A/N: MEGLEPETÉS!! :D 

Hű, de rég írtam ide. Borzasztóan hiányzott. Mikor befejeztem a For Longot, akkor megemlítettem, hogy lehet megírok egy részt, amiben Luke szemszögéből vannak elmesélve a dolgok. Úgy éreztem, megérdemlitek, hogy tudjátok, mi zajlik Luke fejében és hogy érzi magát mindezek után. El sem hiszitek mennyire örültem, hogy újra írhatom ezt a történetet. :D

Nektek pedig jó olvasást kívánok! Ja, és ne felejtsétek bekapcsolni hozzá a Wherever You Are-t! 
Vote, komment, a szokásos :-)
Szeretlek titeket xx

-luke szemszöge-

egy fáradt és nehézkes sóhaj szakadt ki belőlem, mikor végre beértünk a hotel előcsarnokába, amely védelmet nyújtott a sikítozó rajongók és az újságírok kétségbeesett kérdéseiktől. a szokásos kérdéseket tették fel: "igaz, hogy a banda szétesik? michael és calum együtt járnak? luke, van barátnőd? ki az a wanda carter?" 

ekkor torkomon akadt a levegő, és óriási erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne forduljak meg és ne törjem össze az ujságíró fényképező gépét.

nem tudhatnak róla. adam, a menedzserünk elrendezte, hogy egyetlen említést sem tegyenek wandáról. könnyebb volt neki így, hogy nem zargatták őt paparazzik és interjúsok. nem kellett egy nap arra ébrednie, hogy az egész világ tud arról, hogy mi történt köztünk. és lehet azért is döntöttem így, mert nem akartam vele szembenézni. ha kitudódott volna, akkor folyton szembe kellett volna néznem az emberek kérdéseivel és a bűntudatommal. el akartam felejteni.

el akartam felejteni, hogy mekkora fájdalmat okoztam annak a lánynak, akibe visszavonhatatlanul beleszerettem. 

erre viszont nem voltam képes. mégis hogy felejthettem volna el mindazt, ami történt? az emlékeket nem tudtam kitörölni a fejemből, egy sötét kisértetként követtek mindenhova, és nem hagytak békén.

fáradt voltam. iszonyatosan fáradt. 

miközben én a gondolataimba temetkeztem, és igyekeztem helyreállítani a légzésemet, addig a többiek előre mentek, hogy megkapják a kulcsokat. inkább rájuk figyeltem, mert túlságosan is kimerült voltam ahhoz, hogy a saját démonjaimmal küzdjek. szememmel végig mértem mind a három fiút, akik rengeteget változtak az elmúlt néhány év alatt, akárcsak én. ashton megkomolyodott, calum és michael még mindig legjobb barátok, bár annál egy kicsit többek. az újságíró nem hiába kérdezte meg, hogy járnak. ugyanis mikey és calum tényleg együtt vannak, de csak titokban. boldog vagyok miattuk, viszont időnként irigylem őket. 

és én? már nem is emlékszem arra a srácra, aki pár éve elhagyta sydney-t, hogy együtt zenélhessen a barátaival. egy teljesen már ember lettem. a mosolygós kissrác eltűnt, helyét egy összetört, mogorva idegen vette át. elszigeteltem magam a többiektől, sokkal kevesebbet beszéltem velük, inkább egyedül töltöttem az időmet, miközben a bűntudat tengerében próbáltam nem megfulladni.

de érzem, hogy nemsokára el fogok merülni. 

képtelen lettem altatók nélkül elaludni. órákig fent maradt, miközben magamat hibáztattam mindenért. akkor senki sem gyűlölhetett jobban saját magamnál. lassan egy szakadék keletkezzet a bandában. michael, calum és ashton voltak az egyik felén, én pedig a másikon. egy ideig még próbálták átszelni a hatalmas távolságot, majd feladták. tudom, hogy aggódtak miattam, de akkor nem érdekelt. csak egy dologra tudtam akkor koncentrálni: vajon ő hol lehet?

eltaszítottam magamtól mindenkit, aki segíteni próbált nekem. észre sem vettem, hogy lassan, de biztosan a saját vesztembe rohanok. 

