Már korán reggel talpon voltam, fel-alá járkáltam a lakásban. Várta az időt, amikor már végre felhívhatnám Tristant a találkozó miatt. Csakis a meglepetés hatása miatt érdekelt annyira.

Legalábbis akkor ezt gondoltam.

Délután egy után pár perccel tárcsáztam Tristant.

- Gyorsan döntöttél - nevetett.

- Direkt szántad meglepetésnek, hogy ne tudjak ellenállni, ne gondolj bele többet - forgattam a szemem.

- Aha, persze, tudom - mondta, és el tudtam képzelni, ahogy legyint a szavai után. - Háromra ott leszek érted, öltözz átlagosan.

- Oké – és letette.

Hamar összekaptam magam, miután készen voltam, lassan lementem a ház elé és ott vártam.

Nem kellett sok idő, hogy az ismerős autó megálljon előttem. A lehúzott ablakon át nézett rám.

- Na, mi lesz, jössz? - vigyorgott. Visszafojtottam a mosolyomat, beszálltam mellé.

- Hova megyünk? - érdeklődtem.

A rossz szokásunkat továbbra is megtartottuk; még mindig köszönés nélkül kérdezősködtünk – pedig eltelt egy év.

- Majd meglátod - felelte Tristan, a válaszával húzva az időt. Kivételesen nem mentem bele a játékába, nem kezdtem emiatt nyavalyogni, kérdezősködni. Mert nem kezdhettük újra, aminek véget vetettem. Miatta. Miattam. Mindkettőnk érdekében.

A parknál álltunk meg, kiszállt a kocsiból, és mielőtt kinyithattam volna az ajtót, ő kitárta azt nekem.

- Nocsak, milyen udvarias valaki - gúnyolódtam. Nem vette magára, mintha meg sem hallotta volna, egy nagy mosollyal az arcán ment a csomagtartóhoz. Egy piknikkosarat vett ki belőle. Meglepett, hiszen azelőtt nem készült komoly piknikkel sohasem.

Lassan sétáltunk a parkban, némán haladtunk egymás mellett, míg meg nem törte a csendet:

- Még mindig a szerkesztőségnél dolgozol?

- Aha. Mi újság az irodában?

- Képzeld, sikerült megnyitni a hangszerboltot - mesélte.

Sosem úgy képzelte el az életét, hogy egy irodában ücsörög, a gép előtt poshad és az ügyfelek kérései miatt idegeskedik.

Nem is illett ez hozzá, mindig a maga főnöke volt, nem szerette, ha irányítják őt.

Többször is elmondta, mennyire szeretne nyitni egy hangszerüzletet - szerette a zenét. Ó, de még mennyire szerette!

Volt, hogy el sem tudtam szakítani a dobfelszereléstől, órákon át vártam rá, míg kizenélte magát. És én szerettem őt figyelni eközben. Boldog volt, felszabadult, miközben élvezte, amit csinált.

- Igen? - kérdeztem vissza.

- Aha, a srácokkal együtt csináltuk, értékelték az ötletet.

- Nos, gratulálok a bolthoz, sok sikerült hozzá - mosolyodtam el halványan.

- Valamikor benézhetnél, biztosan tetszene - vett elő egy névjegykártyát a zsebéből.

- Erre az alkalomra tartogattad? - vettem el a lapot.

- Neked mindig akadna egy.

- Infinity Melody Hangszerüzlet - olvastam fel. - Tetszik a név. Te találtad ki? - néztem fel rá kérdőn, bár a mondatom inkább kijelentő volt.

- Jól mondod - és úgy tűnt, ő is annak vette.

Mentünk még néhány lépést, aztán Tristan leterítette a piros-fehér kockás plédet a fűre, egy fa árnyékába. Mindketten leültünk a szélére, a szőke pedig elkezdett kipakolni a kosárból. Volt ott a felkockázott gyümölcsöktől egészen a szörpig minden.

- Te aztán felkészültél - képedtem el, mire elszélesedett az amúgy az arcán lévő mosoly.

Egy ideig még teljesen jól elbeszélgettünk, de ahogy elfogyott az általános téma, jöttek a személyesebbek, mélyebb hangvételűek - pont, mint a köztünk lévő dolog.

- Ugye tudod, Cami, hogy én újra szeretném kezdeni? - nézett rám komolyan.

- Én pedig nem szeretném. Megcsaltál - emlékeztettem.

- Ha megtudom, ki mondta ezt neked... - dörzsölte az arcát, hogy lenyugodjon. - Nem tettem ilyet, miért hiszel inkább másnak, mint nekem?

Kinyitottam a számat, de nem tudtam mit mondani. Miért is hittem el másnak ezt?

- Még csak meg sem hallgattál akkor - bosszankodott.

- Tristan, megtörtént, nem tudnád elengedni? - sóhajtottam.

- Téged komolyan ennyire figyelmen kívül hagy a próbálkozásom?! - emelte fel a hangját. „Csak kihasznál. Ne higgy neki. Én jobb vagyok nála, ugye tudod?"

- Igen - jelentettem ki határozottan, bár feleannyira sem voltam az.

Elnevette magát.

- Ismerlek, Camilla Stewart, akár a tenyeremet, úgyhogy legalább a következő kérdésemre ne hazudj: miért hívtál ma? Nem csak a meglepetés miatt, tudom.

Abban a pillanatban úgy éreztem, nem is ismertem őt addig. Teljesen más volt, mint amikor megismerkedtünk vagy szakítottunk. Ezt az arcát még nem láttam, eszembe sem jutott, hogy ő is tud ilyen... bosszús lenni. Mintha hirtelen kifordult volna önmagából.

- Mert... kíváncsi voltam, mi van veled.

Talán egy fél percig pislogás nélkül fagyosan bámult rám, ami kezdett egy kicsit megijeszteni, de nem mutattam ki.

- Miért nem tudod elhinni, hogy tényleg az igazat mondtam és szeretnék örökké veled lenni?!

- Egy, nincs olyan, hogy örökké, kettő, nem játszhatjuk el ezt többször, ne csináljunk már hülyét a másikból - ráztam meg a fejem.

- Miért vagy még mindig ilyen negatív? - pillantott rám csalódottan.

- Én inkább realistának nevezném magam, ami leginkább a múltamból fakad. Nézd, egyszer talán képes lennék egy második esélyt adni, de ez nem most lesz. Túl sokat csalódtam az emberekben - álltam fel. - Ha azt akarod, hogy újra összejöjjünk, kicsit lassabban közeledj. Tudod, hogy nem akartam sosem elkapkodni. Bocsánat, de ez nekem sok volt mára.

Igen, otthagytam. Nem tudtam ott maradni, túl sok minden volt a fejemben, és még mindig nem akartam elmondani neki, kitől kaptam a képet.

Igazából soha nem akartam elárulni Tristannek, mivel kiakadt volna. Nem csak ő.