*2 hónappal később*

Egy hete annak, hogy a fiúk befejezték a turnéjuk, és hazautaztunk. Eseménydús két hónapon vagyunk túl, az már biztos. Először is, hivatalosan is bejelentettük Cameron-nal, hogy egy párt alkotunk. Rengetegen osztoztak az örömünkön, de az utálkozókból is szép számmal volt. Az utóbbiakkal próbáltam nem törődni, ami többé-kevésbé sikerült is. De, aki a legjobban örült az egymásra találásunknak, az Elizabeth volt. Állítása szerint Ő már az első nap tudta, hogy lesz valami köztünk, csak ki kellett várni. És lám, igaza lett. John már kevésbé örült nekünk. Persze ezzel nem azt mondom, hogy ellenezte a kapcsolatunkat, mert egyáltalán nem erről van szó. Csak egy kis apai féltés bujkál a háttérben. Ezért is kellett Cameron-nak átesnie egy rövidnek nem mondható beszélgetésen, ahol megígértették vele, hogy nem fog megbántani, és mindig jól bánik velem. Nekem persze ezután ezerrel égett az arcom, és rengetegszer bocsánatot is kértem Cam-től, de Ő azt mondja, hogy megérti a szüleimet, Ő is így viselkedne, ha a saját gyerekéről lenne szó.

Még mielőtt hazaértünk volna, a turné során, az egyik városban levették a kezemről a gipszet. Nem is tudom, hogy mit kezdtem volna, ha még akár egy perccel tovább marad rajtam. Az utolsó hetekben egyre többet viszketett a gipsz alatt, és ez borzasztóan zavaró volt. A vonalzóval vakarás sem jött be nekem, mivel drága barátom sikeresen beletörte. Na, igen, ott egy kisebb hisztit rendeztem, de szerencsére ott volt Lara, aki jól kezelte a helyzetet. Sikeresen kioperálta a vonalzót, ami egy kicsit kilógott a gipsz alól, így megkönnyítve barátnőm dolgát. De a lényeg az, hogy most már nincs több gipsz, nincs több szenvedés, és végre élvezhetem a nyarat – már ami van még belőle.

Jelenleg az ajándékomat készítem elő Cameron-nak, mivel holnap leszünk két hónaposak. Még én is alig hiszem el, hogy már ilyen hosszú ideje boldogít ez a majom. Ő az első fiú, akivel nem csak barátság van köztünk, hanem egy bensőséges kapcsolat, már ha nevezhetem így. Ez idő alatt - mióta együtt vagyunk - ha lehet, még jobban belészerettem. Nem terveztem nagydolgot, csak egy aranyos kis kulcstartót, benne a közös képünkkel. Erről, vagyis az ajándék témáról már beszéltünk Cam-mel, és abban egyeztünk meg, hogy nem kezdünk nagy költekezésekbe az ilyen alkalmakkor. Ezért döntöttem a kulcstartó mellett, hiszen nem is olyan költséges, de az ember ki tudja egy ilyen kis ajándékkal fejezni a szeretetét. Az íróasztalom fiókjából elővettem egy kis barna ajándék dobozt, és belehelyeztem a kulcstartót, amit tegnap hoztam el a boltból. Majd a dobozt visszahelyeztem a fiók legmélyére, a biztonság kedvéért.

-          Bella! – kiabált a földszintről Elizabeth. – Siess! Szeretnénk elindulni!

-          Megyek már! – kiáltottam vissza.

