„Ma tudnánk találkozni? El kell mondanom valamit. A barátoddal kapcsolatos." - olvasta újra magában az üzenetet.

Színtiszta tény volt mindenki számára, hogy a fiú és a lány odavan egymásért, saját maguk lettek a legfontosabbak az életükben. Ragaszkodtak egymáshoz, olyannyira, hogy sokszor alig tudták elválasztani egymástól a párt. Egyetlen embernek nem tetszett ez a kapcsolat: az előbbi SMS írójának, bár a lánynak sosem vallotta volna ezt be. Túl sokat jelentett neki.

A lányhoz legközelebb álló két fiú nem volt jóban, jobban mondva nem tudták elviselni egymást.

Mert mégis melyik két fiú lenne képes, ha mindkettejüknek ugyanannyit jelent egy lány?

Valószínűleg egyik sem.

„Délután kettő után a kávézóban leszek." - üzente vissza a lány és törölte az üzenetváltást, még mielőtt a barátja belépett volna a szobába.

„Az a helyzet, hogy ma is segítenem kell a többieknek." Húzta el a száját a szőke.

„Már megszoktam." Mondta semlegesen a lány. „Két hete folyamatosan dolgotok van, mégis mit csináltok?" Nézett a fiúra hitetlenül. „Hiányzik a kettesben töltött idő." Panaszkodott, és hagyta, hogy a fiú kisimítson egy tincset az arcából.

„Nemsokára vége, ígérem." Döntötte a homlokát a lányénak. Mindent eltervezett.

Két hét múlva - a szakítás napján - lett volna egy összejövetel, és a fiú biztosra vette, hogy a lány boldog lenne.

„Oké." Mosolyodott el a lány. Egy rövid csókot váltottak, majd a lány kissé eltolta magától a fiút. „Délután a kávézóban leszek. Este nem csinálunk valamit?"

„Megint tovább fogok maradni. Hétvégén bepótolok mindent."

„Biztos, hogy a fiúkhoz mész te?" Ráncolta a homlokát a lány. „Valakid van a hátam mögött, igaz?" Viccelődött.

„A francba, tudtam, hogy rájössz! Óvatosabbnak kellett volna lennem!" Csapott a homlokára a fiú. „Viccet félretéve, ugye tudod, hogy nekem te vagy az egyetlen?"

„Sokszor elmondtad, de még mindig hihetetlen." Pirult el a lány. Egy puszit nyomott barátja arcára, majd ezt mondta: „Na menj, próbálj meg hamar hazaérni. Várni foglak."

„Az előbb mondtam, hogy későn jövök. Biztos megvársz?"

„Igen. Erről nem nyitok vitát."

Kettő előtt néhány perccel ment a kávézóba, ahol a srác még nem volt ott. Mindenhonnan elkésett, ezt a lány is tudta, éppen ezért nem idegeskedett miatta.

Tíz perc múlva léptett be a srác az ajtón. Egy mosollyal az arcán ült a lány elé.

A mosolya elszélesedett, amikor átgondolta, mit is fog mondani.

Nem azért, mert kárörvendő lett volna, hanem mert így végre lehetne egy lehetősége, amire már évek óta vár. Csakhogy megelőzték.

A lány nagyokat pislogva várta, hogy végre megszólaljon.

Szerette a srácot, de nem olyan módon, mint ahogy a srác őt. Arra képtelen lett volna, hiszen ott volt neki a fiú - aki ugyebár egyre jobban hanyagolja mostanában.

„Szóval..." Köszörülte meg a torkát a lány. „Miért is akartál velem beszélni?"

A srác felsóhajtott. Akármennyire is örült, hogy sikerült kitalálnia, mit hogyan csinál, nem akart fájdalmat okozni a lánynak, hiszen szerette őt - bár ezt csak egy személy tudta (rajta kívül). Pont az, akinek nem kellene tudnia erről. Legalábbis még nem most.

„Kérsz hozzá bevezetőt is, vagy csak vágjak a közepébe?" Kérdezett vissza.

Igazán alaposan felkészült, részletről részletre megtervezett mindent, még a „bevezetőt" is, azaz az előzményeket is átgondolta, hogy élethű legyen a történet.

„Nem kell körítés, csak mondd."

A srác nem szólt semmit, a lány elé tolt egy fotópapírt, aminek a hátoldala volt felül. Szemöldök ráncolva fordította meg a lapot, sejtése sem volt róla, hogy milyen kép fogadja majd.

Néhány pillanatig levegőt venni is elfelejtett, a jobb alsó sarokba nyomtatott dátumot bámulta, vissza-visszalesett a kép másik nagy lényegére.

„Mégis mi ez? Honnan van a kép?" Pillantott fel a srácra kétségbeesetten a lány.

„Én készítettem." Hazudott szemrebbenés nélkül. „Londonban, múlt pénteken."

„Nem." Suttogta a lány, a hajába túrt, úgy könyökölt az asztalon.

Akárhányszor is pillantott a szalvétatartóról a képre, nem akarta elhinni, hogy az ő barátja megcsalja őt.

De ekkor úgy gondolta, rájött, miért is van annyit „a srácokkal" a fiú. Ezért volt neki annyira furcsa mostanában a fiú, ezért intézett minden telefonhívást azon a helyiségen kívül, ahol a lány volt.

„Sajnálom, hogy tőlem kell ezt megtudnod." Húzta el a száját a srác, és a megbánás egy apró szikrája újra feléledt benne, de ez közel sem volt elég ahhoz, hogy meggyújtsa a tüzet, a lelkiismeret-furdalást, ami következtében talán bevallja a tettét.

„Biztos, hogy ő volt az?" Hitetlenkedett tovább a lány.

„Egészen." Bólintott a srác. „Hagyd ott, csak kihasznál és elhitet veled mindent. Én jobb vagyok nála, ugye tudod? Tőlem mindent megkapnál." Csúszott ki a száján, mire a lány felkapta a fejét.

„Mi?"

„Úgy értem..." Akadt el a srác, végül megrázta a fejét. „Épp elég ideje halogatom. Jól hallottad, kimondtam."

A lány nem felelt a döbbenettől. A srácot ez ugyan egy kicsit összetörte, de nem mutatta ki. Mindenképpen meg akarta szerezni a lányt, éppen ezért újra megszólalt: „Holnap elmehetnénk valahova. Válaszd ki, hova akarsz menni."

Tudta, hogy a lány soha nem jönne össze vele, de bízott abban, hogy ha együtt töltenek egy kis időt, megváltozik a véleménye.

Mert mindenkinek jár egy esély, nemde?