pár évvel később

2017.

több, mint két év telt el azóta, hogy elment. loraval együtt jártunk egyetemre, ahol már befejeztük a második évünket is.

ez alatt a hosszú idő alatt eléggé megváltoztam, belsőleg és külsőleg. mondhatjuk úgyis, hogy felnőttem. eltűntek a hajpántok és a ballerina cipők, velük együtt a gyerekes álmodozás is.

a kapcsolatunkat is más szemmel néztem. felfogtam, hogy neki ezt kellett tennie, ez volt az álma, ami valóra vált. a 5 seconds of summer a világ legismertebb és legsikeresebb együttesévé vált. magamat hibáztattam volna, ha miattam maradt volna itt sydney-ben. persze, ez nem azt jelenti, hogy teljesen rendbe jöttem. időnként még éreztem a fájdalmat, ami a mellkasomban keletkezett miután elment, és azóta sem óhajtott távozni, de már képes voltam kezelni.

miután elment, azt hittem, az életemnek vége, és nem tudok többé lábra állni. most mégis itt vagyok, 20 évesen, letudtam már a második évemet az egyetemen, és már egyre kevesebbet gondolok rá. ez azért elég jó az elképzeléseimhez képest.

a naptár azt mutatta, hogy július vége felé közeledünk. még magamnak sem vallottam be, hogy július 16-án miatta maradtam fent. azon a napon lett 21 éves.

lora elrángatott egy buliba, mivel szerinte túl sokat gubbasztok a szobámban, annak ellenére, hogy majdnem minden nap dolgozni megyek, ha pedig nem, akkor dannyvel foglalkozom. nem nagyon érdekelte az érvelésem, előráncigált néhany ruhát a szekrényemből, aztán rám parancsolt, hogy vegyem fel őket.

háromnegyed órával később már a buliban voltunk, ám végig egy furcsa érzés kerülgetett. izgatott voltam, mégis félelem öntötte el, de fogalmam se volt mitől.

"jól vagy?" kérdezte meg lora a hangos zenét túl üvöltve. a legjobb barátnőm, azonnal észre veszi, ha valami nincs rendben.

ám csak mosolyogva megcsóváltam a fejem. "minden oké."

amint kimondtam ezeket a szavakat, megfordultam, és egy alak pont nekem jött. felnéztem, és elakadt a lélegzetem.

"wanda? wanda carter?" kérdezte a nagyon is ismerős idegen hitetlenkedve.

"ashton?" nyögtem ki, és úgy éreztem forog körülöttem minden.

"hűha, rég nem hallottam felőled! mi újság?" tette fel a kérdést vidáman, ám én csak egy dologra tudtam koncentrálni. ha ashton itt van, akkora neki is itt kell lennie.

"hé, ashton! a srácok keresnek, mégis hova tű-" a mondat vége odaveszett a levegőbe. "wanda?"

fájdalmasan lehunytam a szeme. ez ő volt.

abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld, de sajnos ez nem következett be. kinyitottam a szemem, és hangosan dobogó szívvel felé fordultam.

és akkor megpillantottam.

két éve nem beszéltünk, csak képernyőn keresztül láttam, most pedig ott állt előttem. a térdeim megremegtek.

szokásához híven fekete farmert viselt a bakancsaival, egy piros kockás inget meg egy bőr dzsekit. arcát borosta keretezte, a haja pedig felzselézve meredt az égnek. pokoli jól nézett ki. de ez már nem az a luke volt, aki felszállt a repülőre.

egy tizenéves srác hagyott itt, most mégis egy 21 éves férfi állt előttem.

annyira tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm.

luke megköszörülte a torkát, erre pedig felkaptam a fejem és a szemébe néztem. nem az fogadott, amire vártam. annyira kimerült és elgyötört volt a tekintete.

"most itt hagyunk titeket egy kicsit, van mit megbeszélnetek." mondta ashton, majd megragadta lora kezét, aki aggódva fordult hátra, miközben elhurcolta tőlünk, míg végül belevesztek a táncoló tömegbe.

mindketten lesütött szemmel álldogáltunk, és egyikünk sem szólt semmit.

számtalanszor elképzeltem, ahogy visszatér, én a karjaiba vetem magam, ő hosszan megcsókol, és minden ugyanolyan lesz, mint régen. most mégis nem tudtam rávenni magam, hogy legalább egy szót is kinyögjek.

egy kérdés bukkant elő a fejemben. rengetegszer kérdeztem meg magamtól, miután elrepült.

"miért?" félig magamtól, félig luketól kérdeztem, aki ezek hallatán értetlenül nézett rám. hirtelen harag fogott el, és a két év elkeseredettsége most kitört belőlem. "mégis miért hagytál itt? megígérted, hogy mindig itt leszel velem. de elmentél luke. itt hagytál. hosszú időre. azt hittem, szeretsz annyira, hogy itt maradj miatt. de azt hiszem tévedtem. félre ismertelek."

mindezt az indulat mondatta velem, amit az évek során igyekeztem elnyomni magamban, most mégis felszínre tört.

láttam, ahogy szemében megcsillan az elgyötörtség. "sajnálom." ez volt az összes, amit mondott.

szörnyen fájdalmas volt a hangja. egyszerre minden dühöm elpárolgott. már csak nagyon csalódott voltam. azt hittem, a mi kapcsolatunk erősebb ennél. hogy mi is erősebbek vagyunk. mint eddig már számtalanszor, most is tévedtem.

"én is, luke. nagyon, nagyon sajnálom." suttogtam, s inkább elfordultam tőle.

egy perccel később ashton jelent meg loraval az oldalán. "haver, ideje mennünk. holnap megint elrepülünk, nem ártana, ha aludnánk egy kicsit."

luke csak bólintott.

"jó volt újra látni, wanda! remélem legközelebb többet beszélünk. majd eljöhetnétek valamelyik koncertünkre! a jegy nem okoz gondot."

"kösz, ashton, még meglátjuk." mondta lora helyettem, de mindannyian tudtuk, hogy tuti nem megyünk el semmilyen koncerte.

"gyere, luke!" szólt ashton, aztán előrement.

luke sóhajtott, majd elindult ashton után, de egy pillantra visszanézett, így tekinteteink találkoztak, ám én elkaptam a fejem. túl fájdalmas volt végig nézni, ahogy újra elmegy.

nagyot nyeltem, hogy még véletlenül se kezdjek el sírni. olyan üresnek éreztem magam.

de már elfogadtam. ez már nem lesz olyan kettőnk közt, mint volt. a mi kapcsolatunknak ilyen véget szántak az égiek.

"jól vagy?" kérdezte lora aggódva, miután megölelt.

halvány mosolyjal az arcomon bólintottam egyet.

"jól leszek."

---

oh. my. god.

és tényleg befejeztem. valaki fogjon meg, mert elájulok.

el sem hiszitek mennyit jelent, hogy végre befejeztem egy történetet. (nem vagyok nagyon megelégedve az epilógussal, de először írok ilyet)

wanda és luke története tehát itt véget ért

én pedig sírok, miközben megírom a búcsúzásomat