-        Szia Bella! – köszönt vidám hangon. – Tegnap délután voltam nálatok, és Elizabeth mondta, hogy elutaztál a srácokkal.

-        Öhm... Igen. Felajánlották, hogy velük tarthatok, és én éltem ezzel a lehetőséggel.

-        El sem köszöntél. – mondta szemrehányóan.

-        Sajnálom. Többször is hívtalak, csak nem vetted fel. Úgy gondoltam, hogy jobb dolgod van. – adtam neki magyarázatot, és közben óvatosan Cameron-ra pillantottam, aki csak mozdulatlanul állt, és engem nézett.

-        Elutaztam néhány napra, és a töltőmet otthon felejtettem. Remélem, azért még emlékszel, hogy jössz nekem egy találkozóval.

-        Hát persze, hogy is felejthetném el. – nevettem el magam, leplezve azt, hogy teljesen kiment a fejemből. – Amint haza érek, szólok, és összefutunk valahol.

-        Meddig leszel távol?

-        Augusztus utolsó hetében érünk haza.

-        Az még messze van. – sóhajtott nagyot. – Valahogy csak kibírjuk.

-        Igen, csak kibírjuk.– próbáltam a lehető legkedvesebben válaszolni, de Cameron rendesen megnehezítette a helyzetemet.

-        Mesélj csak! Merre vagytok most? – kezdeményezett beszélgetést. Helyet foglaltam a kanapén, mert már előre éreztem, hogy ez a beszélgetés hosszú lesz.

-        New York-ban. Gyönyörű hely, mondjuk az is igaz, hogy csak tegnap érkeztünk, de ami láttam az valami elképesztő. – áradoztam.

-        Remélem csak a várost nézted, és nem a fiúkat. Vagy már fogtál is magadnak valakit ez alatt a pár nap alatt.

-        Nem szedtem fel senkit ilyen hamar.– nevettem el magam. – Ilyen 'pasizósnak' gondolsz?

A szám elé kaptam a kezem, mikor leesett, hogy az előbbi mondatommal letagadtam Cameron-t. A fiú döbbenten nézett rám, majd kínjában elnevette magát és amilyen gyorsan csak tudott távozott a szobából, maga után jól becsapva az ajtót. Utána kiabáltam, de ez szinte semmit sem ért. Idegességemben belerúgtam az ágyba, ami így utólag belegondolva elég kellemetlen húzás volt. Felkiáltottam fájdalmamban, majd a lüktető részre helyeztem a kezemet, ezzel enyhítve a rossz érzésen.

-          Bella? – szólalt meg Jake hangja a telefonba. – Minden rendben, jól vagy?

-          Persze, minden rendben. – mondtam összeszorított fogakkal. – Figyelj, most le kell tennem. Később visszahívlak.

-          Oh, rendben. Vigyázz magadra! Szia! – én is elköszöntem, majd elhajitottam a telefonomat az ágy végébe.

Nem akartam megbántani Cameron-t. A szavak maguktól jöttek, és sajnos nem gondoltam bele, hogy mit is mondok. Muszáj lesz bocsánatot kérnem tőle, nem akarom elveszíteni. Remélem nem haragszik annyira. Felpattantam az ágyról és Cameron-ék szobája felé vettem az irányt. Bekopogtam, és vártam, hogy ajtót nyissanak. Meglepetésemre nem Cameron, vagy Nash, hanem Aaron nyitott ajtót.

-          Jó reggelt! – köszönt mosolyogva.

-          Neked is! – hadartam, és közben mellette próbáltam benézni a szobába, hátha meglátom Cameron-t.

-          Nincs itt. Az előbb ment el. – mondta Aaron. – Nem tudom, hogy mi lett vele, de elég idegbeteg állapotban van.

-          Nem tudod esetleg, hogy hova ment?

-          Nem. De ha sietsz még akár utol is érheted. Úgy két perce mehetett el.

-          Köszönöm! – kiáltottam vissza neki, miután futásnak eredtem.

A lifthez siettem és legalább százszor megnyomtam a gombot. Türelmetlenül toporzékoltam, mert minden időt elvesztegetettnek éreztem, amíg itt állok egy helyben. Szinte megváltásnak éreztem, mikor kinyílt az ajtó. Befutottam, és benyomtam a fölszintre vivő gombot. A liftből kiérve össze-vissza kapkodtam a fejemet az emberek között, hátha megpillantom Cameron-t. Szerencsémre épp megláttam, ahogy kilép az épületből. Gyorsan utánaszaladtam, és amikor utolértem megfogtam a vállát. Hirtelen megtorpant, majd felém fordult. Mikor meglátta, hogy én vagyok az arca kifejezéstelenné vált.

