Egy percig csak mozdulatlanul álltam, és az előttem álló nőt kémleltem. Alig hittem a saját fülemnek. Teljesen összezavarodtam.

-          Ez biztosan valami tévedés lesz. – mondtam neki kissé idegesen. – Anyukámnak nem volt testvére.

-          Tudom, hogy ez most hirtelen jött, és nem is akartalak így letámadni, de sajnos így sikerült. – könnyes szemekkel nézett rám. – Nem is tudod, hogy mióta kereslek. Még én is alig hiszem el, hogy megtaláltalak.

-          Nézze...

-          Sarah. Sarah Foster. – segített ki.

-          Nézze Ms. Foster... - folytattam volna, de félbeszakított.

-          Sarah, csak Sarah.

-          Rendben. – bólintottam feszülten. – Sarah, én igazán nem akarom megbántani, de nem gondolja ezt egy kicsit abszurdnak, hogy a semmiből egyszer csak felbukkan, és azt állítja, hogy a nagynéném? – kérdeztem kikelve magamból.

-          De, teljesen igazad van. – mondta halkan. – Nem akartalak felzaklatni, én csak...

-          Ön, aki számomra egy vadidegen, megjelenik a lakásunknál, és felemlegeti a három éve halott szüleimet, méghozzá egy zavaros módon. – itt már én is a könnyeimmel küzdöttem, mivel nem szeretek anyáékról beszélni senkinek sem. – Most gondoljon bele a helyzetembe egy percre is. Ön mit szólna, ha tizenhét éves korában a semmiből felbukkanna az „állítólagos" – mutattam idézőjeleket a levegőbe – nagynénje?

-          Én nem akartalak összezavarni. – szólalt meg halkan, szinte suttogva. – A szüleid halála óta kerestelek. Bella. – megfogta a kezemet, de én hirtelen elrántottam tőle. – Sajnálom, hogy így alakultak a történtek. És a szüleidet is sajnálom, Ők remek emberek voltak. Tudom, hogy nehéz... - nem akartam, hogy tovább folytassa.

-          Ne, kérem. – suttogtam neki, és legördült az arcomon az első könnycseppem. – Nekem ez nem megy.

-          Sajnálom. – ránéztem az arcára, és láttam, hogy Ő is sír. – Máskor visszajövök. Remélem, akkor tudunk majd rendesen beszélgetni.

Nem válaszoltam, csak bólintottam. Elindult az autója felé - ami a házunk előtt parkolt – és mielőtt beült volna a volán mögé még egy utolsó pillantást vetett felém, de én nemcsak elkaptam a tekintetemet róla, de még hátat is fordítottam neki, majd jól becsaptam magam után az ajtót. Alig tudtam elhinni, ami az előbb történt. A nagynéném? Évek óta keresett? És mit akar most tőlem? Egyszerűen ez túl sok nekem hirtelen. Leroskadtam a földre, és utat engedtem a könnyeimnek. Miért kellett most felbukkannia? Pont most, mikor minden helyrejött az életemben. Csak beállít ide, felszakítja a régi sebeket, és tovább áll? De azaz egy biztos, hogy én nem szeretném megismerni. Hirtelen lépteket hallottam az emelet felől, majd megpillantottam Hayes-t, aki éppen telefonját nyomkodva sétált lefelé a lépcsőn. Amikor megpillantott hirtelen nem is tudott, hogy reagálni szegény. Gyorsan zsebre vágta a telefont, majd odasietett mellém.

-          Bella, hallod, mi a baj? – kérdezte ijedten. – Ki volt itt?

-          A nagynéném. – suttogtam.

-          A kid? – lepődött meg. – De én úgy tudtam, hogy neked...

-          Én is. – vágtam a szavába.

-          Mit mondott?

-          Csak anyáékról beszélt, és ez nem legjobbkor jött. – hunytam be a szememet.

-          Sajnálom. – mondta, majd szoros ölelésbe vont.

