Sakura

Épp, hogy csak hazaértem, anya már lelkesen rángatott ki az ajtón, hogy mennyünk végre a plázába, mert így is késtem vagy öt percet. Komolyan néha nagyon nem értem ezt a nőt, pedig már vagy tizenhét éve ismerem és vele élek. Mivel konkrétan más választásom nem volt, beültem a kocsiba, és a lábamhoz tettem a táskám. Míg anya a kaput nyitotta ki, hogy kiálljon az autóval.

Furcsa. Sose értettem igazán, hogy mit lehet ennyire élvezni azon, hogy bemegyünk egy hatalmas áruházba és veszünk egy két dolgot. Valahogy sose jutott el a tudatomig, hogy miért rajonganak ennyire érte a nők, mármint a vásárlásért. Na, mindegy, talán csak velem van a baj, és nem jövök rá a benne rejlő izgalomra.

A kocsiba ülve kezdett olyan érzésem lenni, hogy anya nem is vásárolni akart vinni, csak kellett valami ürügy apának, hogy kettesben lehessen velem. Persze ezt is csak abból tudtam leszűrni, hogy öt másodpercenként a visszapillantóba nézett. Komolyan, nem vette még észre, hogy rég tudom, hogy figyel?

Szemeimet forgatva döntöttem az ablaknak a fejem, közben ki felé bámultam, hogy eltereljem a figyelmem-anyám gyanús viselkedéséről. De valahogy nem nyugtatott meg a gondolat, hogy a következő két órában a közelében kell lennem, és tuti nem fog békén hagyni.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor végre megérkeztünk és gondosan leparkolt a kocsival. Kicsit hezitáltam, hogy kinyissam-e az ajtót, aztán még is rávettem magam, közben anya már rég kint volt, és lelkesen tolt a bejárat felé.

Legelőször egy ékszerboltba cipelt be. Anyum mindig is rajongott a csillogó villogó dolgokért, legfőképpen a gyűrűkért és a nyakláncokért. Tényleg szépek voltak, de ő már túlzásba vitt imádattal csodálta őket, és közben igen érdekes kérdéseket tett fel nekem, ami egyre jobban aggasztott. Tényleg nem stimmelt vele valami, főleg mikor rábökött egy pici gyémántgyűrűre, ami ár szempontjából és méretileg is egész aranyos volt. El tudnám képzelni az ujjamon pár év múlva, és mikor ezt meg is említettem tudaton kívül anyámnak, még az álla is leesett. Komolyan, tényleg ilyen meglepő, hogy majd szeretnék egy szertő pasit magamnak, aki megajándékoz egy ilyen szépséggel? Vagy anyám megint csak félre értette a dolgot?

Igazából nem tartoztam magyarázattal neki, még is neki álltam jobban kifejteni az előbbi kijelentésem. A magyarázatom hallatán egy csöppet mintha meg is könnyebbült volna, de láttam, hogy még mindig kételkedik bennem. Senki nem kérte meg a kezem, MÉG. A kapcsolat, ami köztem és Sasuke-sensei között alakulgat még túl korai egy ilyen lépésre. Még csak tegnap jöttünk össze, ez nem jelenti azt, hogy holnap már Mrs. Uchihaként fogok szaladgálni a suliban.

Egy kicsit zavarba ejtett ez a gondolatmenet, ami halovány pírt rajzolt az arcomra. Anyám csak helytelenül csóválta fejét, mikor látta zavaromat, majd tovább rángatott egy ruhás üzletbe, ahol kivételesen még én is élveztem a nézelődést.

Kb. egy óra vásárolgatás után – ami anyám részéről szokatlanul csöndesen telt – beültünk a mekibe és mindketten rendeltünk enni. Én egy sajtburgert, sült krumplit, almás pitét és egy pohár colát kértem, míg ő csibeburgert egy kis üveges ásványvízzel. Lelkesen estem neki a rendelésnek, olyan jó volt kicsit kiszabadulni az egyhangú hétköznapokból. Bár valahogy rontott a hangulaton anyám érdekes viselkedése. Nem tudtam tovább szó nélkül tűrni, rá kérdeztem mi a problémája, mi zavarja ennyire.

- Pontosan miért is jöttünk ide? – kérdeztem két harapás között, miközben zöld szemeimmel folyamatosan őt fixíroztam. Ivott egy kortyot a vízből, majd rám nézett. Arca gondterheltnek tűnt, annyira furcsa volt ez tőle.

- Csak gondolkodtam – mondta tömören, mire felforrt az agyvizem. Általában türelmes ember vagyok, nem szeretem, ha titkolóznak előttem.

- Anya – szóltam rá élesebben, mint ahogy szerettem volna. Meglepődve bámultam rá. – kérdezz rá, ha annyira zavar. Nem akarok titkokat.

- Hah – sóhajtott fel, és lerakta a kezében tartott csibeburgert. – ő volt az?

- Igen – bólintottam rá, majd lemostam a torkom a colával.

- Rendes volt tőle, hogy érted ment – suttogta. Szóval tényleg ez nyomasztotta ennyire. Tudtam ám, hogy valami nincs rendben vele.

