két hét múlva kellett elrepülnötök londonba

nem beszéltünk, amióta szakítottunk

nem kerestük egymást, az iskolában sem láttalak titeket

és ez pokolian fájt

tudom, hogy én döntöttem így, de azzal muszáj egyet értened, hogy ez nem működött volna, legalábbis hosszú távon biztosan nem

pénteken eljöttetek elbúcsúzni mindenkitől

nem mentem oda hozzátok, és ti sem jöttetek hozzám

az ebédlő egyik félreeső sarkában ültem egy asztalnál loraval

próbáltam észrevétlen maradni, bár titkon abban bíztam, mégis csak elköszönsz

a tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott, ám gyorsan elkaptam a fejem, majd lesütöttem a szemem

túlságosan is fájt

tudtam, hogy hétfő reggel utaztok el

liz mondta el anyának, én pedig titokban számoltam a napokat

minél közelebb kerültünk ahhoz a bizonyos dátumhoz, annál jobban féltem

el sem tudtam képzelni milyen lesz nélküled az életem

ragaszkodtam hozzád, sokkal jobban, mint kellett volna

vasárnap este idegesen feküdtem be az ágyamba, miközben azon gondolkoztam, hogy üzenjek-e neked

elő is halásztam a telefonom, hogy írjak, ám akárhányszor bepötyögtem valamit, kitöröltem

sóhajtva feküdtem vissza és nyugtalan álomba merültem

ugyanúgy, mint azon az éjjelen, mikor megtudtam a hírt, zajra ébredtem

tekintetem egyenesen az ablakomra siklott, és akkor fogtam fel, hogy valaki kavicsokat dobál

volt egy sejtésem, ki lehet az, ám még így is meglepődtem, mikor megláttalak a sötétségben

elöntött a déjà vu érzés, miközben vártam, míg felmászol

mielőtt bármit is szólhattam volna, villámgyorsan hozzám léptél és ajkaimra tapadtál miközben hajamba túrtál

annyira hiányzott az a perzselő érzés a mellkasomból, mikor megcsókolsz

könny szökött a szemembe attól a gondolattól, hogy rövid időben belül már nem csókolhatlak meg akármikor, mikor szeretnélek

tudtam, hogy vissza fogtok térni, de bármi történhet, míg távol lesztek

könnyes szemmel pillantottam fel rád, mikor elváltunk

a te szemeid is tompán csillogtak, de láttam benne a szerelmet és a megbánást is

"annyira sajnálom, wanda." suttogtad alig hallható, reszelős hangon

fájdalmasan lehunytam a szemem "tudom, luke."

"ha tudom, hogy ez lesz, soha nem posztoltuk volna ki a teenage dirtbag covert."

szomorú mosoly kúszott az arcomra "nem, luke, ennek így kellett lennie. szörnyen fáj, hogy elmész, de látom a szenvedélyt az arcodon, mikor zenélsz. neked ezt kell tenned. én majd rendben leszek."

szorosan magadhoz öleltél "elmondhatatlanul szeretlek, wanda."

egy könnycsepp folyt végig az arcomon "én is téged, luke." motyogtam fátyolos hangon

újra egy csókban forrtunk össze, amiben ott volt minden elfojtott érzelem

az éjjel további részét az ágyamon összebújva töltöttük, miközben olyan dolgokat ígérgettünk egymásnak, melyek nem fognak valóra válni

apró csókokat váltottunk, máskor pedig szenvedélyes, hosszú ideig tartókat

egymásba kapaszkodtunk, mintha sose akarnánk elszakadni, pedig tudtuk, hogy ez pár órán belül bekövetkezik

ott voltál a karjaimban, viszont éreztem, hogy halványulsz, nemsokára pedig el fogsz tűnni

végül a mellkasodon aludtam el, szorosan hozzád bújtam, és mélyen beszívtam illatod, hogy emlékezzek rá, mikor már nem leszel itt

reggel egyedül ébredtem fel, csupán egy üzenetet hagytál

"bocsánat, hogy nem ébresztettelek fel, de nem hiszem, hogy képes lettem volna elbúcsúzni tőled. már elég fájdalmat okoztam neked, és nem bírtam volna végig nézni, ahogy miattam sírsz. és sajnálom, sajnálok mindent. remelélem egy napon meg tudsz bocsájtani.