-          Cameron, én sajnálom. Nem úgy gondoltam. – kezdtem el a magyarázkodást, de félbeszakított.

-          Nem érdekel Bella! – mondta idegesen. – Majd később megbeszéljük, de most nem érek rá! – azzal hátat fordított nekem, és otthagyott.

A könnyeim ekkor már megállás nélkül potyogtak. Tudtam, hogy ezt most én rontottam el. Nem kellett volna azt mondanom Jake-nek. De olyan friss volt ez az egész Cameron és köztem, és nem is tudtam, hogy mondjam el neki. Visszasiettem a hotelbe, de a lift előtt beleütköztem valakibe. Nem mertem felnézni rá, mert még mindig sírtam, és nem akartam, hogy így lásson.

-          Bocs Bella. – szabadkozott Jack. – Minden rendben? – kérdezte, mivel folyamatosan a padlót bámultam, és egyszer sem néztem rá. Jack-ben mindig is megbíztam. Már az első nap, mikor Nash elvitt találkozni a barátaival éreztem, hogy Ő mindig segíteni fog nekem, mintha egy újabb bátyám lenne.

-          Semmi sincs rendben. – szipogtam, és felnéztem rá. Amint meglátta a fejemet aggodalom ült ki az arcára.

-          Mi történt? –kérdezte, miközben szorosan átölelt. Belőlem pedig kitört a zokogás. – Ne sírj, hallod? Gyere, felviszlek a szobádba, ott majd szépen elmesélsz mindent.

Megszólalni nem tudtam, ezért csak bólintottam. Kicsit eltolt magától, de az egyik kezével meg mindig átfogta a derekamat. Folyamatosan Cameron-on kattogott az agyam. Hogy hol van? Mit csinál? Kivel? Sosem éreztem még ekkora bűntudatot semmi miatt. És ebben az a legrosszabb, hogy megbántottam azt, akit mindennél jobban szeretek. Remélem, hamar megbocsát nekem.

A szobámban mindent elmeséltem Jack-nek, aki figyelmesen végig hallgatott. Még sosem beszéltem ilyen őszintén senkinek sem a Cameron iránti érzéseimről.

-          Nem akartam megbántani. – mondtam elcsukló hangon. – Én szeretem Őt, és lehet, hogy ezzel mindent elrontottam.

-          Bella, a lényeg az, hogy először is nyugodj meg. – egy zsepit nyomott a kezembe, ami most igazán jól jött. – Ismerem Cameron-t. Most egy kicsit kiszellőzteti a fejét, és utána mindent megtudtok, majd beszélni. Ő sem szeretné, ha tönkremenne a kapcsolatotok. Hiszen csak néhány napja vallottátok be egymásnak az érzéseiteket. Hülye lenne eldobni mindezt.

-          Köszönöm. –suttogtam, majd megöleltem.

Még egy kicsit beszélgettünk, de egy fél óra után el kellett mennie, mert egy fontos találkozója volt. Miután elment, én egyedül maradtam a gondolataimmal. Lassan egy óra van, és Cameron még mindig sehol. Kezdtem aggódni miatta. És ekkor jutott eszembe, hogy ma estére tervezte az első közös randinkat. Ettől persze még szomorúbb lettem, mert ezt is sikerült tönkretennem. Éppen egy újabb zsebkendőért nyúltam, amikor valaki kopogtatott az ajtómon. Nem szóltam semmit, de az illető szinte azonnal benyitott. Felkaptam a fejemet és megpillantottam Cameron-t, aki éppen felém tartott. Felültem az ágyon, és törökülésbe helyezkedtem el. Cam is leült mellém, de nem szólt semmit. Egy ideig még csendben ültünk, mikor megszólalt.

-          Sajnálom. – mondta halkan.

-          Mi? – kérdeztem értetlenül. – Mit sajnálsz? Itt egyedül én vagyok aki...

-          Nem Bella. – szakított félbe. – Túlreagáltam a dolgot. Csak szarul esett, amit mondtál. Meg alapból ideges voltam, amiért Jake-kel beszélsz. Ki nem állhatom azt a csávót.