- Igen, nagyon rendes – érettem vele egyet. Bár én sokkal többnek nevezném, mint rendes, és egy huncut mosoly jelent meg ajkaimon. Nem tudtam megállni, hogy ne idézzem fel az akkor történteket.

Rettentően hülyén nézhettem ki, ahogy vigyorgó képpel eszem a sajtburgert, közben próbálom elrejteni kipirult arcom, lelkesen csillogó szemeimet, és a remegő térdeimet.

- Sakura – a hangja igen furán hangzott. Zavartan kaptam fel a fejem. – tudod, hogy én is meg apád is szeretünk, és nekünk az a legfontosabb, hogy boldog légy. De lehet, hogy nem kellene ezt a kapcsolatot erőltetni. Mindkettőtök szempontjából nézve. – a szívem fájdalmasat dobbant.

A szemeim azonnal könnyekkel teltek, szívem szerint ki kiabáltam volna a világba, hogy nem érdekel másnak a véleménye, mert ez az én életem. De valahogy még sem szerettem volna jelenetet rendezni, kínos helyzetbe hozni magam vagy anyám. Csalódottan hajtottam le a fejem. Pedig múltkor még olyan megértő volt.

- Sakura, ne kezdj duzzogni. – a kezemért nyúlt.

Érintése szinte áramcsapásként ért, azonnal elhúztam a kezem. Túl sok volt bennem per pillanat a feszültség, és nem is akartam beszélgetni úgy igazából. Kivételesen bántam, hogy kinyitottam a számat.

- Kicsim, figyelj rám, kérlek. Túl sok minden közbe szól. Neki se tenne jót. Még olyan fiatalok vagytok mindketten, nem kéne elsietni. Az se biztos, hogy ezek az érzések komolyak, talán csak fellángolás az egész. – a hangja annyira lágy volt, én meg ettől már a sírás határán álltam. Vajon miért változott meg ilyen hirtelen a véleménye?

Ne beszéljen így, inkább kiabáljon. Ne legyen kedves, mert ettől csak nehezebb lesz. És őszintén még is hogy akarja, hogy elfeledjem, hogy kerüljem el? És miért lenne csak fellángolás? Talán nem illünk össze? Ha igen, akkor mondja a szemembe.

- Miért? - remegett a hangom, próbáltam lenyelni az elő törő könnyeket. Pedig már minden olyan jól ment. Nem akarom elveszíteni. Életemben először vagyok szerelmes, hagy legyek kicsit boldog. Ha meg nem megy, akkor hagy jöjjek rá magam. Ne taszítson el tőle. A szívem szakadna bele, ha mindennap úgy kéne találkoznom vele, hogy nem lehet az enyém.

- Gondolom, te sem szeretnéd megfosztani őt a munkájától igaz? Mert, ha kiderül valószínűleg ez lesz belőle, akár rosszabb. A törvény és az iskola is bünteti az ilyesmit, és kiskorú vagy, Sakura. Egy ilyen kapcsolat felelősséggel jár. Te pedig, még csak egy kislány vagy...

- Nem – csaptam az asztalra idegesen, mire az egész Mc Donaldsban ülő ember elhallgatott. – nem vagyok kislány, ne kezelj úgy, mint egy öt éves gyereket, mert már nem vagyok az. – azzal felkaptam a szatyromat és szó nélkül kimasíroztam az utcára. Az ajtó hangosan csattant mögöttem.

Könnyeimet törölgetve kerültem ki a szembejövő embereket. Tudtam, hogy jó nagy bajba fogok kerülni e miatt a lépésem miatt. Nem kellett volna ott hagynom, még sem tudtam tovább hallgatni.

Igen, tisztában voltam vele, hogy milyen felelősséggel jár ez a kapcsolat. Hogy egyikünknek sem lesz könnyű, de még is... Ha mind ketten akarjuk, ha titokban tartjuk egy ideig, ha nem feltűnősködünk, és nem romlanak meg tőle a jegyeim, akkor számít bármit is? Szeretjük egymást, ez olyan nagy baj?

Idegesen szedtem a lábam, a szemeimből nagy cseppek gördültek ki és nedvesítették be az arcom. Rosszul éreztem magam. Nem akartam, hogy miattam kerüljön bajba, tényleg nem akartam elveszíteni őt. Szerettem, annyira szerettem. Még, ha ezt mások nem is fogadták el.

De hát ő is szeret – suhant végig az agyamon, megtorpantam.

A szívem zaklatottan kalimpált, halovány reményekkel telt meg. Szeretem és ő is szeret, akkor mi baj lehet? Ha az érzés kölcsönös minden rendben van. Megoldjuk valahogy. Nem kell anyuék beleegyezése. Igen, így lesz – határoztam el magamban.

Letöröltem a könnyeimet, majd halovány mosoly csúszott az ajkaimra. Minden rendben lesz. Semmi baj. Nyugodj meg Sakura. Anya még nem ismeri őt, azért vélekedik így, adj neki időt, míg megismeri.

