Grantaire a házuk verandáján állt kezében a forgatókönyvvel. Joly a hintán ült Bossuet társaságában az asztalnál, egy extra forgatókönyvvel a kezükben. Nevetésen kívül nem sokat csináltak. Grantaire tisztában volt vele, hogy nem színpadra született, de a legjobbat próbálta meg kihozni magából. 

"Mikor találkoztunk a kávézóban, nem tudom hogy pontosan mi, de mintha valami történt. Volt benned valami, ami azt súgta nekem, hogy meg kell ismerjelek." olvasta fel Grantaire, ezzel újabb nevetésre kényszerítve Joly-t és Bossuet-et. Tudnia kellett volna, hogy nem szabad ezt a kettőt megkérnie, hogy segítsenek neki.

"Komolyan ez van írva?" kérdezte Joly.

"Igen", válaszolta Grantaire. "Koncentrálnátok egy kicsit, srácok? Csak hat hetem van megtanulni ezt a cuccot."

"R, hat kibaszott hónap alatt se tudnád ezt megtanulni.", mondta Bossuet miközben ledobta a súlyos papírköteget az asztalra.

Grantaire szemrehányóan nézett barátaire. Joly felállt a hintáról, és a fiú elé lépett, kezét a vállára téve.

"Tudod hogy 'Suet és én ott leszünk a megnyitó estéjén és az első sorból fogunk szurkolni neked."

"Persze paradicsomokkal.", tette hozzá Bossuet nevetve.

Grantaire egy szarkasztikus mosollyal válaszolt. "Köszönöm, srácok. Nálatok jobb barátokat nem is kívánhat az ember."

Grantaire kinyitotta a könyvet a megjelölt oldalnál, és folytatta a felolvasást. A barátai megpróbaltak nem nevetni, de tisztán látszott szenvedésük. Grantaire végül feladta, és eldöntötte, hogy valaki mástól kell segítséget kérnie. Csak azt nem tudta, hogy vajon lesz-e bátorsága megkérni azt a valakit, akire gondolt. 

  ***  

Másnap az iskolában Grantaire végigsétált az üres folyosón, ahol pontosan az egy ember állt, akire szüksége volt. Még maga sem hitte el, hogy mire készül, de szüksége volt a segítségre, különben ez az egész előadás egy nagy bukás lesz. Jónak kell lennie és biztosra akart menni, hogy tényleg az lesz. Enjolras a szekrénye mellett állt, mi mást olvasva, mint egy tankönyvet. Grantaire egy nagy levegőt vett, és odasétált hozzá.

Enjolras megfordult és megforgatta szemeit, ahogy meglátta a sóhajtás tulajdonosát. Tekintetét újra a könyvre szegezte, úgy szólalt meg. "Mit akarsz Grantaire? Évek óta ismerlek és sosem köszöntél rám csak úgy." 

"Um...szükségem van a segítségedre." nyögte ki végre Grantaire, miközben érezte, ahogy a pír elönti az arcát.

Enjolras felvette a következő órára szükséges tankönyveit, közöttük azt a könyvet is, amit Grantaire érkezésekor olvasott. Végül felnézett Grantaire-re.

"Nicholas Grantaire segítséget kér tőlem," nézett rá Enjolras hitetlenkedve, amíg Grantaire nem bólintott. "Jólvan, megkérem apámat, hogy imádkozzon érted." mondta, mielőtt becsukta a szekrény ajtaját és elindult a terem felé, ahol órája lesz. Grantaire után lépett.

"Enjolras-"

"Soha nem kértél még segítséget, ugye?" Grantaire megrázta a fejét , "Az olyan kérések mint a tiéd kicsit többet igényelnek, mint egy egyszerű kérés. Egy kis térden csúszás, talán egy kis hízelgés. Ezen felül, nem fogom csak érted megtenni. Mindenki érdekében esetleg."