 - luke! - kiáltotta ashton.

felkaptam a fejem, és megpillantottam, ahogy a három srác csak rám vár. egy újabb sóhaj hagyta el az ajkaimat. michael és calum összekulcsolt kezekkel megindult a lift felé, ashton és én pedig követtük őket. a lift nagyon szűknek tűnt. alig vártam, hogy megérkezzünk a megfelelő emeletre, ahol végre kiszabadulhatok ebből a mozgó kalitkából.

mikor felértünk, ki-ki a saját szobája felé indult meg. én egyedül sétáltam a 486-os számú szoba felé. egy ideje külön szobát kapok. én döntöttem így, a többiek pedig nem mondtak semmit. 

egy újabb idegen hotelszoba tárult elém, mikor kinyitottam az ajtót. csak egy újabb vendég voltam, aki néhány napig megszáll itt. megszoktam, hogy hotelszobákban töltöm az év nagyrészét. azt sem tudom, hol van már az otthonom.

ó, dehogynem tudod. ott van sydney-ben, egy bizonyos lány karjai közt, gúnyolódott egy hangocska a fejemben.

leroskodtam az ágy szélére, a sporttáskám leesett a földre. tenyerembe temettem az arcom, zihálva kapkodtam a levegőt. megdörzsöltem a szemeim, miközben a fejemben folyamatosan azt kántáltam, hogy tűnj el, tűnj el, tűnj el.

de a hang nem tűnt el. ott maradt, és tovább gúnyolódott. 

remegő végtagokkal kicipzároztam a táskám, ahonna kihalásztam egy melegítőt meg egy pólót, aztán bezárkóztam a fürdőbe azzal a céllal, hogy a hideg víz majd lehűti zakatoló gondolataimat. a zuhanyrószából sugárzó víz talán eltüntette rólam a mocskot, de a bűntudatot senki és semmi sem tudta megszüntetni. 

miután lezuhanyoztam, megálltam a hotelszoba hatalmas ablaka mellett, ami kilátást nyújtott az egész városra. new york. felhőkarcolók magasodtak, ameddig csak a szem ellátott. a reklámtáblák fénye betöltötte az utcákat, hirdetések sokasága ékesedett jó pár felhőkarcoló oldalán. az utcák félig kihaltak már, hiszen nemsokára éjfél, viszont még most is hallani néhány dudáló taxit. eltörpültem emellett a hatalmas város mellett. hosszú perceken keresztül bámultam kifelé, és a fényeket csodáltam.

vajon ő mit láthat most? talán ugyanúgy az ablakban áll, és a külvilágot figyel?

elég volt, luke! megint butaságokon gondolkozol. el kell őt felejtened! megcsóváltam a fejem, és jobbnak láttam, ha aludni megyek. az ágy óriási volt, és szörnyen üres. akármennyire is megamra húztam a takarót, még mindig fáztam. a szobában meleg volt. a ridegség belőlem áradt. 

egy órán keresztül próbálkoztam az álvással, de amint lehunytam a szemem, a szemhéjam újra felpattant. gondolataim csak körülötte forogtak, az agyam túlságosan is zakatolt ahhoz, hogy képes legyek elaludni. fél óra múlva a takaró túl soknak bizonyult, ugyanis izzadtam alatta. azonnal lerúgtam magamról, mivel úgy éreztem, menten megfulladok. nem tudom meddig feküdhettem nyitott szemmel az ablakot bámulva, miközben fejemben újra és újra lejátszódtak az emlékek, amiket annyira el szerettem volna felejteni. a szemem előtt ott lebegett wanda könnyáztatta arca, miután utoljára megcsókoltam a repülőtéren. akkor láttam utoljára. 

megbántam. annyira megbántam, hogy elmentem. tiltakozhattam volna, mikor azt mondta, hogy legjobb lenne, ha szakítanánk. megpróbálhattam volna meggyőzni, hogy képesek leszünk átvészelni ezt az egészet. őrülten szerettem, mégis elhagytam.

egy szar alak vagyok.

éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, és más sem járt a fejemben, csak hogy wanda, wanda, wanda, wanda, wanda.

hirtelen felültem az ágyon. éreztem, ahogy a pólóm a hátamhoz tapad, és egy izzadság csepp csúszik végig a halántékomon. teljesen kikészültem, zihálva kapkodtam a levegőt. úgy éreztem, a mellkasom azonnal összeroppant, ha nem könnyítek rajta. 

rögtön a gitáromért nyúltam és előhalásztam a dalszöveg füzetem. egyszerűen muszáj volt kiadnom magamból mindent, különben megőrülök.

