Senki sem szólt egy szót sem. Mindenki döbbenten nézett Sarah-ra, aki nem értette – vagy csak úgy tett, mintha nem értené -, hogy min akadtunk fenn ennyire.

-          Ezt nem gondolhatja komolyan. – mondtam neki indulattól remegő hangon.

-          Bella, most találtalak meg. Szeretnélek jobban megismerni, és erre az lenne a legjobb megoldás, ha egy időre hozzám költöznél.

-          Az lenne a legjobb megoldás, ha itt hagynám a családomat, a barátaimat, és úgy igazából az egész életemet? – kérdeztem szinte kiabálva.

-          Tudom, hogy ez most nehéz neked, de...

-          Ön nem tud semmit sem rólam. – mondtam neki, miközben felpattantam a kanapéról. – Életében most lát először, és azt hiszi, hogy majd az beleszólhat az életembe? Mert most szólok előre, hogy ez rohadtul nincs így! Ön számomra csak egy ismeretlen... - mélyen a szemébe néztem, majd folytattam. – És soha nem is lesz más.

Meglepettségét nem is tudta elrejteni, amit igazán meg is értek. Beállít ide a semmiből, és azt hiszi, hogy majd boldogan élem tovább vele az életemet, és elfelejtem a családomat? Mert akkor ezt nagyon benézte. Mindenki döbbenten nézett rám, hiszen sosem viselkedtem még így senkivel sem. Nem foglalkoztam velük, hirtelen megfordultam, és a szobám elé vettem az irányt. Hallottam, ahogy Cameron felpattan a helyéről, és utánam indul, de én nem álltam meg. Besiettem a szobámba, és vártam, hogy Cameron is ideérjen. Amint megláttam azonnal odarohantam hozzá, és szorosan átöleltem. Az érzelmeim felett nem tudtam uralkodni, és a könnyeim szinte rögtön eleredtek. Olyan erősen kapaszkodtam Cameron-ba, mintha attól félnék, hogy Sarah az akaratom ellenére akarna elvinni innen.

-          Nem akarok vele menni. – szipogtam, majd még erősebb zokogás tört rám.

-          Nem is fogsz innen elmenni, abban biztos lehetsz. –mondta komolyan. – Hercegnő, kérlek ne sírj. Minden rendben lesz, hallod? Együtt átvészelünk mindent? Emlékszel? Ez most sem lesz másként. – kicsit elhúzódtam tőle, majd két kezem közé fogtam az arcát és mélyen a szemébe néztem.

-          Szeretlek. – suttogtam.

Az arca egy pillanatra kifejezéstelenné vált, majd meglepetésemre hirtelen lecsapott az ajkaimra. Ha ezzel a csókkal az érzéseit akarta kifejezni, akkor csak jelezném, hogy jó úton jár. Miután elváltunk egymástól én ismét hozzábújtam. Szerettem érezni azt, hogy mellettem van. Hogy Ő mindig itt van velem, és történjék bármi, itt is marad.

                                                                                                 ***

Az ébresztőm hangos csipogására ébredtem. Cameron hangosan nyöszörögni kezdett mellettem és fejét a párnájába temette, amin én jót nevettem. Sosem volt a korán kelés híve. Felültem az ágyon, és Cam felett áthajolva nyúltam az éjjeliszekrényen zenélő telefonomért. Amint a kezem közé került a készülék gyorsan kinyomtam az ébresztést, majd egy pillanatra visszafeküdtem a barátom mellé. Felemelte a fejét a párnáról, de szemeit egy pillanatra sem kinyitva beszélt hozzám.

-          Mennyi az idő? – kérdezte a már megszokott reggeli, kissé rekedtes hangján.

-          Hat óra. – válaszoltam, erre ismét belefejelt a párnájába.

-          És minek kellett ilyen korán kelni?

-          Tudod, nekem ma iskolába kell mennem. – világosítottam fel. – Nem úgy, mint egyeseknek.

-          Ilyen a sztár élet Hercegnő. – mondta nevetve, mire én beleboxoltam a vállába. – Hova mész? – kérdezte, miután kimásztam az ágyból.

-          Talán tusolni?

-          Veled tarthatok? – az arcán megjelent a tőle már megszokott perverz vigyor.

-          Álmodban Dallas, álmodban. – forgattam a szememet, majd az iskolára kiválasztott ruháimmal – ami igazából az iskolai ünneplő - a kezemben besétáltam a fürdőbe, és az ajtaját kulcsra zártam.

