Sasuke

Életemben nem aludtam annyit, mint vasárnap. Hogy pontosan mikor is feküdtem le, fogalmam sem volt róla, de az biztos, hogy rendesen lefáradtam. Miután haza értem, lefürödtem, és alvás előtt még egy darabig bámultam a plafont. Aztán pedig már csak arra ébredtem, hogy a telefonom megállás nélkül csörög. Nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy ki kereshetett.

Álmosan a zenélő szerkezet után nyúltam, majd komás tekintettel elolvastam a képernyőn villogó nevet. Egy sóhajtás kíséretében a fülemhez emeltem, majd lenyomtam a gombot.

- Igen? – szóltam bele rekedtes hangon. Nem igazán voltam még ébren, inkább félálomban.

- Jó reggelt – szólt bele bátyám. A hangjából ítélve igen csak vidám volt a hangulata, ami egyet jelentett... végig kell hallgatnom a hülyeségeit.

- ' reggelt – nyögtem ki nagy nehezen. Nem igazán voltam beszédes hangulatban, szívesebben aludtam volna még egy kicsit.

- Úgy hallom valaki, igen csak fáradt – nevette el magát.

- Ezt a remek megállapítást – forgattam meg a szemeimet.

- És ahogy hallom elég harapós kedvedben vagy – mondta – történt valami tegnap este? – a hangja megváltozott, és nem a legjobb irányba...

- Most ébresztettél fel, te idióta – dörmögtem. – Minek kellett volna történnie? - igyekeztem, minél kevesebb zavartságot bele csempészni a hangomba.

Ha Itachi nem hozta volna fel a tegnap estét, valószínűleg egy ideig nem is gondoltam volna arra a csókra. Túlfáradt voltam, hozzá hogy ilyesmiken törjem a fejem, de ahogy a képek egyre tisztábban kúsztak be az agyamba, annál jobban vágytam rá.

Éreztem, ahogy a torkom kiszárad, az ajkaim megremegnek, és a testem eszeveszettül vágyakozik Sakura után...

- Ne, hogy azt mond, hogy nem történt semmi – szólt rám vádlón, miután percekig nem szóltam semmit.

- Megcsókoltam – nyögtem elhaló hangon.

Volt egy olyan érzésem, hogy ezt nem kellett volna megemlítenem neki.

- Sosem totojáztál még ennyit egy nő miatt sem – dünnyögte a túloldalról.

- Itachi – kezdtem bele, hosszú magyarázkodásomba – nem nő, hanem egy kislány. És a tanára vagyok. Nem hiszem, hogy bárkinek is jót tett volna, ha meghúzom a kocsim hátsó ülésén.

- De hát akarod...

- Az egy dolog – szakítottam félbe – az meg egy másik, hogy kurva nagy bajba kerülnénk mind ketten, ha kiderülne. Nincs kedvem az állásomat kockáztatni, se a börtönben kikötni. Neki is csak ártanék vele...

- Vannak pozitívumai is – erőlködött továbbra is.

Pozitívumok, na persze... - futott végig az agyamon.

- Nálam a testi örömök nem igazán imponálnak. Viszont annál jobban vágyom egy komolyabb kapcsolatra... - dünnyögtem idegesen. – de nem szeretném tovább firtatni a magánéletemet. És veletek mi van? – váltottam hirtelen témát.

- Szerintem meg csak az a bajod, hogy igazunk van. Némi szórakozás nem árt senkinek – láttam lelki szemeim előtt gonoszan csillogó tekintetét, idétlen vigyorát és azt a szokásos nem törődöm váll vonását, ami ilyenkor szokott bekövetkezni, ha éppen nem értünk valamiben egyet. – a „kis incidens" után Saijal visszamentünk, és JÓL ÉREZTÜK MAGUNKAT – hangsúlyozta ki az utolsó három szót.