újabb és újabb emlékek villantak be a fejembe, miközben görcsösen szorítottam a gitárom nyakát, viszont én csak egyre tudtam összpontosítani. remegő kezekkel lefirkantottam a szavakat, amik már évek óta arra vártak, hogy kiszökhessenek belőlem.

"for a while we pretended
that we never had to end it
but we knew we'd have to say goodbye"

wandára gondoltam, ahogy kisírt szemekkel megjelent a reptéren, majd azonnal hozzám rohant, én pedig megcsókoltam. gyönyörűen nézett ki. iszonyatosan fájt, miközben elsuttogtam azt a három gyűlöletes szót: ég veled, wanda. nem néztem vissza, miután elengedtem, mert tudtam, hogy akkor megtörnék.

"you were crying at the airport
when they finally closed the plane door
i could barely hold it all inside"

megfogadtam, hogy soha többé nem keresem meg wandát. egyszer már összetörtem a szívét, nem akartam még több fájdalmat okozni se neki, se saját magamnak. viszont ez nem azt jelentette, hogy nem gondoltam rá. az elején minden egyes nap minden egyes percében csak wanda járt az eszemben. az álmatlan éjszakákon az ő emléke kisértett. minden tisztán élt az emlékeztemben. az első buli, amin azonnal felkeltette a figyelmemet oda nem illő lila, nyári ruhája és a hajpántjával. majd az első randink, amikor jégkorcsolyázni vittem el. a közös vacsora a családjával. az első csókunk. az utolsó nyári napunk, mikor a kedvenc filmeit néztük meg, aztán a parton sétáltunk. a disconnected és az a varászlatos este. sosem tudnám őket elfelejteni. 

"torn in two
and i know i shouldn't tell you
but i just can't stop thinking of you
wherever you are
you
wherever you are
every night i almost call you
just to say it always will be you
wherever you are  

i could fly a thousand oceans
but there's nothing that compares to
what we had, and so i walk alone
i wish i didn't have to be gone
maybe you've already moved on
but the truth is idon't want to know

torn in two
and i know i shouldn't tell you
but i just can't stop thinking of you
wherever you are
you
wherever you are
every night i almost call you
just to say it always will be you
wherever you are"

lehet már tovább lépett. hiszen gyönyörű volt, vicces, aranyos, minden, amiről csak egy fiú álmodhat. fogalmam sincs mi lehet wandával, pedig tudni szeretném. volt néhány alkalom, mikor elhatároztam, hogy felhívom. és egyszer meg is tettem. újra hallottam a hangját. annyira boldog voltam, mégha nem is mondhattam neki semmit. hiányzott wanda. rohadtul hiányzott nekem mindegy egyes porcikája; a nevetése, a haja, a keze, a hajpántjai, a szoknyái, a könnyei, a félénksége – mindene. nem csodálnám, ha megutált volna, hiszen én is utálom magam mindazért, amit tettem. talán talált magának egy új barátot, aki jobban tud vigyázni rá és nem töri össze a szívét, ahogy én tettem. 

de egy biztos. ugyanolyan szerelmes vagyok wandába, mint amikor először bevalottam neki. az érzéseimen ez az egész semmit sem változtatott.

"you can say we'll be together
someday
nothing lasts forever
nothing stays the same
so why can't i stop feeling this way

torn in two
and i know i shouldn't tell you
but i just can't stop thinking of you
wherever you are
you
wherever you are
every night i almost call you
just to say it always will be you
wherever you are"

a kész dalszövegre pillantottam, majd nyomtatott betűkkel felírtam a címét: wherever you are. a mellkasom ezerszer könnyebbnek tűnt, mint fél órával ezelőtt. úgy éreztem, egy részem végre felszabadult. nem fojtogatott már a bűntudat. ez pedig őrületesen boldoggá tett. ez a dal nem hozott semmit rendbe, de úgy érzem, nagy változások fognak bekövetkezni. jobban éreztem magam. nem jól, de jobban. és már jó ideje nem éreztem így. hirtelen ájárta testemet a fáradtság, így eltettem a gitárom, aztán újra befeküdtem az ágyba. már nem volt hideg, és nem is fojtogatott a hőség. 

holnap elmegyünk a stúdióba, és felvesszük a dalt a srácokkal. szeretném, ha ezt wanda minél hamarabb meghallaná. ezzel a dallal szeretném vele tudatni, hogy sajnálom. szörnyen sajnálom, hogy ez így ért véget, de mindezek ellenére még ugyanúgy szeretem őt, mint néhány évvel ezelőtt.

őrülten és visszavonhatatlanul.