Felkaptam a táskámat, és lerohantam az emeletről. Mivel két nap maradt a suliig, ezért muszáj megvenni a szükséges dolgokat. A többiek a nappaliban vártak, és amint én is csatlakoztam hozzájuk már indulhattunk is. Skylynn és Hayes a hátsó üléseken, míg én Elizabeth mellett foglaltam helyet. Nash nem fog suliba járni, mivel egy hét múlva elutaznak a srácokkal néhány hétre. Igen, mindenki. Azaz Cameron is. És nekem sajnos az iskola miatt itthon kell maradnom. Előre félek, hogy milyen lesz nélkülük. Amióta Cameron-nal együtt vagyunk egy percet sem töltöttünk külön. Vagyis de, persze, hiszen mindenkinek meg van a maga élete is, de mi jobban szeretünk együtt lenni, legalább is én biztosan. Igazából még nem beszéltünk Cam-mel az utazásról, aminek valamilyen szinten örülök is, de ezt nem tudjuk a végsőkig halogatni. Nem akarok a féltékenykedős barátnő lenni, mert mindig is utáltam az ilyen lányokat. Eddig sosem értettem Őket, de most már kezdem kapizsgálni, hogy mit is érezhetnek. A gondolataimból az ragadott ki, hogy végre megérkeztünk a bevásárlóközpontba. Valahogy ehhez az egész 'vásárlósdihoz' nem volt kedvem. És ezt szerintem Elizabeth látta is rajtam, szóval valószínűleg ezért végeztünk közel fél óra alatt. Mikor hazaértünk együtt behordtunk a vásárolt dolgokat, majd mindenki elpakolta a sajátját. Elizabeth-tel hamar megterítettünk, és már neki is láthattunk a vacsorának. Hayes épp egy viccet mesélt, amikor kivágódott a bejárati ajtó és Nash idegesen rohant fel az emeletre. Meglepetten néztem körbe a társaságon, de senki nem értette mit történhetett. Felálltam az asztaltól, és a többiekhez fordultam.

-          Felmegyek hozzá. Beszélek vele. – mondtam, mire Elizabeth egy hálás pillantást küldött felém.

Ezer gondolat kavargott a fejemben, amíg az emelet felé tartottam. Nash nem szokott ennyire kiborulni, mindig higgadtan kezeli a helyzetek többségét. Mindig... kivéve, amikor Laráról van szó. Ahogy ez a gondolat szöget ütött a fejembe, felgyorsítottam a lépteimet és szinte berohantam Nash szobájába, aki már nagyba a bőröndjébe csomagolt. Mikor beléptem a szobába Ő még csak rám sem nézett, csak folytatta a pakolást.

-          Nash. – szóltam neki halkan, de még mindig nem figyelt rám. – Nyugodj meg kérlek. – mellé léptem, és a vállára raktam a kezem. Ebben a pillanatban mindent abbahagyott, és lehajtotta a fejét. – Nash, mi történt? Mondj már valamit, mert tiszta ideg vagyok.

-          Lara mamája rosszul lett az este. – szólalt meg hirtelen. – Valami a szívével történt, de az orvosok nem jósolnak sokat neki.

-          Istenem. – kaptam a szám elé a kezem. – És Lara hogy viseli.

-          Gondolhatod. Délelőtt hívott át magához, majd kapott egy telefonhívást a nagynénjétől, hogy a mamája rosszul van. – ellépett mellőlem, majd leült az ágyra és szomorúan maga elé bámult. – Teljesen kikészült. Imádta a nagymamáját, kiskorában elválaszthatatlanok voltak, mint két legjobb barátnő Azóta nem csinált mást csak sírt. Hiába beszéltem hozzá, még csak rám sem nézett. – hangján hallani lehetett, hogy mennyire aggódik a lány állapota miatt, teljesen átéreztem a helyzetét. – Olyan rossz így látni Őt.

-          Tudom Nash, tudom. – letérdeltem elé, és megfogtam a kezeit. – De figyelj most. Ki fogja heverni. Minden rendben lesz vele. Erős lány, de ezen most túl kell esnie. És neked mellette kell lenned, hogy érezze, hogy valaki támogatja.

-          Köszönöm. – egy halvány mosoly jelent meg az arcán, majd egy puszit nyomott az homlokomra. – Nekem készülődnöm kell, hajnalban indul a gépünk. Muszáj vele mennem, nem hagyom egyedül.

-          Segítsek pakolni?

-          Nem kell, köszi. Megoldom. – felpattant az ágyról, és villámgyorsan elkezdett csomagolni. – Esetleg tudnál szólni anyáéknak erről?

-          Persze.

