Évek teltek el, mióta utoljára találkoztak. Hosszú-hosszú évek, hónapok, hetek, napok és órák.

Megszámlálhatatlan tikk-tengerré vált a létezése. Mióta Allura nincs velük, Lance nem önmaga. A hercegnő feláldozta magát és ezt sosem fogják tudni eléggé megköszönni neki. Lance viszont nem tudja elfelejteni ezüstös hajának érintését, szemeinek ragyogását és a hangját. A hangját, ahogy kiejti a nevét, egy kis alteai akcentussal. Éppen annyira feltűnő, hogy akik tényleg ismerik, nekik már fel se tűnjön.

Felnézett a végtelenkék égre és hirtelen mart szívébe a fájdalom. Ráébredt, hogy féltékeny az emlékeire, mert ott mindenki boldog volt. Nem annyira, mint most, de legalább együtt voltak. Hiányzott neki az Oroszlán kastély, az ottani szobája és még a végtelennek tűnő napok is, mikor Red ülésébe lett száműzve egy-egy küldetés során. Féltékeny volt még arra is, hogy Allura megtalálta a boldogságát, amiben neki nem volt szerep. Sokszor gondolt arra, hogy ideje lenne újrakezdeni, de sosem tudta rávenni magát. Pedig tudta, hogy az alteai se örülne neki, ha ő örökre szomorú lenne miatta. Már majdnem sikerült elhitetni magával, hogy sikerül talpra állnia, mikor megszakították a gondolataiban. Talán majd máskor.

- Lance! - Jelent meg a távolban Pidge nevetve, míg mögötte a többiek sorakoztak.

Katie, akinek csak a haja hosszából látszódtak az eltelt évek; Hunk, aki mintha megemberesedett volna; Shiro, aki egy nappal sem tűnt idősebbnek és ott volt még Keith, akinek egész lényéből áradt a nyugalom, amit már oly régóta nem tapasztalt. A szíve gyorsabb ütemben kezdett verni. Az idő hatalmas órája ismét megmoccant. Az univerzum felnevetett. Eltelt pár tikk és a világ hirtelen életre kelt.

Lance évek óta először, szívből mosolyodott el.