Én sem tétováztam, kezeimmel átöleltem a derekát, és fejemet a mellkasába temettem. Örülök, hogy most van valaki mellettem. Egyedül nem is tudom mit kezdtem volna magammal. Hayes a pár perces ölelésünk után felajánlotta, hogy ha kell, Ő még egy csajos filmet is megnéz velem csak ne sírjak tovább. Szegény annyi mindennel próbálkozott, de én egy kis egyedüllétnek most jobban örültem. Megmondtam Hayes-nek, hogy elmegyek és kiszellőztetem a fejemet egy kicsit. Megértette, hogy gondolkodnom kell egy kicsit, szóval hamar el is indultam a közeli park felé. Ott leültem egy padra, és csak bámultam magam elé. Nem messze tőlem egy kislány játszott a szüleivel. Látszott rajtuk, hogy mennyire szeretik egymást. Bármennyire igaz az, hogy új családom van, valamilyen szinten a régit semmivel sem lehet pótolni. A szüleimmel halt a lelkem egy része, ami már sosem tér vissza. Az pedig, hogy Sarah megjelent csak újra felkavarta az emlékeimet. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek vele. Egy nagynéni a semmiből, aki hirtelen meg akar ismerni. Álltása szerint már anyáék halála óta keres engem. Az lassan kerek három éve volt, mi tartott eddig? És egyébként is, mi ez a nagy érdeklődés irántam? Miért akart engem megtalálni, neki ebből mi haszna lehet? Annyi megválaszolatlan kérdés kavarog a fejemben, hogy úgy érzem, lassan kikészülök. Egyedül vagyok, és még csak azt sem tudom, hogy Cameron éppen merre van.

Nem tudom mennyi ideig ülhettem a padon, de már lassan úgy éreztem, hogy ideje hazaindulni. Szép lassan ballagtam a járdán az üzletek mellett, és a kirakatokat bámultam. Valahogy most egyetlen érdekes ruha sem tudta felkelteni az érdeklődésemet. Kedvtelenségem igen jól elszórakoztam. A kedvenc cukrászdám mellett elhaladva viszont lefagyott a mosoly az arcomról. Cameron egy barna hajú lánnyal cseverészett. Csak Cam arcát láttam, aki szinte áhítattal hallgatta a lányt, aki mondandóját hatalmas kézmozdulatokkal nyomatékosította. Nem is bírtam, sőt, nem is akartam tovább figyelni a kis idilli jelenetüket, ezért inkább folytattam az utamat hazafelé. Szemembe könnyek gyűltek, amint visszagondoltam az előbbi kis jelenetre. És akármennyire is próbáltam, nem tudtam megálljt parancsolni nekik. Ez az év legszerencsétlenebb napja, komolyan. Annyira nem értem, hogy miért történik ez velem. Pont ma, mikor már mindent elterveztem, hogy egy tökéletes napunk legyen Cameron-nal, erre Ő fogja magát és egy másik lánnyal enyeleg, vagy tudom is én mit művelt. Nem vártam volna ezt tőle, de úgy látszik, az ember azokban csalódik, akiket mindennél jobban szeret. Miután hazaértem közöltem Hayes-el, hogy a szobámban leszek, és hogy senkit ne engedjen be hozzám – külön kiemeltem, hogy Cameron-t se -, csak szóljon Elizabeth-nek, hogy beszélni szeretnék vele, ha hazaért a munkából. Felvonszoltam magam az emeletre, majd bementem a szobámba. Kulcsra zártam az ajtót, hogy ne érjen semmiféle meglepetés még a mai nap folyamán. Mivel még csak délután két óra van, és Elizabeth csak öt körül várható, ezért úgy döntöttem, hogy befekszek az ágyamba, és pihenek egyet. Így is tettem, és egy ideig bámultam a mennyezetet, majd hirtelen álmosság tört rám, és végül álomra hajtottam a fejemet.

***

Arra ébredtem, hogy valaki hangosan dörömböl az ajtómon. Hirtelen fel sem fogtam, hogy mi történik, csak az után, hogy meghallottam Cameron hangját az ajtó mögül.

-          Bella, engedj be kérlek! – kérlelt, de közben tovább ütötte az ajtót. Nem akartam válaszolni neki, és nem is tettem. – Hallod! Nyisd már ki! – kezdte elveszíteni a türelmét, de én még mindig nem szóltam hozzá. – Nyisd már ki azt a tetves ajtót! – emelte fel a hangját, mire én összerezzentem. Sosem hallottam még ilyennek. – Bella... Kérlek. – vett vissza hangerejéből. – Fogalmam sincs, hogy miért nem akarsz beszélni velem, de csak annyit kérek, hogy beszéljük meg. – megesett rajta a szívem. Hiába, a szerelem nem múlik el egyik pillanatról a másikra.