Lent az ebédlőben mindenki tűkön ülve várta, hogy milyen híreket hozok. Miután mindent elmeséltem, Elizabeth felpattant a székről és felsietett Nash-hez. Tudta, hogy a fiának nagy szüksége van most rá. Fél óra múlva már együtt jöttek le az emeletről, Nash kezében a bőröndjével. Indulásig Laránál marad, majd onnan mennek ki a reptérre. Mindenkitől elbúcsúzott, és már el is sietett. Remélem, minden jóra fordul.

Hayes felajánlotta, hogy videójátékozzak vele, de valahogy nem volt hozzá hangulatom, ezért inkább felmentem a szobámba és ledőltem az ágyra. Túlságosan aggódtam Nash-ék miatt. Elmondása alapján Lara biztos szörnyen érezheti magát, és én már csak tudom, hogy milyen lehet az ilyen. A szüleim elvesztése szörnyen fájt, és teljesen még mindig nem voltam képes feldolgozni. Igaz, három év telt el azóta, de  van, amit az ember egyszerűen nem képes megemészteni. A halál ilyen. Akkor csap le, amikor senki sem számit rá, és olyanokat vesz el, akik mindennél többet jelentenek neked. És a legrosszabb ebben, hogy nem tehetsz ellene semmit.

Halk kopogást hallottam az ajtó felől, mire megfordultam az ágyon, és úgy helyezkedtem, hogy lássam az illetőt, aki éppen bejön. A lustaságom határtalan. Az ajtó kinyílt, és Cameron mosolygós fejét pillantottam. Egy pillanat alatt az ágy mellett termett, és rávetette magát – szó szerint – engem majdnem agyon nyomva.

-          Dallas, azonnal szállj le rólam! – kiabáltam rá.

-          Mit kapok érte? – kérdezte vigyorogva. Amit még aranyosnak is találnék, ha nem éppen rajtam feküdne, ezzel majdnem megfujtva engem.

-          Örülj annak, hogy nem kapsz egy hatalmas pofont. – próbáltam kimászni alóla, de nem engedett. – Cameron, én kezdem unni ezt.

-          Ne viccelj már. Tök jól szórakozunk. – erre a kijelentésére csak egy szúrós pillantást kapott tőlem. – És amúgy is. Még csak nem is köszöntél nekem.

-          Hali. – vigyorogtam rá.

-          Rendes köszönésre gondoltam. – eltolta magát rólam, kezeivel a fejem mellett támaszkodott meg, míg lábaival a csípőm mellett térdelt.

-          Szia Cameron. Hogy vagy? – húztam az agyát.

-          Kikészítesz. – mondta halkan, majd hirtelen az ajkaimnak esett.

Kezeimet a nyaka köré tekertem, és jobban magamhoz húztam. A csókunk egyre szenvedélyesebb lett, ezért Cameron jobbnak látta, ha elhúzódik tőlem. Nos, igen, a kapcsolatunk intim részeiről van még mit beszélnünk. De azért örülök, hogy Cam nagyjából tisztában azzal, hogy én hogyan állok ehhez a dologhoz. Egy utolsó rövid puszit nyomott a szám sarkába, majd elterült mellettem az ágyban. A másik oldalamra fordultam, hogy pontosan szembe lehessek vele. Elmosolyodott, és egyik kezét a derekamra helyezte. Hosszú percekig csak néztünk egymás szemébe. Persze nekem még mindig Nash-en és Larán járt az agyam, amit Ő is szóvá tett.

-          Merre jársz? – kérdezte hirtelen, majd óvatosan feltűrte a pólómat a derekamról és apró köröket rajzolt az oldalamra.

-          Csak aggódom Lara miatt. – sóhajtottam nagyot. – Beszéltél Nash-el, nem? – kérdőn néztem rá, mire csak bólintott. – Akkor érted, hogy miről beszélek.

-          Ne idegeskedj Hercegnő. – kezével végigsimított az arcomon. – Minden rendben lesz.

-          Olyan rossz volt így látni Nash-t. A szívem szakadt meg, amikor elmesélte, hogy min megy keresztül Lara. – lehajtottam a fejemet, nem akartam, hogy Cam lássa a meggyötört fejemet.