"Mindenkinek szüksége van rá," tette hozzá Grantaire, mire Enjolras felhúzta az egyik szemöldökét. "Ez Combferre darabja, és megérdemli hogy a lehető legjobb színészek legyenek benne. Nevetségesnek találtam első hallásra, de most, hogy többször is elolvastam, már más a véleményem. Annyira nem is gáz. Kérlek, Enjolras."

Enjolras a szemébe nézett, amitől Grantaire kényelmetlenül érezte magát. Úgy érezte, hogy a szőke fiú keresztül látna rajta. Bármit is keresett, valószínűleg megtalálta, ugyanis halványan elmosolyodott.

"Rendben, legyen, segítek neked. Egy feltétellel, Grantaire."

"Mi lenne az?"

"Meg kell ígérned hogy nem fogsz belém szeretni."

Grantaire megpróbálta visszatartani a nevetést, de nem igazán sikerült. Hangosan felnevetett, ugyanis ez volt a legröhejesebb dolog amit valaha hallott. Mégis melyik világban esne ő bele a helyi lelkész fiába? Amikor meglátta Enjolras komoly arcát, abbahagyta a nevetést.

"Ez nem lesz probléma." ígérte meg Grantaire.

Enjolras bólintott, "Jó. Ma délután találkozunk, iskola után."

Mielőtt elfordult volna, Grantaire bólintott, és az ellenkező irányba sétált el.

***

Enjolras a konyhában volt, éppen vacsorát készítettek a húgával. Jean Valjean is velük volt. Csak hárman voltak, mióta édesanyjuk, Fantine elhunyt szívelégtelenségben, amikor Enjolras hat, Cosette pedig 4 éves volt. Azóta Jean Valjean kifejezetten védelmező volt a gyermekeivel kapcsolatban. Eléggé frusztráló tud lenni, de megértették, hogy édesanyjuk elvesztése elég nagy csapás volt számára, és csak a gyermekei tartották vissza a teljes összeomlástól.

Jean Valjean azóta bosszankodott, mióta csak Enjolras megemlítette, hogy átjön a fiú. Enjolras tudta, hogy édesapja nem kedveli Grantaire-t, de amikor a fiú kétségbeesetten segítséget kért, nem tudott mit tenni. Egyszerűen nem tudott ellenállni a gyönyörű, de ugyanakkor veszedelmesen csillogó sötétzöld szemű fiúnak.

"Nicolas Grantaire ide látogat. Az a fiú veszélyes és hanyag. Meg sem említem, hogy a legrosszabb fajta zaklató." mondta Jean Valjean miközben a szalvétákat rakta ki az asztalra.

Enjolras tésztát főzött egy lábasban a gáz fölött, hogy később abból legyen a tésztasaláta. Cosette mellette állt, a saláta többi hozzávalójával foglalatoskodva. Mikor kiemelt egy tésztát a vízből, hogy megnézze, megfőtt-e már, Cosette elvette a kanálról, és miután megette, felemelte a hüvelykujját, jelezve, hogy finom. Enjolras a húgára mosolygott, miközben lecsukta a gázt a lábas alatt. A mosogató fölé emelte, hogy le tudja szűrni a tésztát.

"De apa, mi van a megbocsájtással?" kérdezte Enjolras, miközben a tésztaszűrőbe öntötte a tésztát és a vizet. "Azt hittem hogy már megbeszéltük, hogy én dönthetem el, mivel és hogyan akarom tölteni az időmet és az életemet."

Édesapja a fiú felé fordult. "Igen, ő az akiben nem bízok. Nem te."

Enjolras visszaöntötte a tésztát a tálba, majd Cosette-nek nyújtotta, hogy össze tudja rakni a salátát, mikor megszólalt a csengő, jelezve, hogy Grantaire megérkezett.

"Cosette, be tudod fejezni, ugye?"

"Persze, menj csak. Érezd jól magad." mondta Cosette egy kis pajkos csillogással a szemében, mire Enjolras csak megforgatta a szemeit, miközben megtörölte a kezét a fogason lógó konyharuhába.

