A hidegben toporogva várt rá, miközben újra és újra egyetlen mondat járt a fejében: „megint késik".

Már fél órája várta, hogy a barátja megérkezzen, lassan kezdtek zsibbadni az ujjai a csontig hatoló hidegtől. Nem sokszor tapasztalt élete során ilyen fagyot, hiszen mindig csak költözködött a szüleivel. Hál' Istennek ma már nem kell ezt tennie; részben, mert nagykorú, részben, mert beszámolt ezekről a gondjairól a szüleinek, akik bosszankodva fogadták a kifakadást. Nem gondolták, hogy a lányuk egyszer fellázad ellenük.

„Szia." Köszöntötte halvány mosollyal az arcán a szőke felhőkarcoló, akit a barátjának nevezhetett. Két és fél éve voltak együtt, most azonban a lány egy végleges tettre készült kettejükkel kapcsolatban...

A fiú egy csókért a lány felé hajolt, aki önkéntelenül is elhúzta a fejét.

„Bemennénk végre? Megint megfagytam miattad." Motyogta ridegen az alacsony lány. Nem szeretett így bánni egy emberrel sem, most viszont kénytelen volt; tudta, hogy csak ezzel tudja eltántorítani magától a szerelmét.

A fiú bólintott, előre engedte a lányt, aki a lehető leggyorsabban sietett a kávézóba, hogy felmelegedjen. Leültek a szokásos helyükre, rendeltek egy-egy italt és... vártak. Mindketten, pedig a lány kérte a találkozót. A fiúnak más tervei voltak a mai nappal; ott kellett hagynia mindenkit, aki segített neki a díszítésben. Este kellett volna a lányért ennie az egyik barátjának, amiről az előbbi mit sem sejtett. Talán nem is fog. Vagyis... még egy ideig biztosan nem fog – ő már eldöntötte a sorsukat.

„Szóval?" Törte meg a csendet a fiú. Nem a kávézó csendjét, az övékét.

A helyiségben hangosan csörömpölő csészék és a rádióból szóló halk zene adta az alaphangulatot, amit az ott ülő vendégek keltettek életre, az ő beszédjük és nevetésük volt az igazi hangulat. Erről az állapotról a lánynak mindig egy szín jutott eszébe: a sárga. A kellemes, halvány, már-már aranyszínű sárga, ami elmondása szerint körbelengte a helyet.

„Ki ez?" Erőltette ki magából a kérdést a még mindig kabátban ücsörgő lány, és egy képet tett az asztalra, egészen a szőke orra elé tolta. „Magyarázd meg, kérlek." Sziszegte dühösen. Az idegességtől majd' elsírta magát, pedig nem akart hinni az ismerősének, aki a bizonyítéknak szánt képet adta.

A fiú elkerekedett szemmel bámulta a fotót.

„Honnan van ez a kép?" Tátotta el a száját.

„Az nem fontos." Legyintett a lány. Nem akarta bemártani a fiúhaverját, részben az előtte ülő miatt, akivel nem szimpatizál az ismerőse.

„Figyelj, szerintem valamit félreértettél..." Rázta meg a fejét a fiú.

„Mégis mit?" Vonta fel a szemöldökét a lány, miközben kihámozta magát a kabátjából.

Egy fiatal pincért hozta az italukat, amiket letett az asztalra, a két fiatal megköszönte azokat, a pincért pedig egy biccentés után otthagyta őket. A lány rögtön rátapasztotta még mindig fagyos kezeit a csésze oldalára, ami forró volt.

„Ez nem mostani kép, már több mint két éves..."

„Ó, milyen pontosan tudja valaki." Vágott barátja szavába a lány gúnyosan. „Talán véletlen lenne?"

„Persze, hogy tudom, egy hónappal később találkoztunk!" Nevetett fel hitetlenül a fiú.

„Akkor tudnál nekem egy hónapot mondani?"

Sosem ünnepelték az évfordulókat, a lány számára mégis fontos volt.

A 2015. augusztus 9-ét úgy tudta, mintha beleégették volna az elméjébe. A fiú viszont belekeveredett a hirtelen kérdésbe. Felesleges és fontos dátumok keveregtek a fejében, de nem tudta, melyik az, amit neki most tudnia kell.

„Öööö, júniusban találkoztunk?" Kérdezte a nyakát behúzva.

A lány legbelül összetört. Tudta, hogy a szőkének soha nem mentek a dátumok, de ezzel az utolsó reményt is elvesztette.

Csalódottság töltötte el a belsőjét. Az a fajta, amit csak nehezen hever ki az ember. Gombóc szorította a torkát, a könnyek már szúrták a szemét, ő azonban nem engedett nekik. Az évek alatt megtanulta, hogyan fojtsa vissza az érzelmeit.

„Azt hiszem, itt a vége." Vette elő a pénztárcáját, egy bankjegyet tett az asztalra, felkapta magára a kabátját és felállt. Anélkül indult a kijárat felé, hogy a barátjára nézett volna.

A fiú egy szó nélkül utána eredt, csak az utcán kapta el a lány karját.

„Miből gondolod, hogy megcsaltalak?"

„Ott a kép... és... ezt mondta..."

„Ki?"

„Az mindegy. A lényeg, hogy igaz."

„Mit gondolsz, mikor készülhetett az a kép?"

„Egy hónappal ezelőtt." Vágta rá a lány. „Amikor két héten keresztül a „fiúkkal" voltál." Rajzolt idézőjelet a levegőbe.

„De hát velük voltam!" Erősködött a fiú.

„Csak fejezzük be, kérlek." Suttogta a lány. „Az utóbbi időben amúgy sem voltunk rendben."

„Tehát ez csak egy szünet lesz?" Könnyebbült meg a fiú.

„Nem tudom. Majd... majd beszélünk." Hadarta meggondolatlanul a lány. „Szia."

A fiú nézte, ahogy elrohan a már volt barátnője. Nem akarta elfogadni, hogy ez a vége. Ő egyáltalán nem így képzelte el a napot. Szerette a lányt teljes szívéből, éppen ezért akarta megtenni azt a lépést, amire már egy hónapja készültek. Egy különleges estét szervezett, amit senki nem felejtett volna el.

Hát, így sem felejtették.