Röviden ez annyit tesz, hogy minden szembe jövő kurvát megraktak, akik csak megfordultak tegnap a diszkóban. Hála istennek, hogy nem maradtam tovább... Lehet, hogy rosszabbul érezném most magam, mint a csók miatt.

- Gratulálok – nyögtem, mert hirtelen más nem jutott az eszembe. – még valami?

- Mért van az, ha olyan témákat említünk meg, akkor te egyből beflegmulsz, és le akarsz koptatni?

- Mert nem szeretem, ha belemásztok az életembe.

- Csak segíteni szeretnénk...

- Nincs szükségem rá Itachi – mondtam kicsit élesebben.

- Rendben, ahogy akarod – zárta le végre a témát. – nem is zavarlak tovább.

- Végre – sóhajtottam megkönnyebbülten.

- Hahaha – szólt bele a telefonba a bátyám – akkor lépek, csá.

- Csá – köszöntem el. Ahogy kimondtam a telefon halk pityegésbe kezdett. Letette.

Leraktam az éjjeli szekrényre a kis kütyüt, majd neki álltam átöltözni. „Reggeli" gyanánt – ami valójában elég rég elmúlt – egy szelet pirítóst ettem és egy pohár teát csúsztattam le a torkomon. Ezután gondolat elterelésként neki álltam a holnapi nap előkészítéséhez, ami sikeresen lekötötte a figyelmemet. Így nem kellett semmit sem kielemeznem a tegnapi napból.

Reggel egész jól ébredtem. Majd kicsattantam az életerőtől, ami bennem folydogált, pedig ez egyáltalán nem volt jellemző rám. Általában legalább egy óra kell ahhoz, hogy én kikászálódjak a melegágyból, de most öt perc fetrengés után, meguntam az egyhelyben való ücsörgést. Felkeltem, átöltöztem, a fürdőszobában rendbe szedtem magam, majd a konyhában szép lassan megreggeliztem, aztán elmentem fogat mosni. Elég hamar elkészültem, túl korán volt még az induláshoz, így lehuppantam a fotelba, majd az asztalról felkaptam egy kézre eső könyvet, felvettem a szemüvegem és neki álltam olvasni.

Úgy fél óra elteltével az órára pillantottam, ami negyed nyolcat mutatott. Leraktam az olvasnivalót, elraktam a szemüvegem, felkaptam a táskám és indulásra készen állva elhagytam a lakást. Az ajtót gondosan bezártam magam mögött, és lesiettem a lépcsőn. Illedelmesen köszöntem a portásnak, majd kiléptem az ajtón, és a kocsimig meg sem álltam.

Háromnegyed nyolckor már bent ültem a tanáriban. Kakashi valami könyvről magyarázott Gainak, akit nem igazán foglalkozott Hatake lelkesedésének tárgyával. A fülemig csak néhány hangfoszlány jutott el, de az is bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam miről is szól az a bizonyos könyv.

Mikor megszólalt a csengő felkaptam a cuccaimat, Kakashiék felé biccentettem, majd elhagytam a tanárit, és elindultam annak az osztálynak a terem felé, amelyiknek a tanárát helyetesítenem kell.

Sakura

Lehet, hogy még is jobb lett volna, ha otthon maradok? Valahogy sehogy sem tudtam megnyugtatni magam. Egyszer mindent ki kell próbálni, ilyen ez is, nem?

Befordultam a lépcsősarkon, majd körbe futtattam a tekintetem a folyosón. Egy pillanatra még az ütő is megállt bennem, mikor megláttam Sasukét. Bár ő nem vett észre, hisz háttal állt nekem, és Iruka-sensei-jel beszélt, de én még így is elég zavarba jöttem a látványától.

Vettem egy mély levegőt, majd megpróbáltam óvatosan átosonni a másik folyosóra. Olyan halkan mentem, hogy még a légy zümmögés is hangosabbnak bizonyult volna mellettem. De amilyen peckes vagyok persze, hogy észre vett.

Magamon éreztem a sötét szemeket, de megfordulni se hogy sem volt erőm. Inkább úgy tettem, mintha észre sem vettem volna őket.