Mikor felemeltem a fejem egy döbbent, aggódó fekete szempárral találkozott össze a tekintetem. Azt hiszem per pillanat vele akartam a legkevésbé találkozni. Nem akartam, hogy sírni lásson, ráadásul még magyarázkodhatok is neki emiatt, amihez végképp nem volt hangulatom. De még is... hogy utasíthatnám el őt? Hogy kerülhetném el és tagadhatnám le az iránta érzett szerelmem? Azt hiszem, tényleg nem menne. Nem akarok nélküle lenni. És jobb lesz, ha ezt anya is felfogja.

Fogalmam sincs miért, de a lábam magától mozdult, és percek múlva már szorosan bújtam hozzá, mellkasába fúrva az arcom, mélyeket szippantva az illatából. A szívem máris megtalálta a saját lelki békéjét. Istenem Sasuke, úgy szeretlek.

- Mi a baj? – óvatosan beletúrt a hajamba, és egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Veszekedtem anyámmal – nyögtem, és elhúzódtam tőle. Tényleg nem lenne jó, ha valami ismerős ölelkezve látna minket. Abból tényleg baj lehetne.

- Ennyire hajba kaptatok? – elővett egy fehér papír zsebkendőt és felém nyújtotta. Hát nem édes?

Nem tudom miért, talán a közelsége teszi, de máris jobb kedvre derültem.

- Csak egy kicsit – fogadtam el mosolyogva, majd kifújtam a nózim.

- Na és őt hol hagytad? – nézett körbe. Komolyan, most minek keresi anyámat? Valahogy nekem egyáltalán nincs kedvem vele beszélgetni.

- Elfutottam – vakartam meg a tarkóm, közben zavart pillantásokkal méregettem, hogy erre mit fog reagálni.

- Hah – sóhajtott fel hirtelen – annyira buta vagy. – rázta meg a fejét, majd megragadta a karomat és maga után húzva elindult.

- Sen... - egy pillanatra elakadtam. Ő kért meg rá, hogy tegezzem, nem? – Sasuke, még is hová megyünk?

- Csak beülünk ide a sarki kávézóba. Nem akarom, hogy egyedül mászkálj, meg aztán, ha anyud erre tévedne, akkor könnyen megtalálna.

Annyira aranyos, amiért így figyel rám. Még, hogy nem akarja, hogy egyedül mászkáljak... Mi történhetne velem? De azért örültem, hogy velem szeretne maradni. Hogy együtt lehetünk. Bár félek, hogy anya nagyon nem lenne elragadtatva az ötlettől, ha együtt látna minket. Kicsit aggódtam emiatt.

Mikor elértük a kávézót, kinyitotta az ajtót, majd betessékelt rajta. Kicsit elpirultam a kedvességén, majd leültem az egyik szabad asztalhoz, ő pedig követve engem elém telepedett. Maga mellé tette a kezében lévő szatyrot, amit eddig észre sem vettem, majd várakozóan rám nézett. Szinte elvesztem gyönyörű fekete tekintetében, amik csak és kizárólag engem fixíroztak.

- Kérsz valamit? – törte meg a csöndet.

Valójában már nem voltam éhes, de nem akartam elutasítani őt. Ha már ilyen aranyos velem, így próbál vigyázni rám.

- Egy pohár narancslé jól esne – motyogtam az ablakon kifelé bámulva.

- Más nem kell? – előhalászta a zsebéből a pénztárcát.

- Nem – ráztam meg a fejem.

- Biztos? – halovány mosolyra húzta ajkait, mint aki élvezi, hogy bosszanthat ezzel a folytonos visszakérdezéssel.

- Igen – nyomatékosítottam minden betűt, mire elnevette magát, majd felemelte a kezét jelezve, hogy jöjjön ide az egyik pincér.

Pillanatokon belül meg is jelent az egyik itt dolgozó alkalmazott. És őszintén szólva, bár ne tette volna. Hosszú szőke haja volt, ami két copfba omlott a vállára. Hatalmas kék szemeivel Sasukét stírölte, ami elég irritáló volt a részemről. Olyan pillantásokkal méregette, mint aki mindjárt felfalja, és ez nekem kifejezetten nagyon nem tetszett, pedig sose voltam az a féltékeny típus. Szerelmem állta a lány pillantásait, nem mutatott túl nagy érdeklődést a pincérnő iránt, és mintha még direkt idegesíteni is akarta volna, meg fogta a kezem. Óvatosan simított végig a kézfejemen, szinte kiélvezve a pillanatot.

A szőkeség zavartan fordította el a fejét, füle mögé tűrve egy kósza tincset, közben még motyogott is valamit. A szavakat se hogy sem tudtam kivenni, így inkább nem is erőlködtem, hogy rájöjjek mit is mondott az orra alatt. Lehet, ha hallottam volna most nem ücsörögnék itt ilyen látszólagos nyugalommal.

Egy diadal ittas mosoly húzódott végig az arcomon, és úgy tűnt Sasuke sincs másképp ezzel. Ő is úgy vigyorgott, mint ahogyan én. Valahogy annyira boldoggá tett, hogy így kisajátított magának ez előtt a fruska előtt.

