Túlságosan hangosnak tűnt a telefoncsörgés, amire felébredtem.

A vaksötétben nagy nehezen kitapogattam a telefont, a zöld ikont jobbra húztam, és a fülemhez emeltem a telefont.

- Igen? - szóltam bele, miközben a szememet dörzsöltem. Hallottam a hívó szuszogását, ami igencsak ijesztő volt az éjszaka közepén, egyedül a lakásban. - Haló?

Nem reagált, úgyhogy megszakítottam a vonalat. A telefont visszatettem a helyére, az oldalamra fordultam, próbáltam visszaaludni. És újra megcsörrent a telefon. Reflexből érte nyúltam, lenémítottam és kinyomtam a hívást. Az ismeretlen nem hagyott békén, újra és újra felhívott.

- Igen? - szóltam bele sóhajtva. - Haló?

Megint a szuszogás. Mintha sírna.

- Jól... vagy? - kérdeztem megilletődve. Tulajdonképpen még soha nem kérdeztem ilyet egy ismeretlentől - főleg nem telefonban.

- C-c... Cam - suttogta.

- Igen? - kérdeztem vissza, mielőtt még kicsúszott volna a „honnan tudod a nevem?" kérdés.

- Cami...

Már majdnem letettem, de nem tettem meg. Teljesen lefagytam, képtelen voltam elhinni, hogy valószínűleg még mindig megvan neki a számom. Én már rég kitöröltem az övét, mindent el akartam tüntetni, ami hozzá köthető volt, a képeket viszont nem volt szívem törölni. Túl sok volt, és azok adtak erőt a legrosszabb napjaimon. Mert ugye volt egy pár az óta...

- Baj van? - érdeklődtem.

Nem kaptam választ, csak halk beszédet hallottam, aztán megszakadt a vonal. Míg el nem sötétült a képernyő, azt bámultam, majd letettem a telefont az éjjeliszekrényre, visszadőltem a párnára. Nem némítottam le a készüléket, egyszerűen éreztem, hogy nem fog többet hívni.

Fogalmam sincs, pontosan mennyi ideig bámultam a plafont, próbáltam elaludni, de ezután képtelen voltam rá. Egy év telt el, mégis hirtelen jött a hívás, mintha csak napok teltek volna el a szakításunk óta.

Valamikor fél négy körül videókat néztem, hátha elterelem a figyelmemet, de csak rá tudtam gondolni.

Mi van, ha baja esett, és azért hívott? Jól van? Kivel beszélt? És miért érdekel ez engem?!

Kora reggel, amikor a Nap már kezdett feljönni, elálmosodtam, lassan sikerült elaludnom.

Dél előtt félórával keltem, és mivel amúgy sem terveztem mára semmit, reggeli után beraktam egy filmet.

Pontosan ilyen napokon tapasztalom meg a magányt, amit utálok, de néha nekem is szükségem van rá. Nem is azzal van a problémám, hogy egyedül vagyok, hanem azzal, hogy a lakásban vagyok magányos. Nem tudok teljesen arra figyelni, amit csinálok, mert félek, hogy valaki kopog vagy csenget és ne veszem észre.

Gondoltam rá, hogy felhívok valakit, viszont soha nem volt sok barátom, abból a kevésből is a legtöbbel már nem is tartom a kapcsolatot. Egyikünk sem erőltette.

Akár egy rokont is felhívhattam volna, de ha velük beszélek önszántamból, anyámék rögtön mizériát rendeznének, felhánytorgatnák a múltat, mivel csúnyán „cserbenhagytam" őket. Ugyan már! Én csak nem akartam gyógyszerész lenni, továbbvinni az üzletet, mert tudtam, hogy nálam alkalmasabb személyt akár az utcasarkon is találnak.

Ők viszont ezt nem akarták elfogadni. Nem akarták elfogadni, hogy a lányuknak köze sincs a kémiához és azokhoz a dolgokhoz, amiket egy gyógyszerésznek tudnia kell.

Na, mindegy, ez az ő dolguk, én bőven meg vagyok elégedve Exeter kiadójával, ahol újságíró vagyok. Mit ne mondjak, érdekesebb, mint egy gyógyszertárban lenni nyolc órát naponta.

Szeretek Angliában lenni és nem elutazni egy teljesen ismeretlen országba minden évben, ami miatt még ismerősei is alig lesznek egy gyereknek. Azt hiszem, egy életre megutáltam az utazgatást...

Leültem a gép elé, megnyitottam az e-maileket, amik között szerepelt egy a kiadótól. A mai cikkem témája állt benne, így már meg is volt, mit csinálok ma.