Csak természetesen – mondogattam magamnak. Azzal befordultam az üres folyosóra, csak hogy alig két lépés után egy erős kéz ragadta meg a csuklóm, megállásra kényszerítve.

Nyeltem egy nagyot. Mikor sikerült rendeznem egy kicsit a kavargó gondolataimat fölnéztem rá. Arcomat egyből vörös szín öntötte el a feltörő emlékek hatására.

- Suli után van pár perced? – zavartan pislogtam rá. Mintha nem hallottam volna jól.

Látni akar? – az arcom erre a gondolatra még vörösebb lett. Szégyenlősen hajtottam le a fejem.

- Van – bólintottam.

- Rendben – a kezét lecsúsztatta a csuklómról. Az újai egy pillanatra a tenyeremet érintették, majd elhúzta azokat. – egyébként hogy-hogy nem órán vagy? – kérdezte kíváncsian.

- És ön sensei? - egy picikét sikerült összeszednem magam. Ha jobban belegondolunk, nem tartozok magyarázattal, vagy is ez nem teljesen igaz, de na, gondolom, értitek.

Láttam, hogy arca kisimul a meglepettségtől, ahogy visszakérdeztem. Nem számított rá.

- Ó, jaj, tényleg – jött a hirtelen felismerés, és a homlokára csapott – ki is ment a fejemből – nyögte zavartan. Majd elindult. Alig tett meg pár lépést hátra is fordult – akkor délután kettő körül a tanárinál, jó?

- Ühüm – újabb bólintással jeleztem neki, majd én is elindultam a saját osztályom felé.

Mikor elértem az ajtó mélyen magamba szívtam a levegőt, amit aztán ki is fújtam, és lenyomtam a kilincset. Több döbbent szempár is rám szegeződött. Nem csak a tanár, de még a kedves osztálytársaim is érdeklődve tekintettek rám. Miután beszámoltam az osztályfőnöknek a reggeli kis balesetemről, egy késés beírásával a helyemre küldött. A helyet foglalással még nem is volt gond, de hogy mindenki neki állt sugdolózni, az már egy kicsit idegesítő volt. Megértem, hogy ez újdonságnak tűnik a szemükben, de nem kellene kombinálni, csak mert egyszer az életben nem értem be időben.

Az óra hátra levő részében leginkább a gondolataimba merülve ücsörögtem a padban. Bár volt egy két alkalom, hogy a tanár – már kényszerből – engem szólított fel, mert senki nem tanult rajtam kívül. Ilyenkor készségesen válaszoltam minden kérdésre, majd miután kielégítettem a tanár kíváncsiságát, ami az anyaggal kapcsolatban volt, egy ötössel leültette, így az óra utolsó percéig a gondolataimba merülve élvezhettem a töri órát.

Mikor kicsöngettek az első óráról, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Bár a szívemre egyre nagyobb teherként zúdult rá a délutáni beszélgetés a senseijel. Igazából nagyon nem fülledt rá a fogam, hogy kettesben maradjak vele. Volt némi sejtésem, hogy pontosan miről is szeretne beszélni, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá, hogy felidézzem a történteket. Így is elég kínos volt, mikor a folyosón megállított.

Már túl akartam lenni ezen a mai napon. Alig vártam, hogy végre haza érjek, és bezárkózzam a szobámba, ahol senki sem zavarna. Nyugodtan végig tudnék mindent gondolni, rendezni tudnám az érzéseim, amik napok óta bennem kavarogtak. Egyre nehezebben viseltem a Sasukéhoz fűződő vonzalmam, vagy minek is nevezzem ezt. Pontos leírást nem tudnék adni, a bennem kavargó dolgokról. Egy részem igen csak lelkes, egy másik meg rohadtul ellenzi ezt. Bár tagadhatatlan, hogy élveztem azt a csókot, még ha ezelőtt sose csináltam ilyesmit. És úgy tűnt, neki sincs ellenére. De az is lehet, hogy ez csak amolyan pasis dolog, aminek annyi a lényege, hogy minden adandó alkalmat kihasználnak, hogy a nők kegyeibe férkőzhessenek. Mondjuk az a lehetőség is fenn áll, hogy csak bemesélni próbálom magamnak ezt az egészet, hogy az a parányi szívecském megnyugodhasson.