- Szóval... mit hozhatok? – kérdezte zavarában, közben előhalászta a kis jegyzet füzetét, és egy tollat.

- Két pohár narancslét, és egy puncsos mignont. – szólalt meg szerelmem. A lány azonnal le is írta a kért rendelést, majd pár perces álldogálás után távozott.

- Olyan gonosz vagy – suttogtam csillogó szemekkel. Nem bírtam leplezni lelkesedésem.

- Te meg féltékeny – vágott vissza, miközben a mosolya egyre szélesedett.

- Csak egy kicsit – vontam meg a vállam.

- Pedig semmi okod rá – mondta, és egy puszit nyomott a kezemre. Elpirultam.

Vajon, ha anya ezt látná, mit szólna? Lenne rá esély, hogy meggondolja magát? Hogy engedélyt kapjunk Sasukével a járásra? Mert tényleg szeretem, és az érzés kölcsönös volt. Tényleg bűn lenne ez a szerelem? Csak mert pár évvel idősebb, az még nem jelenti azt, hogy ne lehetnénk együtt, hogy ne szerethetnénk egymást, vagy tévednék?

Öt perccel később ki is hozták a kért rendelést. Nem az előbbi lány szolgálta fel, hanem egy másik. Ő legalább nem bámulta feltűnően, bár volt egy pillanat, amikor sokkal több ideig elidőzött rajta, mint kellett volna.

- Köszönjünk – búgta Sasuke lágyan, mire a pincér lány elpirult.

Jézusom, már ő is? Mondjuk ez nem meg lepő, hisz tényleg nagyon vonzó.

- Sz-szívesen – mondta zavarában, majd elsietett.

- Csak tudnám, mit esznek rajtam annyira a nők – sóhajtotta, közben a villával levágott egy pici szeletet sütiből, majd felém nyújtotta.

- Vajon mit? – forgattam meg a szemeimet. Komolyan nincs tisztában a külsejével? Ráadásul, ha ilyen aranyosan mosolyog másokra, még is mit vár az emberektől? Persze, hogy beleesnek. – edd meg, hisz te rendelted – fordítottam el a fejem, jelezve, hogy nincs kedvem megenni előle a mignont.

- Nyisd ki a szád. – utasított. – ne kényszeríts rá, hogy én tömjem beléd. Máskülönben, én is ezt kérdezem magamtól? Mit szeretnek bennem annyira?

- Mondom, hogy nem kell. Nem rég ettem. Tele vagyok – ráztam meg a fejem, ami még inkább szította benne a tüzet. Szemei szikrákat szórtak, de a mosolya még mindig ott csücsült a szája szélén. – kezdjem el sorolni, mi mindent lehet benned szeretni?

- Sakura kérlek. Csak egy falatot – nézett rám, nagy ártatlan kutya szemekkel. Na, jó, talán még sem volt olyan jó ötlet hagyni, hogy elráncigáljon ide. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, inkább maradok az utca közepén. Képtelenség neki nemet mondani.

Közelebb hajoltam hozzá, majd bekaptam a villát. Elégedett vigyor terült szét az arcán, nem rejtette el, mennyire boldog lett csak ennyitől.

Bár azt sem tagadom, hogy isteni finom az itt árult mignon. Csak egy falatot kaptam belőle, de már most a kedvencemmé vált, főleg, ha az ő villájáról ehetem meg. A fincsi tésztája szinte szétolvadt a számban, és a rajta lévő cukormáz pedig csak fokozta az összhatást. Imádom.

- Látom, ízlik – szólalt meg az előttem ülő, miközben ő is bekapott egy falatot.

- Igen, finom – bólogattam lelkesen, mire egy újabbat nyújtott felém. Lelkesen kaptam utána. És úgy tűnt ő is nagyon élvezi, hogy etethet.

Percekig ment ez az egy falat neked, egy falat nekem szituáció. A végén egy csöppet csalódott voltam, hogy elfogyott, és nem kapok többet. Erre Sasuke nem rendelni akart még egy adagot? Persze mielőtt megláthatta volna a pincér csaj a hevesen integető szerelem, sikerült lebeszélnem róla. Nem mintha attól félnék, hogy elhízok vagy ilyesmi, csak hát nem kéne feltűnően turbékolnunk. Ugyan is előfordulhat, hogy valami ismerős arc meglát minket, aztán annak csúnya vége lenne, és nem akarom ezt.

Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Óvatosan körbe néztem a kis kávézóban, senki olyant nem láttam, aki veszélyt jelenthetne ránk, így egy kicsit megkönnyebbültem. Viszont mikor fölemeltem a fejem anyámat pillantottam meg az ajtóból állva, és igen csak meglepődve bámult hol engem, hol pedig Sasukét. Fogalmam sem volt róla, mióta állhat ott, de nagyon úgy tűnt, hogy kicsit letaglózta, hogy együtt vagyunk.

A gondolataimból Sasuke hangja zökkentett ki.