-          Cameron... - mondtam halk, sírós hangon. – Csak menj el. Nem akarok beszélni.

-          Hercegnő te sírsz? – hangjában hallani lehetett, hogy aggódik. – Engedj be, és beszéljünk.

-          Nem akarok beszélgetni. Csak egyedül akarok lenni.

-          Liz nemsokára hazaér, és tudod, hogy neki van pótkulcsa. – emlékeztetett. – Szóval megoldhatjuk könnyen, vagy választhatjuk nehezebb utat. A te döntésed.

Igaza volt. Jobb ezt az egészet hamar megbeszélni, és mindenki mehet a saját dolgára. Gyorsan megtöröltem a szememet, és az ajtóhoz sétáltam. Egyik kezemet a kilincsre, másikat a kulcsra helyeztem. Mély levegőt vettem, majd lassan elfordítottam a kulcsot a zárban. Az ajtó még mindig csukva volt. Cameron várta, hogy én tegyem meg az első lépést, és én haboztam. Én még mindig szeretem, és az a legrosszabb az egészben, hogy lehetséges az, hogy Ő már nem szeret. Az se biztos, hogy valaha is szeretett, sosem mondta ki egyszer sem, csak azt, hogy kedvel. Na, igen, ezzel sokra megyek. Lenyomtam a kilincset, majd kinyitottam az ajtót. Cameron lehajtott fejjel állt, majd rám emelte a tekintetét. Az arcán aggodalom, sajnálat és egyéb érzelmek jelentek meg, de egyszerűen nem is tudtam tovább rá nézni. Iszonyatosan fájt, hogy a hónapfordulónkon egy másik lánnyal volt. Hogy nem volt mellettem, mikor Sarah bejelentette, hogy Ő a nagynéném. Lehajtottam a fejemet, hogy ne lássa, hogy a szemembe könnyek gyűltek. Nem akarok előtte sírni, mert akkor lehet, hogy megsajnálna, és nem mondaná el, hogy mit is érez valójában. De sajnos Cameron túlságosan is jól ismer. Közelebb lépett hozzám, és meg akarta érinteni az arcomat, de én egy lépést hátráltam. Meglepettségében azonnal visszahúzta a kezét. Ekkor felemeltem a fejemet és egyenesen a szemébe néztem.

-          Mi történt? És miért vagy velem ilyen?

-          Cameron, nekünk ez nem megy... - suttogtam.

-          Mi? Mi nem megy?

-          Ez. – mutogattam kettőnkre, utalva a kapcsolatunkra. – Mindig is ott volt bennem az a félelem, hogy nem vagyok elég jó neked. De csak most jöttem rá, hogy ez mindig is igaz volt, bármennyire is azt kívánom, hogy ez csak egy hülyeség legyen, ami csak kipattant a fejemből. Hagy fejezzem be. – mondtam komolyan, mikor láttam, hogy közbe akar vágni. – Hidd el, én mindennél jobban szerettem volna, hogy ez működjön, de ezek szerint semmi sem alakulhat úgy, ahogy az emberek akarják. És jobb, hogy én teszem meg ezt a lépést, mert ha te tennéd meg, abba belehalnék. – mondandóm végére az arcomat elárasztották a könnyek, amit egy mozdulattal gyorsan le is töröltem.

-          Nem értelek. – sóhajtott. – Mi az, hogy te teszed meg előbb ezt a lépést? Miből gondolod, hogy én erre készültem?

-          Tudom, hogy mással szeretnél lenni, és megértelek. Nem mondom azt, hogy jól esik, de megértelek.

-          Miért akarnék mással lenni? – kérdezte idegesen. – Nem tudom, hogy honnan szedted ezt a baromságot, de figyelj rám. – közelebb lépett, és két keze közé fogta az arcomat, majd a szemembe nézett. – Én veled akarok lenni. Nem mással, csak veled. Ezt meg kell értened Hercegnő, és kiverni a fejedből ezeket a hülyeségeket. Csak magadnak ártasz, ha ilyeneken jár az eszed, és teljesen kikészíted magadat.

