nem tudtam mit vártam a reggeltől

azt hittem, felkelek, és rájövök, hogy az egész csak egy álom volt

nos, ez nem történt meg

mire felébredtem, te már nem voltál mellettem, ami rossz érzéssel töltött el

pár perccel késöbb bejött anya, így már jobb ötletnek tűnt, hogy elmentél, mert nem kellett magyarázkodnom, miért is vagy a szobámban

egész nap alig szólaltam meg, nem volt étvágyam, főleg csak sírtam

anya és apa nem faggattak, amiért hálás voltam, mivel képtelen lettem volna elmondani

egy hétig nem találkoztunk

teljesen magamba zárkoztam, nem hagytam el a szobámat, még iskolába sem mentem

csupán az ablakomon bámultam kifelé és gondolkoztam

rengeteget gondolkoztam

annyiszor lejátszottam magamban azt a bizonyos jelenetet, s a lehetőségeket latolgattam, viszont mindig csak egynél lyukadtam ki, így egy elhatározásra jutottam

tudtam, hogy meg fog szakadni a szívem, de más választásom nem volt, ha azt szerettem volna, hogy boldog légy és teljesítsd az álmadait

küldtem egy sms-t, hogy találkozzunk a parkban

ott vártál rám egy padon ülve, és láttam rajtad, hogy ideges vagy, akárcsak én 

lehajtott fejjel lehuppanttam melléd, miközben próbáltam rájönni, hogy kezdjek bele a mondandómba

sosem hittem volna, hogy ezek a szavak az én számat fogják elhagyni

meg voltam róla bizonyosodva, hogy mi boldogan fogunk élni, míg meg nem halunk, ami valljuk, csak a mesékben létezik

az élet nem egy tündérmese, mindig próbál keresztbe tenni nekünk, és örömmel nézi, ha szenvedünk

belül majd szétvetett a szívemben lévő fájdalom, éreztem, hogy újra megtelnek könnyekkel a szemeim

"szakítanunk kell" 

hirtelen szakadt ki belőlem ez a két szó, időm sem volt felfogni

fájdalmasan lehunytad a szemed, majd tenyereidbe temetted az arcod, remegve fújtad ki a levegőt

nem tudtam mit mondani, az ujjaimmat birizgáltam, és igyekeztem nem elsírni magam

erősnek kellett mutatnom magam előtted, hogy biztosítani tudjalak, én rendben leszek, ha ez nem is volt teljesen igaz

idegesen sóhajtottál, aztán rám emelted a tekinteted

tisztán láttam, hogy mennyire kétségbe vagy esve

"de én nem akarlak elveszíteni, wanda."

keserűen elmsolyodtam. "én sem, luke. de nincs más választásunk." elhallgattam egy időre. "

nagy levegőt vettem, hogy el tudjam mondani mindazt, ami a fejemben kavargott

"rengeteg agyaltam. minden lehetőséget átgondoltam, próbáltam mindenáron rájönni arra, hogyan lenne a legjobb ketőnknek, de ezt lehetetlen megoldani, kezdve azzal, hogy két különböző időzonában leszünk. míg te el leszel foglalva a dalírással később pedig a turnézással, nekem iskolába kell járnom... és nem akarom a napjaimat azzal tölteni, hogy végig idegeskedem őket, mivel nem tudom mi történik veled, kikkel vagy, esetleg nem-e találtál magadnak valaki mást..."

két tenyered közé fogtad az arcomat, és szemeidet mélyen az enyémbe fúrtad

"sose csalnálak meg."

lesütöttem a szemem. "ezt nem is feltételezem rólad. viszont előre tudom, mennyire pokolian fájna, ha egy másik lánnyal látnálak. kikészítene a folytonos idegeskedés és kételkedés."

ezen a ponton már nem bírtam tovább, potyogni kezdtek a könnyeim

ahelyett, hogy bármit is mondtál volna, csak szorosan magadhoz húztál, én pedig minden porcikámmal beléd kapaszkodtam, mint egyedüli biztos pontként, ám nem sokáig voltál már az

igyekeztem visszatartani a rámtörő sírőgörcsöt, így a mellkasodon pihentetve fejemet időnként felszipogtam, könnyeim pedig némán hullottak a szemeimből

olyan hihetetlen volt az egész

néhány hónappal ezelőtt minden olyan tökéletes volt, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy valami ehhez csak egy kicsit is hasonló megtörténhetne velünk

most meg? csak ránk kellett nézni

széthullóban voltunk

tudtam, hogy erős a kapcsolatunk, de abban már nem voltam olyan biztos, hogy ezt mind kibírja

"sajnálom, luke." suttogtam íriszeidbe bámulva, aztán kibontakoztam az ölelésedből. "vége van."

nem vártam meg a válaszodat, sarkon fordultam és hazarohantam

a szél belecsapott az arcomba, a könnyeim azonban még így is patakokban folytak

hazérve egyenesen a szobámba futottam, és ledobtam magam az ágyra

egész testem rázkódott a sírástól, el sem hittem, hogy megtettem

szakítottam veled

a gondolatra újra zokogni kezdtem

egy órával később kinytódott az ajtó

azt hittem anya jött be, de meglepetésemre danny állt a küszöbön

felmászott hozzám az ágyra és hozzám bújt

"mi a baj wanda? miért sírsz?" kérdezte nagy szemekkel

hogy mondhattam volna el neki úgy, hogy megértse?

gyerekes ártatlansággal nézett rám, és kedvessége valamennyire megnyugtatott

nem feleltem a kérdésére, csak magamhoz húztam majd szorosan átöltem, és abban bíztam, hogy az álom hamarosan rám talál, hogy egy kis időre el tudjam felejteni a gondjaimat

megint későn, sajnálom

már csak két rész és egy epilógus vár a megírására