szeretlek, wanda, és szeretni is foglak. örökké.

luke"

a könnyeim megállás nélkül potyogtak elmosva ezzel a leírt szavakat

hirtelen kivágódott az ajtóm, és anya lépett be rajta aggodalmas arckifejezéssel, ezért felé nyújtottam a papírt, amit félperc alatt átfutott

mikor rám nézett, egy ideig gondolkozott, majd lecsapta az üzenetet az asztalra, majd megragadta a kezem és felrántott az ágyamról

"elmegyünk a reptérre és elbúcsúzol tőle." mondta határozottan

"nem fogunk odaérni." suttogtam a digitális órám számlapjára pillantva, amit azt mutatta 8:17 van, a gép pedig 9 órakor indult

"dehogynem. ha eléggé sietünk, akkor sikerülni fog. kapj magadra valamit, addig kitolatok a garázsból." ezzel anya kisietett a szobából

újult erővel léptem a szekrényemhez, bár még mindig kételkedtem, és magamra ráncigáltam valamit, 4 perccel később pedig már a cipőmet rángattam fel

kirohantam az autóhoz, amiben anya várt, s miután bepattantam, villámgyorsan elindultunk

muszáj volt kapaszkodnom, még sosem láttam anyát ilyen gyorsan vezetni, ennek ellenére még mindig úgy tűnt, hogy nem fogunk odaérni időben

nem voltunk már olyan messze a reptértől, mikor egy dugóba értünk

"jaj, ne." nyögtem, miközben hajamba túrva hátradőltem az ülésben, feladva az egészet

"nyugodj meg, tudok egy rövidebb utat."

ekkor anya megtolatott egy kicsit, és egy másik útvonalon mentünk tovább

csupán 6 perc maradt az indulásig, amikor megérkeztünk

feltéptem az ajtót, és őrültmódon rohanni kezdtem

a táblákat követve futottam a megfelelő helyre, miközben jó pár emberbe belütköztem vagy majdnem fellöktem őket

zihálva fordultam be az utolsó sarkon, és aztán megpillantottalak titeket, ahogy elindultatok felszállni

"luke!" kiáltottam, remélve, hogy meghallod

azon nyomban megfordultál, a döbbenet látható volt az arcodon, de nem tétováztál, a táskádat elhajítva odarohantál hozzám

arcomat kezeid közé fogtad, és mélyen megcsókoltál

benne volt az összes szenvedély, bánat, elkeseredettség, szerelem és fájdalom

nem akartalak elengedni

te voltál az életem értelme, nem tudtam mihez fogok kezdeni nélküled

fájt, luke

nagyon fájt

miután elváltunk, a könnyeim patakokban folytak le az arcomról

homlokainkat egymáshoz érintettük, nyugtatólag simogattad az arcom

"ég veled, wanda." suttogtad fájdalmasan

"ég veled, luke." suttogtam én is

elléptél tőlem, megfordultál, és hátra sem nézve odasiettél a fiúkhoz, majd eltűntetek az alagútban

vártam, míg felszáll a gép, néztem, ahogy elrepül és elszakít tőlem

visszasétáltam a kocsinkhoz, s beültem anya mellé

"elment." suttogtam üres tekintettel a semmibe bámulva

anya megsimogatta a vállam, aztán elindultunk haza

fejemet az ablaknak döntöttem, miközben néma könnyek hullottak a szememből

hazaérve egyenes a szobámba mentem, ahol nem bírtam tovább

térdeimre zuhantam, és zokogni kezdtem

egész testemben remegtem, a vállam rázkódott, homályosan láttam

forgott körülöttem minden, nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént

úgy éreztem, már sosem leszek rendben

itt hagytál

elmentél és magaddal vitted a szívem egy jelentős részét is

az emberek pedig nem tudnak az nélkül élni

megint későn, sajnálom:( elég sok minden történt mostanában, és semmi kedvem nem volt az íráshoz, remélem megértitek

még 1 rész maradt hátra+epilógus