Enjolras kinyitotta az ajtót és behívta Grantaire-t a házba. Bezárta az ajtót, majd az emeletre indult. "A szövegkönyvem az emeleten van, mindjárt lehozom."

Grantaire bólintott, majd körbenézett a nappalin. Beljebb sétált, és a falakon lógó képeket kezdte el nézegetni. A legtöbbön Cosette és Enjolras volt kisgyermekként. Néhányon Jean Valjean volt egy nővel, akiről tudta Grantaire, hogy Enjolras édesanyja volt. Miután végzett a képek nézegetésével, észrevette, hogy Cosette az ajtóból figyelte. A lány egy halk "Szia"-t mondott mosolyogva, majd visszafordult a konyhába.

Enjolras egy pár pillanat múlva már újra mellette állt. "Készen állsz?"

"Igen."

Követte Enjolras-t a teraszra, ahol a terasz székekre ültek le, és máris nekiláttak a munkának.

"A darab melyik részével van pontosan problémád?" kérdezte Enjolras.

"Nem a történettel van a baj. Azt tökéletesen értem. Killian egy zenész aki meleg, szerelembe esik, ami arra kényszeríti, hogy válasszon a karrierje és a szerelem között. Ezt értem. Minden mással van a baj. A színészkedés sosem volt az én asztalom. Nem tudok a szavakhoz érzelmeket párosítani, egyszerűen nem megy."

"Világos." szólt hozzá Enjolras. "Szóval, mi a te asztalod? És nehogy azt mondd, hogy a népszerűség vagy valami ilyen hülyeséget. Nem, komolyan, ha választanod kéne, mi az a dolog ami nélkül nem tudnál élni?"

Grantaire egy kis időre elgondolkodott ezen. Nem sok dolog volt, ami nem kapcsolódott a népszerűségéhez. Végiggondolta az iskolás éveit, és hogy miben is vett részt. Nem sok mindenben. Kosárlabda, foci, softball, egy kicsi box, egy egészen kicsi tánc, művészet. Aztán bevillant. A művészet.

7 és 15 éves kora között mindig magával cipelte a vázlatfüzetét, hátha meglát valamit, amit aztán lerajzolhat. Mindig azt reméltem, hogy egyszer majd híres művész lesz, egészen addig, amíg el nem kezdett barátkozni Eponine-nal, Feuilly-val és Bahorel-lel. Ezután a művészet szeretete csak úgy elillant. Persze, még mindig ezért graffitizik, pont hogy ez az egyik oka, amiért most itt van. Több mint két éve Grantaire hozzá sem ért a vázlatfüzetéhez.

Újra felnézett Enjolrasra, aki türelmesen várta a választ. "Művészet, nagyon szerettem a művészetet. Festészet, rajz, olajfestékek és vízfestékek. Bármi, amit csak el tudsz képzelni. Nagyon szerettem. Egy jó ideje nem csinálom már."

"Oké, szóval, amikor a művészet iránti szeretetedre gondolsz, milyen érzés? Milyen érzelmek öntenek el?" kérdezte Enjolras.

Grantaire újra elgondolkodott. "Boldognak érzem magam, azt hiszem. Akkoriban úgy éreztem, hogy nem tudok élni nélküle. De bocsáss meg, miért is van erre szükség?"

"Az érzés, hogy nem tudsz a művészet nélkül élni. Pontosan ezt kell éreznie Killiannak is, amikor a zenéről van szó. Ez az egyetlen dolog ami az apja halála után maradt neki. Megvolt a gitárja, néhány kotta és a hátizsákja. Ez volt mindene. A zene volt az egyetlen ami érdekelte, amíg Jason meg nem jelent. Amikor találkoztak, világossá vált a kettejük közötti erős kapcsolat, de a világ nem tudott Killian igazi szexualitásáról semmit. Killian félelme, hogy elveszíti a karrierjét és a rajongóit nagyon mélyről, a gyökerektől származott. Félt az elhagyatottságtól. Ugyanakkor a Jason iránt érzett szerelme is mély volt, szenvedélyes. Ez a két dolog volt az életében, ami nélkül nem tudott élni, de nem tarthatta meg az egyiket anélkül, hogy a másikat el ne veszítse." magyarázta Enjolras. "Ezért kérdeztem, hogy mi az a dolog, ami nélkül nem tudsz élni, és milyen érzés, mert így a színpadon Killianként ugyan ezt kell érezned. Tekintsd úgy, mintha nem a zene és a szerelem között kéne döntened, hanem a művészet és a szerelem között. Érthető?" Enjolras Grantaire-re nézett, és úgy tűnt, kezdenek a dolgok összeállni.