-          Én is sajnálom. – mondtam halkan. – Össze-vissza beszéltem, és közben nem gondoltam át, hogy mit is mondok. Olyan rosszul érezem magam emiatt. Én annyira...

Ismét félbeszakított, viszont most nem szavakkal, hanem az ajkaival. Egyszerűen csak megcsókolt. Kissé meglepett, ezért először nem csókoltam vissza, viszont amikor észbe kaptam azonnal viszonoztam a csókját. Közelebb férkőztem hozzá, addig, amíg az ölében nem kötöttem ki. Ajkaink egy pillanatra sem váltak el egymástól, aminek én kimondottan örültem. Véget nem érőnek látszódó csókcsatánknak egy erőteljes torokköszörülés vetett véget. Ijedten kaptam a fejemet az ajtó felé, ahol egy megszeppent fejű Nash-t és egy vigyorgó Larát láttam.

-          Jack mondta, hogy nézzünk be hozzád, mert nem vagy valami jól. – mondta kuncogva Lara. –De amint látom, itt minden a legnagyobb rendben.

-          Igen, minden a legnagyobb rendben. – mondtam, és visszafordultam Cameron felé, és elmosolyodtam. Ő is viszonozta a mosolyomat, és egy rövid csókot adott a számra.

-          Basszus! – kiáltott fel Nash. – Legalább ne előttem Srácok! - fintorgott. – És veled még beszélni fogok erről. – mutogatott Cameron-ra, aki elnevette magát.

-          Nyugi Tigris! – veregette meg a vállát Lara. – Gyere, van nekünk jobb dolgunk is. – mondta és közben elkezdte kituszkolni az ajtón barátját.

Miután Laráék sikeresen távoztak a szobából kitört belőlünk a nevetés. Annyira örülök, hogy rendeződtek közöttünk a dolgok. Szorosan átöleltem Cameron-t, aki a derekam köré kulcsolta a karjait, és közelebb húzott magához. Fejemet a nyakához hajtottam, és mélyen beszippantottam a jellegzetes illatát.

***

Délután öt óráig az ágyban feküdtünk, és folyamatosan beszélgettünk. De úgy mindenről. Sosem volt egy adott témánk, és ez volt a legjobb az egészben. Volt, hogy csak csendben feküdtünk egymás mellett, én Cam mellkasán pihentettem a fejemet, amíg Cameron az oldalamat simogatta. Esküszöm, ha valaki néhány hónapja azt mondja nekem, hogy egy fiúval így fogok egy hotel szobában feküdni, azt szépen elküldöm melegebb éghajlatra. Éppen a holnapi napról beszélgettünk, amikor megszólalt a telefonja. Óvatosan kinyúlt az éjjeliszekrényhez – vigyázva, hogy ne mozduljon el mellőlem – és elvette a telefont. Megnézte, hogy ki keresi, majd kinyomta. A készüléket a zsebébe rakta, majd egy puszit nyomott az arcomra és felállt az ágyról. Kérdőn néztem rá, mire Ő elmosolyodott.

-          Fél hat van. Lassan készülődni kell. – mondta, miközben a cipőjét vette.

-          Mi? Hova kell készülődni?

-          Juj!- kapott a szívéhez. – Most az egyszer eltekintek attól, hogy elfelejtetted a randinkat, Hercegnő. – mondta nevetve.