Igazából kezdtem ezt az egészet, igen csak túlbonyolítani. Bár amennyi tapasztalatom van – vagy is semmi az égvilágon – úgy nem is meglepő, hogy ilyeneken rágódom, vagy talán még is? Annyi kérdésem lenne, csak egyszerűen nem tudom, kitől érdeklődjek. Anyámnak már így is túl sokat mondtam. Ino, meg tuti olyan tanáccsal látna el, ami erkölcsileg nem túl tisztességes. Apám meg szóba sem jöhet. Ő már csak amiatt is kiakad, ha egy fiú köszön nekem, nem hogy még smároljak is vele. Hinata meg annyira tapasztalt, mint én, úgy hogy ő sem tudna túl sokat mondani a témáról.

A becsöngő hangja szakította félbe a gondolatmenetem, de az órán így sem voltam képes teljes mértékben figyelni. A testem ott volt, lélekben egészen más hol jártam. Próbáltam minden lehetőséget sorra venni, hogy mit is csináljak délután, milyen kérdések lehetne, hogyan viselkedjem stb. De nehezebbnek bizonyult, mint hittem.

Lehet, hogy csak én verem túl nagydobra, és másnál normális az ilyesmi, de engem tényleg zavart ez a csókos ügy. Ráadásul még egy fiúval sem beszéltem ilyesmiről. Nem mintha állandóan rajtuk lógnék, és minden más témát kibeszélnék velük. Egyszerűen csak kínosnak éreztem, hogy pont a senseijel történt meg az első... Pedig tagadhatatlan, hogy külsőleg mennyire is vonzó, ráadásul a viselkedésében is van valami, amitől egy rakás lány biztos hanyatt vágódna. Csak hát én nem ilyes fajta nőből vagyok.

Az órák sorra pörögtek le, se perc alatt eljött az idő, hogy a sensei szemébe nézzek. Miután megszólalt a kicsöngő az utolsó óráról, ledermedtem. A lábaim remegtek, egyszerűen nem tudtam megmozdulni. A többiek már rég elhagyták a termet, de én még mindig ott csücsültem a széken, a táskámat markolászva. Végül meguntam az egyhelyben ülést, felálltam, majd kisétálva az ajtón elindultam le a tanáriba. Lassú léptekkel haladtam végig a folyósón, minél közelebb értem a célponthoz, annál hosszabbnak tűntek a percek. Közvetlenül az ajtó előtt torpantam meg. Vettem egy mély levegőt, és nyúltam volna, hogy bekopogjak, mikor váratlanul kinyílt. Egy döbbent szempár nézett végi rajtam, majd mikor tudatosult miért is ácsorgok itt, félre állt és beinvitált a kicsiny szobácskába.

Egyedül volt. Ez volt a legelső gondolatom, mikor beléptem. Valahogy nem könnyítette meg a dolgom, hogy kettesben voltam vele. Azzal, akivel életem során legelőször közelebbi kapcsolatot létesítettem, már ha azt a csókot nevezhetem így. Idegesen nyeltem egy nagyot.

- Nem ülsz le? - szakította meg a csendet.

Hangja zavartan csengett, mintha pontosan ő sem tudná, hogy mit is mondjon.

- Csak, ha nem baj – nyögtem ki nagy nehezen. A feszültség igen érezhető volt kettőnk között.

- Persze, hogy nem – mondta, és azzal neki állt lepakolni az egyik székről, majd a sajátja mellé húzta.