-          Hercegnő. – mondta halkan, majd az állam alá nyúlt, és felemelte azt, hogy a szemébe nézhessek. – Nash kemény gyerek, és Larának most nagy szüksége van rá. Megbirkózik a helyzettel, együtt megbirkóznak vele.

-          Igazad van. – erőltettem halvány mosolyt az arcomra. – Minden megoldódik.

-          Pontosan. – helyeselt, mire én átöleltem a derekát, és fejemet a mellkasába temettem.

Mivel Cameron nálam tölti az éjszakát, épp itt volt az ideje annak, hogy elmenjük fürdeni. Cam persze ragaszkodott hozzá, hogy ezt együtt tegyük, mire tőlem egy nem várt nyaklevest és alapos kioktatást kapott a perverzsége miatt. Szóval miután mindketten sikeresen megmosakodtunk, végre lepihenhettünk. Az elején csodálkoztam is, hogy John megengedte, hogy együtt aludhassunk, de utána rájöttem, hogy ez igazából annak is a jele, hogy megbízik, vagyis megbíznak – Ő és Elizabeth is- bennünk.

***

Reggel hiányoltam a derekamat átölelő karokat magamról. Cameron mindig mellettem szokott maradni reggelente, legalábbis addig, amíg fel nem ébredtem. Felültem, és megnéztem, hogy nincs-e véletlenül a fürdőben. De nem láttam sehol. Kezdtem furcsállni a dolgot, de ha nincs a szobámban, akkor szinte biztos vagyok benne, hogy lent van a konyhában vagy a nappaliban. Kipattantam az ágyból, és magamra kaptam a kanapémon heverő köntösömet és elindultam lefelé. Meglepetésemre a konyhában csak Hayes-t találtam, aki éppen reggelizett.

-          Jó reggelt! – köszöntem neki, majd egy puszit nyomtam az arcára, majd öntöttem magamnak egy csésze kávét, és leültem a mellette lévő székre. – Nem láttad Cameron-t?

-          Nem rég ment el. – mondta teli szájjal.

-          Beszéltél vele? Miért ment el?

-          Csak annyit mondott, hogy most el kell menni, és hogy mondjam meg neked, hogy délután beugrik hozzád.

-          Ó, értem. – mondtam halkan.

Olyan sürgős volt valami, hogy ilyen hamar el kellett mennie? Legalább felébreszthetett volna. Gyorsan megittam az utolsó csepp kávémat is, majd visszamentem a szobámba és felöltöztem. Utána levetettem magam a kanapéra, mert nem igazán tudtam mit kezdeni magammal. Azt hittem, hogy ma egész nap együtt leszünk, mivel hogy ma van a második hónapfordulónk. Az azért egy kicsit rosszul érint, hogy ezek szerint Cameron teljesen elfelejtette. A súlyos önsajnálatomból a csengő éles hangja szakított ki. Gyorsan lerohantam az emeletről, hogy ajtót nyithassak, mivel tudom, hogy Hayes semmiképp sem fogja kinyitni. A lehető leggyorsabban értem az ajtóhoz, és már nyitottam is. Egy negyvenes éveiben járó, sötétbarna hajú, magas és igencsak elegáns nő állt előttem.

-          Jó napot! – köszöntem illedelmesen. – Miben segíthetek?

-          Szervusz! – mosolyodott el. – Én Bella Stewart-ot keresem? Úgy tudom, hogy itt lakik. Jó helyen járok?

-          Igen, jó helyen jár. Én volnék Bella.

-          De buta vagyok, még szép, hogy te vagy az. – nevetett fel. – Teljesen úgy nézel ki, mint ahogyan édesanyád. Le sem tagadhatott volna.

- Hogy mondja? – kérdeztem meglepetten. – Ismerte az anyámat?

-          Nem csak, hogy ismertem. – mondta kissé halkan. – A testvérem volt. Bella, én a nagynénéd vagyok. – mondta mélyen a szemembe nézve.