- Minden rendben? – végig simított az arcomon, mire egyből elvörösödtem, és szégyenlősen hajtottam le a fejem.

Kicsit hátrébb húzódtam a székkel, épp hogy csak annyira, hogy ne tudjon elérni. Nem mertem rá nézni, nem akartam az aggódó tekintetét látni, vagy esetleg a fájdalmát, amiért elutasítom. Jaj Sasuke, ne haragudj rám.

- Pe-persze – dadogtam idegesen. – minden rendben van – próbáltam valami mosoly félét az arcomra varázsolni, de féltem, hogy csak valami féle vicsorgásra futotta.

- Sakura – suttogta a nevemet.

- A-azt hiszem jobb, ha megyek – mondtam, majd szó nélkül felpattantam és megkerülve őt, kihúztam magammal anyát.

A szívem vadul dörömbölt a mellkasomban, tudom, hogy majd magyarázkodhatok emiatt, és nem akartam, hogy Sasuke is szem- és fültanúja legyen ennek. Elég, ha csak én hallom anyám korholó hangját, nem akartam neki még nagyobb fájdalmat okozni, ha úgy alakulnának a dolgok.

Könnyekkel küszködtem, miközben csak mentem előre, nem is nézve a lábam elé. Minél távolabb kellett kerülnöm a kávézótól. Kellett egy hely ahol nem hallana senki, ahol nem látnák fájdalmam. Mert tudtam, hogy nem lesz valami kellemes ez a beszélgetés sem, főleg ha azt nézzük, hogy előtte csak úgy leléptem. Ki tudja most mi lesz...

A harmadik utcánál befordultam, majd elengedtem anya kezét, és még tettem három lépést, hogy ne legyek a közelében. Szipogtam, remegtem az elkövetkezendő percekre gondolva. Fogalmam sincs, miket gondolhat most, mi járhat a fejében. Nem is mertem megfordulni. Teljesen elbizonytalanodtam, rettegtem.

- Sakura – szólalt meg anya – szó nélkül elrohantál anélkül, hogy meghallgattál volna.

Most komolyan onnan akarja folytatni, ahol abba hagytuk? Nem kezd kérdezősködni, hogy mit kerestem vele? Miért csinálja ezt? Tényleg ki akar borítani a viselkedésével?

- Figyelj, nem megbántani szerettelek volna. – a hangja lágyabban csengett, mint az imént. – csak szeretném, ha megértenéd, hogy vannak dolgok, amiben nem dönthetsz egyedül. Segíteni szeretnék, ha nem makacsolnád meg magad. Sose akartalak bántani, azokat a dolgokat sem azért mondtam. Csak nem akarom, hogy bármi bajod essen, mert bele mentél valami olyasmibe, ami talán nem helyén való.

- Ha már a legelején elmondtad volna ugyan ezt, akkor nem tartanánk itt – kiabáltam torkom szakadtából. – ha elmondtad volna a véleményed, már akkor, talán most sokkal könnyebb lenne, de nem így volt. Még biztattál is. Szóval ne merd ezt az egészet a nyakamba varrni.

Könnyek csordultak végig az arcomon, pici ösvényt hagyva az arcomon. A szívem fájdalmasan dörömbölt a mellkasomban. Nem akarom elveszíteni, még ha emiatt meg is romlik az anyámmal való kapcsolatom. Hát tényleg nem érti, hogy mennyire szeretem?

- Igazad van. Nem elleneztem, mert azt hittem, hogy holmi gyerekes fellángolás, ami lenni szokott ilyen korban. De – itt elakadt és egy bánatos mosoly jelent meg ajkain. – ahogy ott ültetek együtt, és a mosolyodat láttam valahogy bűntudatom támadt egy kicsit. Megfordult a fejemben, hogy talán hagynom kellene, de akár hogy is nézem, ez egyáltalán nem helyes. Mindketten még csak gyerekek vagytok, akiknek fogalmuk sincs az életről. Lehet, hogy most azt mondjátok, hogy „igen szeretem őt", de elgondolkodtatok azon, hogy mi lesz később? Ha esetleg nem működik, mit fogtok csinálni? Talán jobb lenne, ha átgondolnátok ezt az egészet.

- Anya én – nyeltem egy nagyot, nem tudtam mit mondjak erre, hiszen csak aggódik miattam, miattunk. A szülők már csak ilyenek. Aggódnak szeretett csemetéjük miatt.

Megint a síró görcs kerülgetett, annyira bántott a dolog, hogy olyan dolgokat vágtam a fejéhez. Talán igaza van, és kicsit át kéne gondolnunk a dolgokat. Leülni és megbeszélni, hátha minden rendbe jönne. Lehet, hogy minden kétely, ami eddig előjött eltűnne, és nem lenne gond a kapcsolatunkkal. És talán anyáék se elleneznék. Bár apa az égvilágon nem tud semmit. Úgy, hogy a dolog nagyobb része még hátra van.

- Sajnálom, ha megbántottalak...

- Jaj, anya – nem bírtam ki egyből a nyakába vetettem magam – szeretlek.

