meglepetééés 

április bolondja! :D

eszemben sincs abbahagyni itt a for longot, már csak 2 rész és egy prológus van hátra, alig várom, hogy megírjam őket. ha valakire a frászt hoztam, akkor elnézést kérek, nem állt szándékomban senki érzéseivel játszani, csupán megakartalak viccelni titeket április 1-je alkalmából.^^

amit leírtam, az nem igaz. nem mutattam meg senkinek a for longot, nem fikázták le, továbbra is írni fogok, csakhogy tisztázzuk. 

jó szorakozást (bár elég szenvedősre sikeredett, de mindegy) a rész olvasáshoz, várom a visszajelzéseket!

ha azt mondom, le voltam döbbenve a hír hallatán, akkor nem mondanék igazat

konkrétan sokkot kaptam, mikor elmondtátok

tágra nyílt szemekkel bámultam, és próbáltam megemészteni mindezt

lora aggódva figyelt, szóval nem festhettem valami jól

ashton, calum és michael elég izgatottnak tűnt, ám a te arcodon gondterheltséget véltem felefedezni

"van itt még valami..."

zavartan pillantottam rád a többiekkel együtt

látni lehetett rajtad, hogy ideges vagy

a pólód ujjával játszadoztál, és igyekeztél nem a szemembe nézni

nagyot nyeltél, én pedig türelmetlenül s egyben félve vártam, hogy megszólalj

"ha szeretnénk a one direction-nel turnézni, 9 hónapra el kell mennünk."

minden hirtelen forogni kezdett, úgy éreztem nem kapok levegőt és rögtön összeesek

a térdeim megremegtek, s nem bírtam tovább, leroskadtam a kanapéra

egész testem remegni kezdett, reszkető kezeimmel hajamba túrtam, miközben fél szememmel láttam, hogy lora félve pillant rám

a 3 srác csendben figyelt, te pedig látva mennyire kiakadtam, leültél mellém azzal szándékkal, hogy megnyugtatsz

ám mikor hozzám értél, azon nyomban elrántottam a karom

"ne érj hozzám!" szűrtem a fogaim közt, mire fájdalmasan lesütötted a szemed

kapkodni kezdtem a levegőt, aztán felpattantam, és elkezdtem fel-alá járkálni

"wanda..." kezdted óvatosan, de félbeszakítottalak

"nem, ez nem történhet meg, biztosan csak egy álom. nem hagyhatsz itt, abba bele fogok őrülni. nem, nem, nem." motyogtam teljesen kábán, az egész jelenetet ashton, michael, calum és lora lehajtott fejjel hallgatták

lassan felálltál, majd át szerettél volna karolni, viszont nem engedtem, teljesen kikészültem

"ne, hagyj békén! nem érj hozzám! nem tudom elhinni, hogy képes vagy ezt tenni velem... nem akarlak soha többé látni!" üvöltöttem

mielőtt zokogásban törtem volna ki, kirohantam a házból, azonban még hallottam, ahogy mindenki utánam kiáltozik

ész nélkül rohantam, a könnyek patakokban folytak le az arcomról, de nem vesztegettem az időt azzal, hogy letöröljem őket

a házunk ajtaját villám sebességgel téptem fel, s átvágva a nappalin, ahol szüleim ültek és nem értették mi történik, felviharzottam a szobámba

hangos csapódással vágtam be magam mögött az ajtót, ezt követően pedig az ágyamra vetettem magam, ahol újra rám tört a zokogás, így arcomat a párnámba fúrtam, egész testem reszketett

egyszerűen nem akartam megérteni és elfogadni, ami történt

a fejemben csak azt hajtogattam, hogy ez nem történhet meg

ez csak egy rossz álom, ugye?

bármennyire is próbálkoztam, nem keltem fel, pedig annyira szerettem volna!

mivel elég hangosan sírtam, a fejem pedig a párnában volt, nem hallottam, hogy valaki kopogtat, csupán már azt vettem észre, hogy anya jön be a szobámba, aztán leül mellém

a könnyektől homályos tekintetemmel is ki tudtam venni az aggodalmat a pillantásából

nyugtatólag megsimította a kezem, mire felkeltem és a karjaiba vetettem magam

"mi történt?" kérdezte meg olyan halkan, hogyha nem lettem volna annyira közel hozzá, meg se hallom

szakadozottan vettem levegőt, aztán a bőgéstől rekedtes hangon megszólaltam "elmegy"

ahogy kiejtettem ezt az egy szót a számon, megint rázkódni kezdett mindenem, a könnyek pedig megindultak a szememből

ekkor fogtam fel a szó igazi jelentését

nem fogsz többet megcsókolni, nem fogod a fülem mögé tűrni a hajam, nem fogsz többet bókolni, amitől szokásosan elpirulok, nem fogsz megölelni, nem fogod éreztetni velem, hogy milyen gyönyörű is vagyok számodra és mennyire szeretsz

nem leszel itt nekem luke

pedig megígerted

és én voltam olyan hülye, hogy elhittem

anya a lehető legjobban próbálkozott azzal, hogy felvidítson, de akkor úgy éreztem, sose leszek már boldog az életemben

az egész délutánt végig zokogtam, hol halkabban, hol erőteljesebben

estére szörnyen lüktetett a fejem, így anya jobbnak látta, ha aludni megyek

egy ideig csak a plafont bámult, és még mindig ezen törtem a fejem

valahol aztán két sírógörcs között sikerült elaludnom, ám az ágy szörnyen üresnek tűnt

pár órával később azoban valami zajra keltem fel

fogalmam sem volt mi lehet az, viszont tisztán hallottam, hogy az ablak felől jön

a sötétben botorkálva odataláltam az ablakoz, aztán ügyetlenkedve kitártam és lepillantottam, bár elsőre nem láttam senkit

aztán kirajzolódtak egy ember körvonalai, amiket rögtön fel ismertem, így tudtam, hogy te vagy az

elléptem az ablaktól, hogy bemászhass

mikor felértél, egyikünk sem szólt semmit, csak bámultuk egymást, vagy jobban mondva a sötétséget

annyi minden tombolt bennem, viszont a hangom, mintha eltűnt volna, csak azt éreztem, hogy a könnyek megint a szemembe gyűlnek

nem tudom, hogy vetted ezt észre, ám rögtön átkaroltál

először próbáltalak eltaszítani magamtól, de mindhiába, mert sokkal erősebb voltál nálam, aztán feladtama a harcot, és utat engedve a könnyeknek, és annak ellenére, amiket délután mondtam, a mellakasodba fúrtam a fejem

csendben hagytad, hogy ma már sokadszorra kibőgjem magam, csak a hátamat simogattad nyugtatólag

az éj közepén egymást ölelve álltunk a szobámban, miközben a szüleim és danny pár ajtóval arrébb mélyen aludtak

hirtelen engem is elkapott a fáradtság, s úgy éreztem, nem bírok tovább a lábamon állni

így mindketten befeküdtünk az ágyamba, mindezt szavak nélkül tettük

én oldalra fordultam, te pedig hátulról átkaroltad a derekam, a nyakamat pedig csiklandozta a meleg leheleted

sokkal jobb volt így elaludni, de mikor rájöttem, hogy ezt már csak egy bizonyos ideig tehetjük meg, egy kósza könnycsepp lehullott a párnámra, ez után pedig valamikor sikerült álomba merülnöm