Nekem több sem kellett, azonnal kipattantam az ágyból és a fürdőbe siettem. Még hallottam Cameron nevetését, majd utánam jött és elmondta, hogy nyolcra legyek kész. Igazából már alig foglalkoztam vele, mivel ha nyolcra kell elkészülnöm, akkor rendesen le vagyok maradva. Gyorsan írtam egy SMS-t Larának, hogy sürgősen segítenie kell, és nem tellett 5 percbe, már itt is volt nálam. Amíg Ő kiválasztotta a ruhámat, és előkészített mindent, ami kellhet a későbbiekben, addig én hamar megfürödtem. A hajamat megmostam, amit miután kiszálltam a kádból Lara gyorsan meg is szárította. Miután ezzel végzett egy egyszerű kis kontyot készített a hajamból, majd egy kevéske sminket vitt fel az arcomra. Örültem, hogy nem vitte túlzásba, látszik, hogy mennyire ismer. Ezek után következett ruhám. A nemrég vásárolt sötétkék színű ruhámat, amit annyira imádok. Alja a földet súrolta, amíg bele nem bújtam a fekete magassarkúmba. Nem tartottam attól, hogy esetleg magasabb leszek Cam-nél, mivel ha egy húsz centi magasságú cipőt vennék fel, Ő még mindig magasabb lenne nálam. Majd egy fekete táskába belepakoltam zsebkendőt, a telefonomat és a pénztárcámat. Nem tudtam, hogy Cameron hova fog vinni, úgyhogy csak remélni tudom, hogy megfelelő az öltözékem. Mire elkészültünk még öt percünk volt nyolc óráig. Ez alatt az öt perc alatt legalább százszor megnéztem magamat a tükörben, hatvanszor átnéztem a táskámat, és rengetegszer kibújtam a cipőmből, mert féltem, hogy fájni fog a lábam benne. Lara persze jót szórakozott az idegességemen, amit én nem néztem jó szemmel. Ahogy az idő egyre jobban közeledett a nyolchoz, én annál izgatottabb lettem. Nem is tudom, hogy mi ütött belém. Amikor Jake-kel találkoztam nem voltak ilyen érzéseim. Ez azért jelent valamit, nem? Fel-alá járkáltam a szobában, mikor valaki kopogott az ajtón. Azonnal az ajtóhoz siettem, a kezemet a kilincsre helyeztem, és miután nagy levegőt vettem, lassan kinyitottam az ajtót. Cameron lehajtott fejjel állt előttem, és amikor kinyílt az ajtó óvatosan felemelte a fejét, és amikor meglátott hatalmas molyra húzta a száját. Én kissé elpirultam, mivel olyan szinten végignézett rajtam. Közelebb lépett, derekamnál fogva magához húzott és lágyan megcsókolt. Rövid csók volt, még is beleszédültem az általa kiváltott érzésekbe. Miután elváltunk egymástól homlokát az enyémnek döntötte, és mélyen a szemembe nézett.

-          Gyönyörű vagy Hercegnő! – mondta halkan.

-          Köszönöm.

Ellépett mellőlem és a kezemért nyúlt, amit készségesen felé nyújtottam. A liftig vezetett, ahol meglepetésemre nem a földszintre vezető gombot, hanem a tetőtérre vezetőt nyomta meg. Kérdőn néztem rá, mire csak megvonta a vállát, majd egy puszit nyomott az arcomra. Nem is foglalkoztam tovább a faggatásával, hiszen néhány másodperc múlva már úgy is tudni fogom, hogy miről van szó. És amúgy is, Cameron-t ismerve, Ő biztosan semmit sem mondana. A lift lassan megállt, én pedig türelmetlenül vártam, hogy milyen látvány fog fogadni. Az ajtó kinyílt, és végre megpillantottam a tetőteret. Középen egy kis, kerek asztal volt, amin két személyre már meg volt terítve.  Az asztalig egy rózsaszirmokból kirakott út vezetett, ami még inkább feldobta az egész hely hangulatát. Az egész tető az apró kis gyertyáknak köszönhetően ki volt világítva. Annyira gyönyörű volt ez az egész, és olyan jól esett, hogy mindezt értem csinálta, hogy hirtelen szóhoz sem jutottam.  Cameron félve pillantott felém, hiszen várta, hogy mit is reagálok. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, így inkább csak gyorsan megcsókoltam. Kezeit a derekam köré tekerte, míg én átkaroltam a nyakát. A magassarkúmnak köszönhetően nem kellett annyira lehajolni, mint eddig, és ennek következtében belemosolygott a csókunkba. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után elváltunk egymástól – az én legnagyobb bánatomra. Cameron átkarolta a derekamat és az asztalhoz vezetett. Kihúzta nekem az egyik széket, majd miután leültem rá, óvatosan be is tolta. Ő átsétált a szemben lévő székhez, és helyet foglalt rajta. Neki láttunk az előre kikészített vacsorának, ami meglepetésemre még mindig nagyon meleg volt. Persze közben folyamatosan be nem állt a szám, amin Cameron csak mosolygott.

Fél tizenkettőkor már az ágyamban feküdtünk. Cameron magunkra húzta a takarót, és pedig még közelebb húzódtam hozzá.

-          Köszönöm. – suttogtam.

-          Micsodát Hercegnő?

-          A ma estét. És úgy mindent.

-          Nagyon szívesen. – mondta, és a hangján hallani lehetett, hogy mosolyog.

Egy puszit nyomott a fejemre, mire már én sem bírtam ki mosolygás nélkül. A világon az egyik legjobb érzés szeretni, és szeretve lenni. Ezt tapasztalatból mondhatom.