- Tudom kicsim – simított végig a hátamon. – én is szeretlek meg apád is, nagyon jól tudod. Bár ő azért nehezebb eset.

- Beszélnél vele te? – néztem rá szégyenlősen.

Valahogy nekem nem volt elég merszem, hogy elő hozakodjak apunak ilyesmivel. Nagyon jól tudom, hogy hogyan viszonyul a fiúkhoz. Úgy óv tőlük, mintha valami törékeny porcelán baba lennék, ami kicsit túlzás a részéről.

- Persze. De előtte szeretnék a drágalátos tanár úrral is váltani néhány szót – a hangja komolyra váltott, és mintha némi élt is felfedeztem volna benne, mikor kiejtette a tanár úr kifejezést.

Megértem, hogy zavarja, hogy a szeretett kislánya pont a tanárába zúgott bele, aki szintén viszonozza ezeket a csöppérzéseket. Én sem örülnék, ha a gyerekem csinálna ilyesmit. De legalább egy kicsit megnyugtatott a gondolat, hogy végül sikerült erről beszélnem anyával, és nem lett belőle nagyobb baj.

Sasuke

A szívem kihagyott egy ütemet, mikor elhúzódott az érintésemtől. Szinte villámcsapásként ért, hogy nem akarja, hogy megérintsem. Kicsit fájt, de az elgyötört arcát látva, és azt a hamis mosolyt, ami az arcán csücsült valahogy nem bírtam nézni. Jobban fájt, így látni, mint maga az elutasítás tudata. Valaminek lennie kellett, ami miatt így reagált.

- Sakura – kezdtem volna neki, mikor hirtelen felállt.

- A-azt hiszem jobb, ha megyek – azzal szó nélkül kikerült.

Hátra fordultam, szemeimmel követve, hogy hova is megy. Egy pillanat alatt tudatosult bennem, hogy mi miatt borult ki ennyire. Tekintetem szinte összeolvadt anyukájának barna szemeivel. Nem is tudtam volna megmondani hirtelen, hogy mit érzett akkor. Zavartság, meglepettség, düh? Vagy mindez együtt? Nem tudtam pontosan kiolvasni, de legalább már értettem, hogy Sakurának hirtelen miért változott meg a kedve.

A lány elkapta az édesanyja kezét, majd kihúzva őt a kávéházból eltűntek. Percekig ültem tétlenül az asztalnál. Utánuk mennyek, vagy inkább maradjak? Nem akartam, hogy miattam büntessék meg, vagy veszekedjenek. Rosszabb lenne, ha maradnék és hagynám annyiban a dolgot? Ha nem avatkoznék bele? Esetleg azzal ártanék neki a legjobban, ha utánuk mennék, és elmondanék mindent? Hogy hogyan érzek, mit gondolok, hogy Sakura nem tehet semmiről? Mindketten akartuk, nem erőltettem rá semmit. Közös döntés.

- Nem akarom elveszíteni – suttogtam magam elé. – annyira szeretem.

De a félelem, hogy talán többet nem látom, sokkal erősebbnek bizonyult, mint hittem. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, összeszedtem a cuccaimat, majd intve az egyik pincérnőnek kifizettem a rendelést és utánuk rohantam. Idegesen kapkodtam a fejem ide-oda, hogy merre mehettek.

Aztán megpillantottam egy szendvics embert – olyan emberek, akik hirdető táblákkal vannak felszerelkezve elől és hátul is – és oda siettem hozzá, hátha véletlenül látta merre mentek.

- Elnézést – szólítottam meg, mire egy hatalmas mosollyal az arcán fordult felém.

- Igen? – a hangjából hallatszódott a lelkesedés.

- Nem látott véletlenül egy rózsaszín hajú lányt és egy szőkés barna hajú nőt elrohanni?

- De, arra mentek - mutatott balra – azt hiszem a harmadik utcánál fordultak be – nyögte.

- Köszönöm – és már rohantam is, ahogyan csak tudtam.

Idegesen szedtem a lábam, annyira aggódtam Sakura miatt. Rohantam, mint egy idióta, közben folyamatosan kerülgettem az embereket, ami kicsit lassított a tempómon. Mikor elértem a harmadik sarkot, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Neki dőltem a falnak közben kifújtam magam. Levegő után kapkodtam, viszont valami közben megcsapta a fülem.

Sakura kiabált az anyukájával, ami már most nem volt valami jó előjel. A sírás és a kétségbeesés is kihallatszódott a hangjából. Nem kellett sokat agyalnom, hogy vajon mitől bukhatott így ki. Szeretett és én is szerettem őt. De talán az édesanyjának is igaza van, hisz ez az egész hatalmas bajjal is végződhet.

Hiába mutatjuk és mondjuk ki azokat a dolgokat, ha az emberek és a törvény is ellenünk szól. Hiába szeretjük a másikat, ha annyian ellenzik ezt a kapcsolatot. Érthető, hogy Sakura szülei kibuknak emiatt, hisz valószínűleg az enyémek sem reagálnának másképp. Legfőképpen az apám, akivel rohadtul nem állok jól, nem is beszéltem vele rég, és ezzel is csak szégyent hoznék a fejére. Anyám még talán-talán elfogadná, bár ebben sem vagyok biztos.