Jobban örültem volna, ha azaz asztal közöttünk van, nem pedig mellettünk. Kicsit frusztrált, hogy olyan közel lesz hozzám. De mivel más lehetőség nem akadt, és bunkóságnak tűnt volna, ha elhúzódom, így hát leültem. Pár pillanat múlva ő is csatlakozott.

Nem nézett rám. Inkább az asztalán elhelyezkedő iratokat fixírozta. Mintha talált volna valami érdekeset, pedig csak szimpla egyszerű papírosok voltak.

- Tudod szombaton az a... - nyelt egy nagyot. – csók – nyögte ki végül. Láttam, hogy igen csak kínosan érzi magát. – szeretnék bocsánatot kérni. – óvatosan felemelte a fejét, hogy rám nézhessen.

- Nincs miért bocsánatot kérned, hisz nem csak a te hibád volt – hadartam el gyorsan. Szemiben furcsa fény csillant, mikor kiejtettem a hiba szót. Talán nem így kellett volna fogalmaznom. – vagy is – tettem volna még hozzá, ha nem szakít félbe.

- Ne magyarázkodj, azt hiszem, tudom mire céloztál. – hangja sehogy sem nyugtatott meg.

Mindketten elég idegesek voltunk. Én a szoknyám szélét gyűrögettem, míg ő a kezét tördelte. Kezdett egyre zavaróbbá válni a beállt csend. Fogalmam sem volt, hogy mivel törhetném meg.

- Tudja sensei – hangom elég rekedtesre sikeredett – nem vagyok túl tapasztalt ilyesmiben, és azt is tudom, hogy felelőtlenség volt, és... - itt elakadtam. Nem igazán tudtam, hogy folytassam.

Míg én a megfelelő szavakat kerestem, az ő arca égett a pirosságtól. Nagyon valószínűnek tartottam, hogy a „nem vagyok túl tapasztalt" kifejezésem miatt jöhetett ennyire zavarba. Talán jobb lett volna, ha máshogy fogalmazom.

- Talán nem kéne nagydobra verni. – fejeztem be végül a mondatot. – vehetnénk semmisnek, hiszen az ember sokszor csinál olyasmit, amit valójában nem szeretne.

Na, jó, ez elég hülyén hangzott a számból. Mert ha nem akartam volna, hogy megtörténjen, akkor nem is viszonoztam volna.

- Végül is igazad van – szólalt meg hosszú percek múlva. – Tényleg nem zavar? – nézett bel a szemembe, mintha onnan próbálná kiásni a választ. Zavartan kaptam el a tekintetem.

- Persze, hogy nem – ráztam meg a fejem.

Igazából, még egy kicsit örültem is, hogy a senseijel történt meg az első olyan, amit mindennél jobban abban a pillanatban - erre a gondolatara elpirultam. Csak remélni tudtam, hogy nem gondolatolvasó.

- Akkor jó – mondta végül. – tegyünk úgy, mintha mi se történt volna.

Bárcsak olyan könnyű lenne – futott végig az agyamon.

- Rendben – nyomatékosítottam szavakkal is. – van még valami?

- Azt hiszem nincs – nyújtózkodta ki magát. Egy kicsit úgy tűnt, mintha megkönnyebbült volna.

- Akkor, azt hiszem nem is zavarok tovább – álltam fel hirtelen, és az ajtóhoz sétáltam.

- Nem zavarsz – pattant fel, olyan gyorsan, mint az imént én.

Miután tudatosult benne, az előbbi reakciója, zavartan hajtotta le a fejét.

- Vagy is... Én hívtalak ide, szóval nem vagy a terhemre vagy ilyesmi.

Milyen aranyos – gondoltam, mire egy halovány mosoly futott végig az arcomon. Úgy tűnik a pasikat is elég könnyen zavarba lehet hozni.

- Azt hiszem tényleg jobb, ha megyek – képtelen voltam letörölni az arcomról, azt az iménti mosolyt – viszlát sensei – azzal kiléptem az ajtón.

- Szia – hallottam a döbbent hangját, mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót.