Sarah belépett a szobába, majd becsukta maga után az ajtót. Felénk fordult és szomorúan nézett rám. Valahogy nem bírtam állni a tekintetét, ezért Cameron felé fordultam.

-          Hoznál nekem egy kis vizet? Teljesen kiszáradt a torkom. – kérdeztem tőle, mire csak bólintott, megpuszilta a homlokomat, és magamra hagyott a nagynénémmel.

Lassan az ágyam mellé lépett, majd helyet foglalt azon a széken, amin eddig Cameron ült. Táskáját az ölébe helyezte és annak a cipzárjával kezdett el babrálni. Ennyire ideges lenne? Mondjuk az eddigi találkozásaink nem voltak valami fényesek, nekem köszönhetően, amit így utólag már bánok.

-          És... hogy érzed magad? – törte meg a csendet.

-          Jól vagyok, köszönöm. –válaszoltam, mire csak bólintott egyet.

-          Figyelj, tudom, hogy a kettőnk kapcsolata nem alakult eddig a legjobban, és én ezt igazán sajnálom. De nem szeretném, ha utálnál engem.

-          Sarah, én nem utálom. Én csak... - akadtam el egy pillanatra, majd egy mély levegőt vettem és folytattam. – Kiakadtam. Nem viseltem jól a szüleim halálát, és nem is tudom, hogy ezt lehet-e egyáltalán. Ők voltak az életemben a biztos pont, azok, akik mindig velem lesznek, és mellettem állnak. – miközben róluk beszéltem könnyek gyűltek a szemembe.  – De aztán egyik pillanatról a másikra már nem voltak mellettem. Teljesen egyedül maradtam, amíg az új családomhoz nem kerültem. – itt egy nagy könnycsepp le is gördült az arcomon, amit szinte azonnal le is töröltem onnan. – Sajnálom, hogy olyan gorombán viselkedtem. Csak megrémített az egész helyzet. Főleg, amikor azt mondta, hogy el akar vinni magával.

-          Azt nem úgy gondoltam. – mondta kétségbeesve. – Csak rosszul fejeztem ki magamat. Sosem tennék olyat, amit te nem akarsz. Csak... szeretnélek jobban megismerni.

-          Rendben. – nyögtem ki egy kis idő múlva.

-          Tényleg? – meglepettségét nem tudta elrejteni, és ha jobban megnéztem a szemeit, mintha könnyektől csillogtak volna.

-          Igen. – bólintottam. – Szeretnék egy esélyt adni ennek az egésznek.

-          Köszönöm. – mosolyodott el, majd megtörölte a szemeit egy papír zsebkendővel. -  Megölelhetlek? – kérdezte félénken, mire ismét csak bólintottam.

Felállt a székről, majd mellém sétált és óvatosan átölelt. Örültem, hogy sikerült megbeszélnünk a dolgokat. Még tartott az ölelésünk, amikor Nash rontott be az ajtón – nyomában Elizabeth-el és John-nal- , mire Sarah ijedten hátrált tőlem.

-          Bella! – kiáltott fel. – Jézusom! A frászt hoztad rám. – mondta szemrehányóan, majd mellém sietett és szoros ölelésbe vont. – Jól vagy? – kérdezte, miután eltolt magától, de kezeit még mindig a vállaimon tartotta, és furcsán méregetett.

-          Minden a legnagyobb rendben. – mosolyogtam rá, amit meglepetésemre nem viszonzott.

Ezután persze jött a kioktatás, hogy  mennyire felelőtlen vagyok, és persze az ilyesmik. Elizabeth is csatlakozott fiához, miután Ő és John is meggyőződtek arról, hogy nincs komolyabb bajom. Nash csak mondta és mondta a magáét, amit a végén már meguntam, és a lehető leghatásosabb módszerrel hallgattattam el.

-          Nash, szétmegy a fejem. Nem maradnál egy kicsit csendben? – kérdeztem túljátszva a szerepemet, mire a fiú ijedt képet vágott.

-          Mennyire fáj? – kezdett el aggodalmaskodni. – Hívjak orvost?

-          Dehogy is, nem kell. – vágtam rá hirtelen. – Csak egy kis csendre van szükségem, szóval fogd be egy picit a szádat. – mosolyogtam, mire Sarah elnevette magát. A nagynéném felé fordultam, és rámosolyogtam. Nash kérdőn nézett a nőre, mivel Ők ketten még nem ismerik egymást. – Nash, Ő itt a nagynéném. Sarah, Ő pedig a bátyám, Nash. – mutattam be Őket egymásnak.

-          Nagynéni? – kérdezte döbbenten Nash, mire bólintottam. – Örülök a találkozásnak, Nash Grier vagyok. – nyújtott kezet a nagynénémnek.

-          Sarah Foster, én is örülök. – ráztak kezet egymással.

Sarah ezután elköszönt tőlünk, majd mielőtt távozott volna itt hagyta a névjegykártyáját, hogy ha történik valami mindenképp eltudjuk Őt érni. Miután távozott Elizabeth azonnal rátért a lényegre, és megkérdezte, hogy mióta változott a véleményem a nagynénémmel kapcsolatban. Én pedig szépen elmeséltem neki mindent, ami az érkezésük előtt történt. Eközben a fiúk is visszaértek, Cameron az ágyam mellé sétált és a kezembe adta a kért innivalót, majd egy rövid csók után leült az ágyam végébe. Este nyolckor lejárt a látogatási idő, és miután egy kedves nővér már harmadszor jött be a szobába szólni, hogy a többieknek ideje hazamenni, végre mindenki fogta magát elköszöntek, majd távoztak. Cameron volt az utolsó, és egy jó hosszú „Jó éjt puszi" után, Ő is elindult haza, de előtte megígérte, hogy már kora reggel itt lesz, hogy ne legyek egyedül. Olyan aranyos, jobb barátot el sem tudnék képzelni magamnak... de nem is akarok.

***

Reggel hatkor jött be hozzám a tegnapi kedves nővér, aki ott volt velem, amikor magamhoz tértem. Mint kiderült a neve Amanda, és 28 éves. Rengeteget mesélt magáról miközben elvégezte a reggeli rutinvizsgálatokat, természetesen az én kérésemre. Két kisfia van, az egyik nyolc, a másik hat éves. Elég fiatalon szült, de a férjével lassan tíz éve boldog házasságban élnek, és ezt egy picit sem bánják. Mármint a korai gyerekvállalást. Nem is tudom, hogy mit kezdenék ilyen fiatalon egy gyerekkel, és abban is biztos vagyok, hogy Cameron sincs még erre felkészülve. Nem is tudom, hogy miért gondolkozok ezen, hiszen Cam és én még... öhm... mi még nem... Nagyon nem vagyunk közel a gyerekvállalás eshetőségéhez.

Cameron pont akkor érkezett, mikor Amanda a kötést vette le a fejemről. A nővér kért tőle két percet, hogy várakozzon kint egy kicsit. Cam kibattyogott a szobából, és leült a kórterem előtt lévő székek egyikére. Amanda hamar megszabadított a ronda kötéstől, de egy kisebb ragtapaszt azért tett a fejemre. Ezután gyorsan belebújtam az otthoni pizsamámba – ami egy fekete passzos nadrág és egy rózsaszín bő pólóból áll -, amit tegnap hozott be nekem Elizabeth. Igazán hálás voltam ezért, mivel nem kell a hátul kivágott, seggvillantós ruciban mutatkoznom mindenki előtt. Megkérdeztem, hogy mikor mehetek haza, de erre csak annyit mondott, hogy megtudakolja a kezelőorvosomtól, és amint tud, szól nekem. Cameron egy nagy tábla csokival lépett be a szobába, aminek én kifejezetten örültem. Amint közelebb lépett hozzám kikaptam a kezéből, és szinte azonnal nekiestem. Már az első kockát dobtam a számba, mikor felpillantottam Cameron-ra, aki csak szemöldökét összehúzva nézett rám.

-          Örülök, hogy hiányoztam Hercegnő. – nevette el magát.

-          Tudod, hogy hiányoztál. – motyogtam csokival a számban. – Csak kiéheztem a csokira. Nem is tudom mikor ettem utoljára.

-          Szóval a csokira kiéheztél...És velem mi van? Rám is? – azonnal megjelent a fején a tőle mér megszokott perverz vigyor. És persze elfordítottam a fejemet, hogy ne kelljen ránéznem, hiszen éreztem, hogy a fejem lángba borult.

-          Dallas, szerintem ezt most fejezd be.

-          Na, mi az Hercegnő? Csak nem beletrafáltam? – kuncogott. Törökülésbe ültem az ágyon, majd felé fordultam.

-          Hát lehet... - húztam az agyát, és közben ribancos módon elkezdtem csavargatni a hajamat, mire Cameron még jobban elvigyorodott, és közelebb hajolt. Az arcunk között alig volt pár centi, mikor újra megszólaltam. – Nem, a legkevésbé sem. – toltam el magamtól.

-          Ez nem volt szép. – duzzogott. – És én még csokit is hoztam neked, te meg még egy puszit sem adtál érte. Hálátlan vagy Hercegnő, igazán hálátlan.

Csak elnevettem magamat, és közelebb hajoltam hozzá. Lágyan megcsókoltam, majd közelebb húzódva hozzá nyaka köré fontam a karomat, míg Ő két kezével átkarolta a derekamat. Elmélyítette a csókunkat, és közben a keze bejárta szinte az egész testemet. Egyik kezemmel beletúrtam a hajába, aminek következtében belemosolygott a csókunkba. Azt hiszem nem is kell mondanom, de ez volt az eddigi talán legszenvedélyesebb csókunk. Az ajtó nyitódására persze szétrebbentünk, de mindketten kapkodtuk a levegőt. Nash döbbent fejét látva mindketten hangos nevetésbe kezdtünk.

-          Tudom, hogy azt mondtam, hogy nem zavar az, hogy együtt vagytok, de nekem ez már túl sok. – mondta szörnyülködve, miközben mellém sétált, majd arcon puszilt. – Ilyet egy bátynak nem kellene látnia.

-          Bocs haver, de ez van. – veregette vállon. – Örülj, hogy csak ennyit láttál. Láttad volna, amik... – kezemet azonnal a szája elé helyeztem, hogy még véletlenül se mondjon semmi olyat, amitől Nash meg jobban kikészülhet.

-          Bella... Ugye nem? – kérdezte rettegve Nash. Most komolyan erről fogok beszélni a bátyámmal?

-          Dehogy! – válaszoltam megszeppenve, majd elvettem a kezemet Cameron szája elől. – Olyan szemét vagy! – ütöttem vállba a barátomat, mire már nyitotta a száját, hogy elmondja a szokásos hülyeségét, de közbeszóltam. – Igen, én sajnos ezt a szemetet szeretem.

Elmosolyodott, majd közelebb hajolt és lassan megcsókolt. Nash morgása az egész szobában visszhangzott, és Cameron gyerekesen vigyorogni kezdett, miután eltávolodott tőlem. Ezek ketten örökösen idegesítik a másikat. És jelenleg úgy látszik Cam rájött, hogy mivel akaszthatja ki a legjobban Nash-t, és ha ezt elég sokszor fogja csinálni, hát biztos, hogy nem én leszek az, aki megakadályozza benne. Nash elmondása szerinte a srácok csak később fognak jönni, mivel Taylor ragaszkodott hozzá, hogy egy ember nagyságú plüssmacit akar nekem venni, ezért fiúknak mindent körbe kell járni, hogy megtalálják a keresett ajándékot. Komolyan, nem is Taylor lenne. Elizabeth és John dolgozni vannak, de amint végeztek a munkával jönnek is hozzám és hozzák magukkal Skylynn-t is. Jaj, már annyira hiányzik, örülök, hogy ma láthatom az én egyetlen kishúgomat. Napközben Sarah is befutott egy hatalmas virágcsokorral együtt. Elmosolyodtam a kedvességén, és nagyon szépen megköszöntem az ajándékot. Ő nem maradt sokáig, maximum tíz percet lehetett itt, mivel el kellett sietnie. A srácok égül délután egy körül értek a kórházba, egy hatalmas rózsaszín macival együtt. Taylor mindenkit eltolt az útjából, majd a kezembe nyomta az említett plüsst. Figyelmessége könnyeket csalt a szemembe, a macit kicsit félretettem, és szorosan átöleltem a fiút. Kicsit megleptem, ezért csak egy kis idő múlva ölelt csak vissza. Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélkülük. Ők teszik teljessé az életemet.

Késő délután Amanda azzal a hírrel érkezett hozzám, hogy az orvosok szerint, ha minden jól alakul, akkor holnap akár haza is mehetek. Ennek kimondottan örültem, mivel már nagyon hiányzott a saját ágyam. Az ittenivel valami gond van, mert a jobb oldalam mindig fáj miután felébredtem.

***

Mélyen beszippantottam a párnám illatát, és eldőltem az ágyamon. Végre itthon vagyok. Mondjuk a kórházból való kijelentkezés elég macerásra sikeredett, de a lényeg az, hogy túl vagyok rajta. Körülbelül két órája értünk haza, de csak most tudtam egy kicsit lepihenni. Az orvos szerint a hétvégén még pihengessek, de jövő héten már mehetek suliba. Valahogy teljesen el is felejtettem az iskolát. Nem tudom, hogy a többiek mit tudnak a balesetemről, de majd hétfőn meglátom. Kelly-nek úgy is mindent elmeséltem telefonon.

Éppen a hajamat fésültem, mikor Hayes felkiabált nekem, hogy látogatóm van. Ki lehet az? Nem sok embert ismerek a városban. Na, jó, vannak azért egy páran, de a címemet nem mondom el csak úgy mindenkinek. És nem is emlékszem, hogy valakinek megadtam-e volna. Lesétáltam az emeletről, és mielőtt az ajtóhoz mentem volna bekukkantottam a nappaliba. Persze az össze fiú itt, és mindannyian meccset néztek. Valamelyik csapat éppen gólt lőtt, mire az összes srác szinte egy emberként kiáltott fel. Megforgattam a szememet, majd a bejárati ajtóhoz léptem. Kinyitottam azt, és csak ekkor lepődtem meg igazán. Amber, Tina és Rachel állt az ajtóban.

-          Sziasztok! – köszöntem nekik mosolyogva. – Segíthetek valamiben?

-          Jézusom Bella! – lépett közelebb Amber, és szemügyre vette a kisebb lilás foltot az arcomon. – Jól vagy? Hallottuk, hogy volt egy kisebb baleseted. Nagyon aggódtunk érted. – mondta mindezt kicsit túljátszva.

-          Köszönöm, jól vagyok. Aranyosak vagytok, hogy aggódtok értem, de minden rendben.

-          Bella! – kiáltott hirtelen a nappaliból Nash. – Van itthon valami nasi? – kérdezte, és közben mellém sétált. Amber azonnal villantotta a legszebbnek mondható mosolyát, míg a másik két lány falfehér lett.

-          Mindjárt keresek valamit, csak elköszönök a lányoktól. – mondtam neki. – Úgy is csak beköszöntek.

-          Igazából szívesen maradnánk egy picit. – szólt közbe hirtelen Amber. – Nagyon aggódtunk ám érted te lány. – ölelt meg hirtelen, majd engem kikerülve besétált a házba.

Tina és Rachel csak nézték szőke barátnőjüket, de nem sokára kapcsoltak és elindultak utána. Én csak döbbenten néztem a három lány után, és komolyan köpni, nyelni nem tudtam. Ezután Nash-re néztem, aki szintén ugyanilyen fejet vágott. Már épp indultam volna a konyhába valami kajáért, mikor meghallottam Amber hangos vihogását.

-          Jaj, Cameron! – mondta nevetve. – Hát persze, hogy igen!

Amint meghallottam a Cam nevét, teljesen lesokkolódtam. Mit csinálhat Cam, amin Amber ennyire jól szórakozik? De a legfontosabb kérdés az, hogy mit akar az a ribanc a barátomtól?