- Igazad van. Nem elleneztem, mert azt hittem, hogy holmi gyerekes fellángolás, ami lenni szokott ilyen korban. De – itt elakadt – ahogy ott ültetek együtt, és a mosolyodat láttam valahogy bűntudatom támadt egy kicsit. Megfordult a fejemben, hogy talán hagynom kellene, de akár hogy is nézem, ez egyáltalán nem helyes. Mindketten még csak gyerekek vagytok, akiknek fogalmuk sincs az életről. Lehet, hogy most azt mondjátok, hogy „igen szeretem őt", de elgondolkodtatok azon, hogy mi lesz később? Ha esetleg nem működik, mit fogtok csinálni? Talán jobb lenne, ha átgondolnátok ezt az egészet.

Ahogy Sakura anyukájának a szavait hallgattam, kicsit elgondolkodtam. Volt némi igazság abban, amit mondott, még is kicsit kételkedtem benne. Lehet, hogy még viszonylag gyerek vagyok, és makacs, amiért ennyire ragaszkodom Sakurához és a hozzá fűződő érzelmeimhez, de azért én is éltem meg egy-két dolgot, amit lehet, hogy egy gyerek tényleg nem tudna megérteni. Sok dolog van, amit még nem tapasztaltam, amiről fogalmam sincs, de ezek a csöppnyi érzések mért ne lehetnének valódiak? Mért kell gyermeteg vágyaknak nevezni? Ennyire képtelenség lenne, hogy szeretjük egymást? Ennyire reménytelen lenne a szerelmünk?

Ha mindketten erősek maradunk, és nagyon hiszünk benne, akkor legyőzhetjük az akadályokat, nem? Ketten képesek lennénk rá, vagy csak én akarok ennyire hinni ebben az egészben?

Ó a fenébe is miket beszélek? Sakura szeret persze, hogy meg tudjuk oldani valahogy, csak némi támogatás kellene. Ahelyett, hogy ilyen dolgokkal elbizonytalanítanának. Valahogy el kellene nyernem a bizalmukat, aztán minden rendben lenne.

- Persze. De előtte szeretnék a drágalátos tanár úrral is váltani néhány szót.

Egy kicsit meglepett Sakura anyukájának kijelentése. Beszélni akar velem?

Most egy kicsit elbizonytalanodtam. Az még oké, hogy itt magamban tisztázom a dolgokat, de hogy mindezt a szemébe mondjam szerelmem szüleinek is? Az már nehezebb esetnek bizonyult. Mit kellene mondanom, egyáltalán mivel kellene kezdenem? Csak hogy rá tudjam beszélni őket, hogy ne szakítsanak el minket egymástól. Istenem, ez miért ilyen nehéz?

- A-anya biztos jó lesz ez így? – szólalt meg szerelmem bizonytalanul.

- Sakura egy szülő sem adná áldását a gyermeke kapcsolatára úgy, hogy előtte nem beszélt a gyereke barátjával. Csak meg akarok bizonyosodni róla, hogy biztos jó emberre bízlak-e vagy sem.

- Sasuke-senseinél nem létezik csodálatosabb ember – nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, milyen kis bugyuta vigyor ül ki az arcára e szavak kimondásakor.\ akkor még nekem milyen vigyor\

Kipirult arc, nagy csillogó szemek. Már elég jól kitapasztaltam, hogy milyen mikor ilyen mondatok hagyják el ajkait. És ilyenkor rám is átragad a jó kedve. Csak bambán mosolygok a semmibe, szerelmemtől csilingelő szívemmel. Néhány szó, és én máris a mennyországban érzem magam. Ezt hívják szerelemnek, nem?\hát nem tapasztaltam még de szerintem ez szerelem\

Igazából nem tudom honnan jött ez a hirtelen ötlet, de szó nélkül ellöktem magam a faltól, és bekanyarodtam a pici mellékutcába, ahol ők voltak. Sakura szemei azonnal kikerekedtek, mikor megláttak, kezét a mellkasára szorította. Kipirult arccal vizslatott, nem értette mit keresek itt. Bár per pillanat én sem tudtam, hogy mit is kellene csinálnom. Sakura anyja megfordult lánya fura reakcióját látva, mintha őt is meglepte volna hirtelen megjelenésem.

- Sa-Sasuke – dadogta a nevemet.

Mind a ketten várakozóan tekintettek rám. Talán magyarázatra vártak, a hirtelen jött felbukkanásom láttán.

- Aggódtam – nyögtem ki végül, pár perces csönd után. Zavartan vakartam a tarkóm. Közben kerültem a tekintetüket. Mondjuk nem is Sakurától tartottam annyira, inkább az anyukájától, akinek még mindig nem tudtam leolvasni az arcáról, hogy mit is gondol rólam.

- Már nincs semmi baj – eresztett meg a lány egy halovány mosolyt, ami picit megnyugtatott, bár éreztem, hogy a neheze még csak most következik.