Gyorsan lezuhanyoztam, majd felvettem az ünneplőmet. Sosem szerettem ezeket a göncöket, javarészt azért, mert egyáltalán nem állnak jól – nemhogy nekem, igazából a többségnek sem -, de közrejátszik az is, hogy oda kell figyelned, hogy mit eszel, vagy, hogy éppen mit csinálsz benne. Mert a fehér blúzból nem fogsz tudni semmit sem kiszedni. A hajamat kifésültem, és végül kiengedve hagytam. Megmostam a fogamat, majd elkészítettem a tőlem már megszokott enyhe sminkemet, és visszamentem Cameron-hoz a szobába, aki azóta már az igazak álmát alussza. Nem akartam felébreszteni, de muszáj volt odamennem hozzá és egy puszit adnom az arcára. Az ágyhoz sétáltam és leguggoltam mellé. Közelebb hajoltam hozzá, és egy lágy csókot leheltem az arcára. Amint ezt megtettem észevettem, hogy egy picit elmosolyodott, de ezt próbálta leplezni, mivel Ő most éppen alszik, ugyebár. Ha Ő így, akkor én is. Még egy puszit adtam az arcára, most viszont a másik oldalra. Még mindig alvást színlelt, úgyhogy folytattam. Előbb az orrára, majd a szája jobb, végül bal sarkába nyomtam egy-egy puszit. Erre már feltűnően elmosolyodott, de még mindig nem nyitotta ki a szemét.

-          Hercegnő, nem akarsz végre egy rendes csókot adni a te imádnivaló barátodnak? – kérdezte vigyorogva, immár nyitott szemmel.

-          Csak nem végig fent voltál Dallas? – kérdeztem tőle játékosan, mivel Ő is tisztában volt azzal a ténnyel, hogy tudtam arról, hogy ébren volt.

-          Nem? – hanglejtése alapján ezt inkább kérdezte, mint sem állította. – Mondjuk kit áltatok? Minden egyes percét élveztem a kis ébresztődnek. – kuncogott.

-          Szemét. – löktem meg a vállát, mire elkapta csuklómat.

-          De te szereted ezt a szemetet. – vigyorgott.

-          Hát persze. – forgattam a szememet.

Cameron csak aranyosan elnevette magát, majd közelebb hajolt, hogy végre megkaphassa a várt csókját. Amikor elmélyítette a csókunkat, már akkor tudtam, hogy jobb lesz elhúzódnom tőle, ha nem akarok elkésni az első napomon. Szóval így is tettem, mire Ő kérdőn nézett rám.

-          Suliba kell mennem. – adtam választ a fel nem tett kérdésére.

Ő csak egy nagyot sóhajtott, majd visszafeküdt az ágyba. Elmosolyodtam, és az íróasztalomhoz léptem, hogy kivegyem a jegyzetfüzetemet, amit az iskolába terveztem vinni. A fiókot kihúzva megpillantottam a kis ajándékdobozt, amiben Cameron ajándéka pihent. Gyorsan kikaptam és a hátam mögé rejtettem. Megfordultam, és láttam, hogy Cameron éppen öltözködik. Megvártam még elkészült, majd mosolyogva szökkentem elé. Kicsit furcsán nézett rám, ezért inkább magyarázkodásba kezdtem.

-          Öhm... Tudom, hogy megbeszéltük, hogy nem veszünk egymásnak semmiféle ajándékot, de én egyszerűen nem tudtam megállni. Ismersz, milyen vagyok. Ha valamit kitalálok, akkor abból nem nagyon engedek. Szóval remélem, hogy nem fogsz rám haragudni. Mondjuk miért is haragudnál? Hiszen éppen ajándékot adok neked, azért az emberek nem szoktak haragudni. De lehet, hogy te el is felejtetted, hogy milyen nap volt tegnap, amit meg is értenék, hiszen lehet, hogy úgy érzed nincs nagy jelentősége, bár remélem, hogy ez nincs így. – hablatyoltam össze-vissza.

-          Hercegnő, vegyél egy mély levegőt, és mondd el nyugodtan. – nevetett rajtam.

-          Nem legyél már ilyen. – hisztiztem. – Úgy izgulok, hogy mit fogsz szólni. Lehet, hogy nem is fog tetszeni, és az annyira égő lenne, és... - kezdtem volna újra bele a hülyeségembe, de Cameron a mutatóujját a számra helyezte, hogy elcsendesítsen.

-          Nem tudhatod, hogy mit szólok hozzá, amíg oda nem adod.

-          Nem valami nagydolog, szóval... - inkább nem is beszéltem tovább, csak előhúztam a hátam mögül a dobozt, és Cameron elé tartottam.

Tekintetét az arcomról levezette a kezemben tartott dobozra, majd lassan kivette a kezemből. Behunytam a szememet, mert így utólag belegondolva elég béna ajándékot választottam. Egy ideig még úgy hagytam a szememet, de miután nem reagált hamar, vettem a bátorságot kinyitni a szememet. Cameron épp mosolyogva nézte a kulcstartót. Ezt azt jelenti, hogy tetszik neki, ugye?

-          Mit gondolsz? – kérdeztem félve.

-          Köszönöm Hercegnő. – nézett rám mosolyogva, majd egy hosszú, forró csókban részesített. Miután elhúzódott tőlem a homlokát az enyémnek döntötte, és mélyen a szemembe nézett. – Szóval azt hiszed, hogy elfelejtettem azt, hogy tegnap volt két hónapja, hogy a barátnőm lettél? Olyan embernek nézel, aki nem foglalkozik a számára fontos dolgokkal?

-          Én nem úgy értettem. – hajtottam le a fejemet.

-          Akkor jó, mert most az én ajándékom következik. – ellépett mellőlem, majd a kanapén heverő hátizsákjában kezdett el kutakodni.

A szívem egyre hevesebben vert, és már izgatottan vártam, hogy mit is fogok tőle kapni. Az ajándékot a háta mögé rejtette – ahogyan én tettem az előbb -, majd mögém sétált. Nem mertem hátra nézni, de annyit hallottam, hogy valamit letett az íróasztalra. Majd ismét mögém állt, a hajamat összefogta, és áttette a jobb vállamra. Ebből a mozdulatából már nagyjából sejtettem, hogy mit is fogok kapni. Cameron egy ezüstszínű nyakláncot emelt át előttem, majd óvatosan a nyakamra helyezte. A láncon egy aprócska „C" betű lógott. Könnyek gyűltek a szemembe a meghatódottságtól, majd hirtelen megfordultam, és Cameron ajkaira tapadtam.

-          Köszönöm. – mondtam neki vigyorogva, miután elváltunk egymástól.

-          Szívesen. – mosolyodott el, majd egy gyors puszit nyomott az arcomra. – Lent megvárlak, és majd elviszlek a suliba. – mondta miközben az ajtó felé sétált.

-          Nem gond?

-          Dehogy! – legyintett és már magamra is hagyott a szobámba.

Elővettem a kis fekete táskámat a szekrényemből, majd beletettem a mai naphoz szükséges dolgokat. Még utoljára a fürdőbe siettem, és egy utolsó pillantást vetettem magamra. Sminkkel valamennyire el tudtam fedni a szemem alatt éktelenkedő karikákat, de azért ha valaki jobban megnéz, az látni fogja, hogy ma nem vagyok a toppon. Kinézetemmel mit sem törődve kaptam fel a táskámat az asztalról, és indultam le az emeletről. A lépcsőn leérve halk susmogásokat hallottam a konyha felől, így megtorpantam, és hallgatóztam.

-          Liz, ezt meg kell azzal a nővel beszélnetek. – mondta kicsit ingerülten, de még mindig halkan Cameron. – Te magad mondtad, hogy elég befolyásos nő, simán eléri, amit akar. És ez esetben Bellát akarja.

-          Tudom Cameron, hidd el, nagyon is tudom. – sóhajtott fel Elizabeth. – John és én már intézkedünk az ügyben. Mindent megteszünk azért, hogy ez a nő megváltoztassa a nézeteit, vagy örökre felszívódjon az életünkből.

-          Köszönöm. – suttogta Cam. – Bellának ez nagyon nehéz, és én... Annyira aggódom érte.

-          Ne aggódj, mindent megoldunk. – biztatta Elizabeth.

Ez volt az a pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy csatlakozom hozzájuk. Tudom, nem szép dolog, amit tettem, de az ember nem mindig tud megálljt parancsolni a kíváncsiságának.

-          Jó reggelt! – köszöntem, amint beléptem a konyhába, majd egy puszit nyomtam Elizabeth arcára.

-          Neked is Kicsim. Jól aludtál? – hangjából ki lehetett venni, hogy aggódik.

-          Mondhatni. – legyintettem. – Ma Cameron visz suliba.

-          Igen, tudom. – mosolyodott el. – Kell érted menni vagy megoldod?

-          Elmegyek érte. – vágott közbe Cameron.

-          Na, látod? Sok mindenre jó, ha az embernek vagy egy barátja. – kuncogott Elizabeth. – Jól kilehet Őket használni. – suttogta a fülembe, mikor mellém sétált.

-          Liz, neked nem megy a sugdolózás. – rázta a fejét Cam. – Mindent lehetett hallani.

-          Honnan veszed, hogy nem direkt mondtam úgy, hogy te is tisztán értsd? – húzta föl a szemöldökét kérdőn, mire Cam csak vállat vont. – Ennyi.

-          Néha olyan furcsák tudtok lenni. – sóhajtott Cameron, majd rám nézett. – Kint megvárlak a kocsiban. Szia Liz! – azzal már ott is hagyott minket.

-          Azt hiszem jobb lesz, ha megyek. – néztem Cameron után, aki közben már rég eltűnt a látókörömből. – Legyen szép napod! – köszöntem el Elizabeth-től, aki búcsúzóul még a tízóraimat a kezembe nyomta.

Megköszöntem az ennivalót, majd gyorsan belebújtam a magas sarkúmba és kisiettem az udvarra, ahol Cameron már a kocsiban ült, és járatta a motort. Elmosolyodtam, és az autóhoz sétáltam. Kinyitottam az ajtót, és bepattantam Cam mellé. Ő csak furán nézett rám, mivel nem értette, hogy miért van ilyen jó kedvem. Persze, vannak, akik nem szeretnek iskolába járni. Be kell valljam, hogy én bizony szeretem az iskolát. De persze, nem kell egyből strébernek hinni ezért, csak már várom, hogy végre találkozhassam az osztálytársaimmal. Cameron inkább nem kérdezett semmit, csak megrázta a fejét, majd elindult az autóval.

-          Annyira izgulok! – szólaltam meg hirtelen. – Mi van akkor, ha nem találok senkit sem akivel barátkozhatnék? És ha utálni fognak? Úristen! Én ezt nem is akarom. Cameron fordulj vissza, haza akarok menni. – estem kétségbe egy pillanat alatt.

-          Ne aggódj már. – nevetett ki, majd jobb kezét a combomra helyezte nyugtatásképp. – Mindenki imádni fog, hidd el. Téged nem lehet nem szeretni.

-          De édeees vagy. – húztam el ez 'e' betűt.

-          Tiszta nyálgépet csinálsz belőlem. Nem lesz ez így jó Hercegnő.

Én csak nevettem rajta, majd kezemet az övére helyeztem és ujjainkat összekulcsoltam. Rám nézett, elmosolyodott, majd tekintetét visszavezette az útra. Az út további részében nem szóltunk egymáshoz, ami nagyrészt betudható az idegességemnek. A suli nincs messze a házunktól, körülbelül olyan tíz perc az út, ha nem kevesebb. Cameron leparkolt az iskola előtt, majd leállította a kocsit. Kikapcsoltam az övemet és felé fordultam.

-          Mennem kell. Majd írok egy üzenetet, amikor végeztem. Oké?

-          Oké. – mosolygott rám.

-          Akkor, szia! – közelebb hajoltam hozzá, és egy rövid csókot terveztem neki adni, de mivel Cameron-ról beszélünk, ilyenkor a terveim általában dugába dőlnek. Mondjuk ezt jelen esetben nem is bánom.

-          Vigyázz magadra Hercegnő! – köszönt el mikor kiszálltam az autóból.

Rámosolyogtam, majd intettem neki és elindultam az iskola felé. Már most rengeteg diák özönlött az épületbe. ami most egy kissé megrémisztett. Mondjuk ez lesz az utolsó évem, amit tanulással töltök, és szeretném a legjobbat kihozni belőle. Az épületbe érve a tömeg a kétszeresére nőtt, így én még inkább elveszettnek éreztem magamat. Tudtam, hogy Elizabeth-tel elrendeztünk minden szükséges papírt az igazgatónál, de még be kell mennem, mivel az előző bizonyítványomat nemrég kaptuk meg, és azt még oda kell adnom. Mivel az igazgatóság felé mát ismertem a járást, nem okozott gondot odatalálni. Vettem egy nagy levegőt, majd bekopogtattam az ajtón. Szinte azonnal érkezett a válasz, miszerint mehetek.

-          Jó reggelt! – köszöntem. – Bella Stewart vagyok, az új diák. Megbeszéltük, hogy a bizonyítványomat hozzam be, amint kézhez kaptuk. Nos, itt volna. – nyújtottam a kezemben lévő kis könyvet a titkárnő felé.

-          Rendben, köszönöm Bella. – mosolygott rám. – Édesanyáddal mindent elrendeztünk, ugye? – bólintottam. – Akkor meg is volnánk. Sok sikert az első napodhoz!

-          Köszönöm!

Kisétáltam az ajtón, és az osztálytermem felé vettem az irányt. Új lánykánt be kell illeszkednem egy már össze szokott osztályba. A teremhez érve az ajtó csukva. Szuper. Lassan odasétáltam, és a kezemet a kilincsre helyeztem. Most vagy soha! , mondtam magamban, majd kinyitottam az ajtót, beléptem a helyiségbe. A szívem egyre hevesebben vert, amikor az osztályban lévő össze ember tekintete rám szegeződött. Ennyit a feltűnésmentességről.