"Igen, legalább tízszer jobban értem, mint ma reggel 8:15-kor." bólintott Grantaire."De még mindig nem tudom, hogyan jönnek össze a sorok és az érzelmek."

"Ez egyszerűbb lesz idővel. Most, hogy már tudod, milyen érzései vannak Killiannek, hagyd, hogy ezek az érzések elöntsenek téged, és így olvasd el párszor a szöveged, előbb-utóbb belerázódsz. Meglátod, hogy hol van meg a kellő érzelem, és hol nincs." fejtette ki az előbbi gondolatmenetet Enjolras, mire Grantaire bólintott. "A színészkedés nehéz dolog. Csak emlékeztetned kell magadat mindig, hogy mikor a színpadon vagy, nem Grantaire vagy, hanem egy karakter akit te alkottál. Valaki megírta a szöveget, de neked kell tudnod hogy hogy érez a karakter és hogyan viselkedik."

"Oké, szóval te milyen érzéseket vittél bele Jason karakterébe?" kérdezte Grantaire érdeklődve.

Enjolras nem szólt egy ideig. "Nem igazán szeretem megosztani a kreatív folyamatomat."

"Ami azt jelenti, hogy annyira komolyan veszi a színészkedést, hogy nem beszél addig róla, amíg nem megy minden varázsütésre." szólalt meg Cosette, mikor kilépett egy tányérnyi süteménnyel és két pohár tejjel.

"Fogd be Cosette"

A lány mosolyogva rányújtotta bátyjára a nyelvét, mielőtt visszament volna a házba. Grantaire elvett egy sütit, és beleharapott. Rájött hogy csokidarabos-mogyoróvajas süti volt és készen állt meghalni érte. A falat szinte szétolvadt a szájában. 

"Ez isteni!"

Enjolras is elvett egyet és elmosolyodott. "Köszi. Cosette-tel csináltuk anyu recepje alapján."

Grantaire észrevette a szomorúságot Enjolras szemében amikor megemlítette az édesanyját. "Sajnálom anyukádat, Enjolras."

"Köszönöm Grantaire, de kérlek ne tégy úgy, mintha ismernél."

"Pedig ismerlek. Ugyanabba az osztályba jártunk óvodás korunk óta. Kicsoda is Julien Enjolras. Te és a három barátod mindig a 32-es asztalnál ültök az ebédlőben, ami nem kifejezetten számkivetett, de mindenképpen izolációs terület. Pontosan egy vörös pulcsid van és a mindig zsebre dugod a kezeidet, mikor végigsétálsz a folyosón. Ó, ó, és igen, szórakozásképpen szeretsz asztalokon állva embereket biztatni hogy tegyenek az ügyért, amiért te harcolsz. Hogy hangzik?" kérdezte Grantaire.

Enjolras ránézett. A sötét hajú fiú egy csöppnyi sértettséget vélt felfedezni a szőke fiú tekintetében, egészen egy milliárdnyi másodpercig, aztán eltűnt. "Eléggé kiszámítható. Semmi amit még nem hallottam."

"Nem érdekel mit gondolnak rólad az emberek?"

"Nem." válaszolt egyszerűen Enjolras, majd elvett egy újabb sütit, miközben kinyitotta a szövegkönyvet."Elkezdhetjük olvasni?"

***