- Rendben – suttogtam erőtlenül.

Valahogy minden bátorságom elszállt a semmibe, nem mintha olyan sok lett volna ezelőtt. De előbb vagy utóbb úgy is sor került volna erre a beszélgetésre, nem kerülhettük volna el. És minél előbb megejtjük, annál hamarabb engedélyt kapunk, vagy is rohadt meggyőzőnek kell lennem az érzéseimmel kapcsolatban.

- Nem akartam hallgatózni – nyögtem hirtelen - de féltem, hogy miattam megbünteti Sakurát, és ezt nem akartam. Igazából nagyon szeretem – egy pici mosolyt varázsoltam az arcomra – és bármit megtennék érte. Ha vannak feltételei ezzel kapcsolatban, akkor megpróbálok mindegyiknek megfelelni, nem akarom elveszíteni. Tudom, butaságnak hangzik, hogy ennyire ragaszkodom hozzá, de én ezt tényleg komolyan gondolom. Nem játszadozom vele. – miután befejeztem vettem egy nagy levegőt, és az anyukájára néztem, aki igen csak elgondolkodva vizslatott engem.

- Hah – felsóhajtott – a szavaid elég hihetőnek tűnnek, de még is képes lennél rá, hogy száz százalékosan mellette maradsz és vigyázol rá? Ebben a korban leginkább a tanulással kellene foglalkozni, ha úgy adódna, segítenél neki?

- Persze, mindenben – vágtam rá azonnal. – mindent megteszek érte, amire csak szüksége van. Nagyon fontos a számomra, és tényleg nem szeretném elveszíteni. Nagyon óvatosak lennénk, hogy ne bukjunk le, nem akarok se neki se maguknak nehézséget okozni, vagy bajt hozni a fejükre. Minden tőlem telhetőt igyekszem megtenni.

A hangom megremegett kicsit, Sakura egyből kikerülve az anyukáját hozzám sietett és megölelt. Jól esett a közelsége, valahogy jobban is éreztem magam tőle.

- Szeretlek – suttogta és a fejét a mellkasomnak nyomta.

- Én is téged – megint mosolyogtam, és óvatosa puszit nyomtam a feje búbjára. -. Szeretném az engedélyét kérni, hogy udvarolhassak neki. Ha tényleg úgy lenne, ahogy mondta és a dolgok nem működnének, ígérem, hogy békében válnék el tőle, nem zaklatnám vagy ilyesmi, de tényleg meg szeretném vele próbálni. Sosem éreztem még ilyet ezelőtt, nem akarom, hogy véget érjen anélkül, hogy egy esélyt kaptunk volna rá.

- Szóval tényleg ezt szeretnétek? – a tekintete, mintha kicsit megenyhült volna, amitől a szívemről nagy kő esett le.

- Igen – vágta rá heves bólogatás közben szerelmem, nem bírtam nem vigyorogni lelkesedése láttán. Hatalmas zöld szemeit újból rám szegezte, annyira boldog volt.

- Rendben – egyezett bele, mire mindketten zavartan kaptuk felé a fejünket? Ez most komoly? Tényleg belement? Valahogy olyan fura volt elhinni. Sakura felé fordult – viszont akkor apáddal nektek kell beszélnetek. Ha már ennyire ragaszkodtok egymáshoz.

- O-oké – rózsaszín hajú barátnőm kicsit érdekesen reagált erre. – de azért ha úgy van, besegítesz? – nagy macska zöld szemeivel hatalmasakat pislogott az édesanyja felé, aki megmosolyogta a lánya reakcióját.

- Mivel más választásom úgy sincs – forgatta meg a szemeit, közben magához húzta Sakurát és szorosan magához ölelte. – de most már ideje lesz indulni.

Szerelmem tekintete egyből rám szegeződött és búsan bújt hozzám. Nem bírtam nem kinevetni lefelé konyuló szája láttán, annyira édes volt. Egy gyors puszit nyomtam a homlokára, majd elengedtem.

- Holnap beszélünk – simítottam végig az arcán, mire szorosan nyomta a fejecskéjét a tenyerembe.

- Oké – mondta és az anyukájára nézett, aki halovány mosollyal nyugtázta szerelmes búcsúzkodásunk. – mehetünk – vigyorgott rá.

Sakura még egyszer hátra fordult és lelkesen integetett mielőtt eltűntek volna a sarkon. A szívemről nagy kő esett le. Minden jól ment. Tényleg együtt vagyunk. Bár az én szüleimmel kicsit nehezebb lesz, és ott van még az apja is. De legalább valaki mellettünk áll, ha úgy adódnak a dolgok.

Mosollyal az arcomon indultam el én is. Nyugodt szívvel haladt végig az utcán, valahogy most kicsit máshogy láttam a világot. Minden olyan szép volt, mert Sakura mellettem volt. Azt hiszem, a ma boldogan fogom álomra hajtani a fejem.\ Saske én mostanság azt írom hogy mindig boldogan alszol el és kelsz fel nem csak most\