Ébredés után főztem egy kávét, majd a csészével együtt a laptopom elé ültem, hogy megírjam a cikket, ami a holnapi számban fog megjelenni.

Hamar végeztem vele, elküldtem a szerkesztőség e-mailjére a dokumentumot, majd a széken hátradőlve megittam a maradék kávémat.

Felvillant a telefonom kijelzője, egy üzenetem érkezett.

„Este mozi? Válassz egy filmet! (minden költséget én állok, ne merj ellenkezni)"

Gyorsan megnéztem a mozi kínálatát a honlapon, és egy sci-fit választottam, mivel tudtam, hogy ő szereti az ilyen műfajú filmeket. Ha már ő fizeti, legalább ennyit hadd tegyek érte...

Visszaírtam a film címét, mire egy új SMS-t kaptam: „Te nem is szereted a sci-fit!"

„Megkérdőjelezed a választásom?"

„Oké, tegyél úgy, mintha nem írtam volna :D ;)"

Elmosolyodtam, lezártam a telefonom, azt asztalra tettem, viszont pár pillanat múlva újra jelzett.

„19:40-kor kezdődik, jó az, vagy inkább holnapra foglaljak jegyet egy korábbi időpontra?"

„A mai jó lesz."

„Hétre ott leszek érted."

„Oké."

Délután, mivel időben kezdtem, ráérősen készülődtem. Hétköznapian öltöztem, hiszen csak moziba megyek Tristannel, ami még csak nem is randi...

A ház előtt előre-hátra hintázva várta, mivel amúgy is tíz perccel előbb jöttem le, mint ahogy megbeszéltük a találkozó időpontját.

Amikor megállt előttem Tris, beszálltam, köszöntem, aztán a rádiót hallgatva a pláza felé vettük az irányt.

Még mindig nem volt olyan kényelmes köztünk a csend, mint egykor, de amikor dúdolni kezdte a rádióból szóló dalt, egy pillanatig úgy éreztem, mintha visszarepültünk volna az időben.

Mindketten szerettük a filmeket, ugyan voltak kedvenc műfajaink, azért bármit megnéztünk. Ezért is jártunk olyan gyakran moziba. Úgy gondoltuk, nem ugyanolyan otthon megnézni egy filmet, mint a többi emberrel, bár tegyük hozzá, néha akadnak idegesítő vagy éppen viccesnek talált személyek.

Például egyik alkalommal néhány lány előttünk ült pár sorral, és folyamatosan kijárkáltak a teremből.

Akkor egy vígjátékot néztünk, és akárhányszor egymásra néztünk, elkapott minket a nevetés – pedig nem volt benne semmi vicces azon kívül, hogy Tris folyamatosan idióta indokokat talált ki, hogy miért mennek ki öt percenként.

- Min nevetsz? – pillantott rám a szőke, majd újra az útra nézett.

- Csak eszembe jutott egy emlék – legyintettem, majd zavartan eltűrtem a hajam.

- Közös? – érdeklődött tovább.

- Igen – feleltem. Egy kis ideig csendben voltunk, aztán folytattam: - Emlékszel, amikor azok a lányok ültek előttünk és te röhögtettél engem?

- Persze – nevetett. – Szerintem életem legjobb két órája volt.

- Miért? – bukott ki belőlem.

- Mert szerettem hallani a nevetésed.

Sosem voltam az a tipikus lány, aki egyfolytában vásárolgat, mégis szerettem a plázába járni. Nem tettem ezt meg túl gyakran, inkább az óriási épület mögötti halastóhoz mentem, ha volt lehetőségem.

Ahhoz képest, hogy ez volt a város legnagyobb áruháza, és gyakran volt tömve emberekkel, viszonylag kevesen keresték azt a tavat. Mit ne mondjak, sokszor ücsörögtem a medence mellett egyedül.

Meg sem lepődtem, amikor a filmvetítés után Tristan nem a kocsihoz, hanem a hátsókijárathoz vezetett. Szinte éreztem, hogy egy egyszerű filmnézéssel nem fog elengedni.

Már háromnegyed tíz körül járt, én azonban nem szóltam emiatt. Hogy őszinte legyek, örültem, hiszen a szakításunk óta ez volt az első alkalom, amikor még nem esett szó az utolsó napunkról.

Csendben leültünk a medence szélére, belógattam a lábamat a víz fölé.

- Még mindig jársz ide?

A hangja meglehetősen halk volt, mégis lehetett hallani – a tücsökciripelés ellenére is-

- Egyre ritkábban – bámultam a víztükröt.  Mostanában nincs sok időm.

Vagy inkább kedvem az emlékek miatt, de mindegy.

- Értem – motyogta.

Nyár ellenére eléggé lehűlt a levegő így estére.

Összedörzsöltem a kezeimet, hátha így felmelegítem őket egy kicsit, amikor Tristan a hátamra terítette a rövid ujjú pulcsiját, ami alatt még egy bő trikó volt rajta.

- Köszi – suttogtam.

Újra beugrott egy emlék, amikor ugyanitt voltunk – annyi különbséggel, hogy akkor ősz volt. Ha fáztam, mindig ideadta a felsőjét.

Részben az előbbi ok miatt, részben, mert tudta, hogy szeretem az ő ruháit hordani – azt viszont nem tudta, hogy az utóbbit azért tettem, mert szerettem az illatát.

Ahogy megcsapta az orromat az illat, görcsberándult a gyomrom.

- A srácoknak már hiányzol – mondta.

- Üzenem nekik, hogy valamikor lóghatnánk együtt – mosolyodtam el halványan.

- Ők is így gondolják, ezért azt találták ki, hogy hétvégén elmehetnénk karaoke-zni.

- Még mindig nem felejtették el? – nyögtem fel.

- Ezt az ígéretedet sosem felejtenék el - nevetett.

- Pedig el kéne – grimaszoltam.

- Szóval? - nézett rám. A Hold fénye megvilágította a kék szemeket, amiket annyira szerettem.

Mindig biztonsággal töltött el a tekintete, talán éppen ezért szerettem elveszni bennük – magam sem tudom pontosan. Ugyan néha ridegnek tűnt a szempár, de valahogy mindig megtaláltam bennük valamit.

Olykor a vigaszt, olykor az örömöt, olykor pedig a bánatot is.

- Cami – mosolygott rám, mikor észrevette, hogy elbambultam.

- Ööö, oké – vontam vállat. – Nekem a szombat és a vasárnap is jó.

- Akkor legyen szombaton, az időpontot még megbeszélem a többiekkel.

- És hol leszünk? – faggattam a válaszokért. Tris elvigyorodott.

- Remélem, nem dobtad ki a névjegykártyámat.

Nem dobtam ki, sőt, ott lapult a táskámban, bár ezt nem mondtam volna el neki, ahogy azt sem, hogy miután hazaértem, azt nézegettem, különben Tristan még jobban elbízta volna magát.

Nem kezdett kérdezősködni, hogy megvan-e még, hanem velem együtt nézte a tavirózsákat, amik a tó tőlünk távol eső részén lebegtek a víz felszínén.

Ahogy a rózsákat figyeltem, rájöttem, hogy újra ott van köztünk az a bizonyos csend.

A mi csendünk.