-          Láttalak ma azzal a lánnyal... - suttogtam.

-          Milyen lányal?

-          Egy barna hajúval. – kezdtem el mesélni. – Éppen a parkban voltam, mert... nem voltam valami jól.

-          Miért? Mi történt? – vágott közbe.

-          És sétáltam hazafelé, amikor láttalak titeket a cukrászdában. – folytattam, figyelmen kívül hagyva kérdéseit. – Cameron... ha nem szeretsz, akkor mondd a szemembe, de ne verj át.

-          Hercegnő, ezt teljesen félreértetted. – nevetett fel. Mit nevet ezen?

-          Mi?

-          Az a lány a nővérem volt. – mondta még mindig vigyorogva. – Ma tudott csak hazautazni, és mindenképpen akart velem találkozni. De én mindezt csak reggel tudtam, és nem akartalak felébreszteni, mert olyan édesen aludtál. – hüvelyujjával letörölte a szememből kibuggyanó könnycseppet, majd szoros ölelésbe vont. – Azt hitted, hogy más lány társaságát keresem, mikor nekem van a világ legokosabb, legszeretnivalóbb és egyben legszebb barátnője?

-          Én... én nem is tudom, mit mondjak. Ez olyan kellemetlen. – kicsit eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett.

-          Hercegnő, nem kell szégyenkezned emiatt. Teljesen megértelek. Hiszen te csak annyit láttál, hogy valakivel nagyon jól elszórakozom. Bár kicsit rosszul esik, hogy nem bíztál bennem, de valahogy majdcsak kiheverem. – vigyorgott a végén.

-          Sajnálom. – suttogtam, mire Ő megrázta a fejét, majd hosszasan megcsókolt.

A derekamnál fogva magához húzott, míg én átkaroltam a nyakát, és ujjaimmal beletúrtam a hajába. Belemosolygott a csókunkba, majd lassan elhúzódott tőlem, és homlokát az enyémnek döntötte.

-          És ha mindent tisztáztunk, akkor itt az ideje, hogy elmeséld mi zaklatott fel ennyire. – mondta, mire én nagyot sóhajtottam.

Bólintottam, majd megragadtam a kezét, és behúztam a szobába. Becsuktam az ajtót, majd a kanapé felé irányítottam, mire Ő elnevette magát. Na, igen. Azaz irányítás olyan volt, hogy Cameron állt egy helyben, én pedig a hátánál fogva próbáltam megmozdítani. Kisebb nagyobb sikerrel. Végül beadta a derekát, és hagyta, hogy nagymenőnek érezzem magamat, úgyhogy szépen ellökdöstem a kanapéig. Leültem én is mellém, de Ő nem elégedett meg azzal, hogy mellette ülök, de nem ám. Megfogta a derekamat, és egy gyors mozdulattal, már az ölében – jobban mondva a két lába között – ültem, és a lábaink a kanapé egész területét elfoglalták. Karjaival szorosan átölelt, mire én a fejemet a mellkasának döntöttem, és elkezdtem mesélni a mai nap történéseit.

Fél óra elteltével, és néhány könnycseppel később valaki kopogtatott az ajtón. Megtöröltem a szememet, majd beinvitáltam az illetőt. Az ajtó kinyílt, és Elizabeth mosolygós arcával találtuk szembe magunkat.

-          Szia! – köszöntem neki.

-          Sziasztok! – lépett be a szobába. Cameron is üdvözölte. – Bella... letudnátok jönni a nappaliba egy percre? Fontos lenne. – látszott rajta, hogy valami miatt nagyon ideges.

-          Persze. De minden rendben?

-          Majd lent megbeszéljük. – mondta, és kisétált a szobából. Kérdőn néztem Cameron-ra, de látszott rajta, hogy Ő sem érti a helyzetet.

-          Félek. – mondtam neki, mikor a lépcső tetején álltunk.

-          Nem lesz semmi gond. – nyugtatott meg, majd összekulcsolta az ujjainkat. – Én itt vagyok veled. – elmosolyodtam, majd jobban hozzábújtam.

A nappaliban az egész család ott volt - kivéve Skylynn-t és persze Nash- t - plusz egy nagyon nem kívánatos személy.

-          Ő mit keres itt? – kérdeztem Elizabeth-től, és közben Sarah-ra mutattam, aki szomorúan nézett rám. Nem akartam ilyen durva lenni vele, de azt hiszem, ezt a kis bunkóságot megengedhetem magamnak az én helyzetemben.

-          Bella, nyugodj meg kérlek. – mondta Elizabeth, majd a kanapéra mutatott. – Először is ülj le, szeretnénk veled beszélgetni.

-          Viszont nekem semmi kedvem ehhez.

-          Hercegnő, ne makacskodj már. – noszogatott Cameron is. – Tudod, itt vagyok veled. – megszorította a kezemet, ezzel nyomatékosítva azt, amit az előbb mondott.

Erőt vettem magamon, és Cameron kezét még mindig fogva leültünk a kanapéra. Idegességemet nem tudtam leplezni, de Cam jelenléte rengeteget segített a helyzeten. Sarah-ra néztem, aki elég furcsa módon méregetett engem és Cameron-t. Hogy van mersze ehhez?

-          Még ma megbeszéljük, vagy itt ülünk egész héten? – kérdeztem flegmán.

-          Bella! – szólt rám Elizabeth a rossz modorom miatt.

-          Elnézést. – motyogtam. – Nos, akkor?

-          Sarah azért van itt, mert szeretne téged jobban megismerni.

-          Erről már hallottam. – vontam vállat.

-          Nézd, Bella. – szólalt meg hirtelen Sarah. – Tudom, hogy reggeli kis találkánk nem alakult a legjobban, de tényleg szeretnélek megismerni. Évek óta...

-          Tudom! – vágtam közbe. – Évek óta keresett. A szüleim halála óta. Ami három éve volt! – emeltem fel a hangomat. – Három évet töltöttem árvaházban, miközben maga állítólag keresett engem. Egyedül kellett feldolgoznom a családom elvesztését, mert nem volt senkim sem aki mellettem lett volna. Ha annyira keresett volna, akkor már réges-régen ismernénk egymást, vagy valami. De nem hiszem el, hogy három év alatt nem tudott rám találni. –hadartam el mindent egyszerre.

-          Mikor megtudtam, hogy a szüleid meghaltak, én még csak nem is tudtam rólad. – kezdte mélyen a szemembe nézve. – Nem tartották a családdal a kapcsolatot, egyszerűen minden összeköttetést megszüntettek velünk. Elköltöztek egy távoli városba, ahol nem ismernek senki, és új életet kezdhetnek. Bella, csak néhány hónappal később szereztem rólad tudomást, és szinte azonnal magamhoz akartalak venni. De mivel a szüleid minden egyes hozzátartozót kitöröltettek a nyilvántartásból, nekem nem adhattak ki személyes információt. – miközben mesélt hatalmas könnyek folytak végig az arcán. – Ezután egy elég rossz korszakon következett. Én... elvesztettem a babámat. – mondta, majd könnyei még jobban eleredtek. – Teljesen magamba fordultam, és nem törődtem semmivel. Már nem folytattam a keresésedet, amit persze azóta is bánok, de egyszerűen képtelen voltam rá. – a kezében tartott zsebkendővel megtörölte az arcát majd folytatta. – A legjobb barátnőm, Teresa segített kilábalnom a depresszióból. A gyógyulásomat követően folyamatosan támogatott, és biztatott arra, hogy keresselek meg. És most itt vagyok. Teresa rengeteget segített nekem, úgy gondolom, hogy ti jóban lesztek majd.

-          Ő is itt van Önnel? – kérdeztem hirtelen.

-          Nem, nincs. Ő otthon maradt.

-          Akkor, hogyan fogom megismerni?

-          Hát úgy, hogy elviszlek magammal. – mondta egyszerűen. – Hidd el, London nagyon fog neked tetszeni.

-          Mi? – kiáltottam fel, majd könnyes szemekkel néztem Elizabeth-re, akinek az arcáról azonnal lefagyott a mosoly.