arra, hogy hogyan legyek önmagam, hogyan álljak ki önmagamért, de legfőként, hogy hogyan szeressek. Mert szeretem. Az első naptól kezdve, amint megpillantottam, már éreztem valamit iránta. És ez az érzés már tudom, hogy sohasem fog változni, történjék bármi.