Nem is akartam látni milyen arcot vághatott Noah, amikor csak úgy elrohantunk előlük, de utálom, amikor körülöttem veszekednek az emberek.
Kaden csuklóját fogva húztam magam után a ház felé. Nem szólalt meg. Engedelmesen jött utánam, amit egy kicsit furcsálltam is, azt hittem rögtön földre visz amint hozzáérek, de ehhez képest csak csendben engedte, hogy húzzam.
Ahogy egyre közelebb értünk a házhoz, rájöttem, hogy nem akarok megállni. Nem akartam bemenni, muszáj volt beszélnem Kadennel.

- Figyu, - lassítottam le – nincs kedved elmenni sétálni? – álltam meg, majd fordultam felé teljesen. - Egy pillanatig az arcomat fürkészte, majd lenézett a kezünkre. Csak ekkor vettem észre, hogy még mindig fogom a csuklóját.
- Jaj, - engedtem el villámgyorsan – ne haragudj.
- Nem, izé... Khm... Semmi baj – köszörülte meg torkát. Majd gyorsan villantott egy mosolyt, és úgy válaszolt. – Rendben, benne vagyok egy sétában.

Megfordultunk, és a házzal ellentétes irányba indultunk, egy távolabb eső tó irányába. Egyikünk sem szólalt meg, csak mentünk egymás mellett. Gyerünk Rose, törd meg a kínos csöndet!

- Miért nem bírod Natet? – Bravo Rose, jobb nem jutott eszedbe?
- Nem is az, hogy nem bírom, egyszerűen nem hiszem, hogy puszipajtik leszünk – rántotta meg a vállát.
- Azért el kell ismerned, megmentette a seggünket.
- Azt hittem az én oldalamon vagy – nevetett fel.
- Én nem vagyok senki oldalán, csupán személy szerint utálom, ha körülöttem veszekednek. Eleget halottam belőle kiskoromban – tettem hozzá halkan az utolsó mondatot. Kaden meglepően nézett rám.
- Ezt, hogy érted?

Nem szeretem amikor ez a téma előkerül, sőt kifejezetten utálok erről beszélni. Az egyetlen, aki tud a családomról az Noah, de ő is csak azért, mert valamilyen szinten a családom része. Kadenre pillantottam és nem tudom megmondani, de rögtön megbíztam azokban a világos szemeiben. Ahogy rám pillantott, mintha pontosan tudná, milyen érzés, amikor előkerül ez a téma. Elkaptam a tekintetem, majd a földre szegeztem. Nagyot sóhajtottam, és belekezdtem:

- A szüleim nemsokkal azután, hogy megszülettem elváltak. Tudod, sosem volt egy túl boldog házasságuk és azt hitték, hogy egy gyerek majd mindent rendbe rak. Azt hitték, hogy bennük van a hiba és, hogy majd egybe tudnak kovácsolódni, ha én megszületek. Egy ideig úgy is tűnt, hogy rendbe jött minden, de aztán... de aztán kiderült néhány dolog...
Anyám nagyon elárulva érezte magát. Szerintem a lelke mélyén tudta, hogy valami nincsen rendben csak reménykedett, hogy mégis téved.
Apa nagyon szerette őt, de mint utólag kiderült nem igazi szerelemmel.
Ezután Anyám őrjöngött és meghagyta Apámnak, hogy ne keresse őt soha többé és engem is otthagyott neki, mondván, hogy túlságosan is rá emlékeztetném és nem bírna olyan szemmel rám nézni, amilyennel egy igazi anyának kéne.
- De hogy értetted, hogy eleged van a veszekedésből? Ha ilyen fiatal voltál, hogy tudnál emlékezni rá?
- Nem anyukámról és apukámról beszéltem. Az apukáim, rengeteget veszekedtek fiatalabb koromban, ugyanis apum szerint nem lenne szabad anya nélkül felnőnöm és nem számít mennyire próbálkoznak nem tudja betölteni egyikőjük sem egy anya szerepét.
- Apukáid?
- Oh, ja... tényleg, a legfontosabb rész kimaradt! – vakartam meg a tarkómat. – Apukám beleszeretett egy férfiba, amíg Anyám terhes volt velem - Ügyes Rose, ennyi erővel egy kővel is fejbe vághattad volna. Egy kis körítés nem ártott volna!
- Oh... értem.
- Tényleg? – nevettem fel keserűen. – Mivel kifejezetten kevesen képesek megérteni.
- Nem, tényleg. Megértem.
Tudod, én úgy gondolom, hogy a szerelem, az nincs nemekhez, korhoz vagy hovatartozáshoz kötve. Ezek buta standardok és én nem vagyok az a fajta, aki tartja magát hozzájuk – nevetett fel őszintén. – De amúgy komolyan mondtam, - nézett rám őszintén – megértem.
- Te aztán tényleg különleges vagy – nevettem fel én is.
- És anyukád? - Erre a kérdésre megtorpantam, izmaim pedig megfeszültek.
- Azóta nem láttam... És nem is fogom. Nem ismerem, ő se engem, valamint következtetve abból, hogy ezidáig egyszer sem keresett, nem is érdeklem. Az érzés pedig kölcsönös.
- Biztos vagy benne?
- Biztos? Az Eiffel torony nem áll biztosabb lábakon – jelentettem ki.
- Te tudod – emelte fel kezeit. – Csak nehogy megbánd. Lehet hiányozni fog egy idő után, és lehet akkor már késő lesz... - Egy ideig csak figyeltem. Figyeltem az arcát, figyeltem a szomorú mosolyát, elkeseredetten csillogó szemét.
- Tapasztalatból beszélsz? – kérdeztem halkan, miközben visszafordítottam a tekintetem a talajra.
- Nem tudsz hiányolni valamit, amid sosem volt – válaszolt ő is halkan.
- Kaden, mindenkinek van egy családja... csak éppen lehet nincsenek veled. Honnan tudod, hogy nem hiányolnak? Hogy nem keresnek?
- Hidd el Rose, tudom.
- De ...!
- Rose! – vágott a szavamba dühösen. – Tudom.
- ...Elmondod? – kérdeztem kis tétovázás után.
- Elmondani? Mit? Az életemet? Nem olyan izgalmas ám.
- Áááá, nem, Mister Falakon Átmászkáló!
- Már mondtam, hogy az egy portál volt! – könyökölt vállba gyengéden. – De rendben, ha ennyire akarod – vont vállat megadóan. – Hát, nem túl boldog azt le kell szögeznem.
Kiskoromban, miután megszülettem, pár hónapra rá, a szüleim otthagytak engem egy kosárban az utcán. Magamra hagytak, bevallom őszintén nem tudom miért, mert hát azért valljuk be, ki ne akarna engem? – most én könyököltem viccesen vállba, de akármennyire is próbálta elrejteni, láttam rajta, hogy mennyire nehéz neki erről beszélnie. Gratu Rose, mindig is meg volt az érzéked az olyan dolgok feszegetéséhez, amik egy kicsit sem tartoznak rád! - Még mielőtt azt hinnéd meghaltam, nem, nem tettem!
- No shit Sherlock!
- Tudod, nem vagyok túl tájékozódott a görög mitológiában. De azt tudom, hogy az istenek szeretnek néha a Földön járni. Melynek eredménye ugyebár ez az egész hely itt – mutatott körbe. – Viszont bármennyire meglepő, az egyiptomi istenek sem különböznek tőlük annyira. Csak éppen ők állatok képét szeretik felölteni.
- Szóval, hogy kell elképzelni? Jött egy sas, azt huss, elreppent veled? Nem is! Egy gólya! Az úgy érthetőbb lenne... -kalandoztam el.
- Dehogyis! – nevetett fel hangosan. – Még nem fejeztem be.
- Ja! Jó, bocsika.
- Szóval, mint mondtam, az állati alakot preferálják, de nem feltétlen azt használják. Mint mondtad, furcsa lenne, ha Kairó utcáin random krokodilok, vagy bazinagy jaguárok járkálnának. Így tehát az istenek kénytelenek sokszor emberi alakot ölteni.
Így történt hogy az egyik isten rámtalált, miközben a földet járta és néha bevallom még számomra is érthetetlen okokból, befogadott és felnevelt.
- Ő tanított meg téged harcolni?
- Nem teljesen. Más istenségektől is kaptam jó pár leckét - És megint itt van, Rose álla, és a föld találkozása.
- Szóval hadd foglaljam össze – próbáltam összeszedni magam. – Téged egy isten nevelt fel, ami már önmagában is egy hihetetlen dolog, de még hozzácsapódik az is, hogy istenek képeztek ki!?
- Látom megragadt a lényeg! – kacsintott rám.
- Behalok rajtad! - Egy ideig csak csendben nézett, aztán olyan hangosan kezdett el nevetni, hogy attól féltem mindenki ide fog seregleni megnézni, hogy ez az idióta miért könnyezik.
- Most min röhögsz? – értetlenkedtem.
- Óhhh, ha tudnád...! – törölte le a könnyeket a szeméről, még mindig kuncogva. Meg kell hagyjam, elég vicces látványt nyújtott.
- Olyan vagy mint Mrs. Butter. Ő szerinte is vicces vagyok.
- Hogy kicsoda?
-A pillangóm – mutattam a nyakláncomra, ami egy pillangó alakú álarcot formázott, jelképezve ezzel az illúzió által keltett ál-valóságot és a ceremónia teremben megjelent pillangókat.
- Mintha lenne rajta egy fekete csík – hajolt közelebb a nyakamhoz, ami kissé zavarba hozott, de mivel tudom fegyelmezni magamat (legalábbis én nagyon elhiszem, hogy tudom), így sikerült nagyjából megnyugodnom. - Te Rose?
- Igen? – néztem fel az időközben hátrébb lépő Kadenre.
- Ez el van törve – közölte nemes egyszerűséggel.
- Hogy mi van!? – kaptam gyorsan a medálhoz, de mivel túl rövid a lánc, így kisebb-nagyobb szerencsétlenkedések árán tudtam csak leszedni a nyakamból, hogy jobban szemügyre vehessem.
És valóban el volt repedve. Nem túl szabályosan a közepén, de a repedés nagyjából felezte a pillangó álarcot. – Ez is amiatt az idióta Frank Cardon miatt van! Ha bevette volna az aznapi dilibogyóit, akkor nem támad kedve ellopni az egyik legnagyobb erővel bíró mágikus kristályt és nekünk sem kellett volna harcolni vele, ergo nem tört volna el a nagy verekedés közben a láncom sem – csaptam össze a kezeimet.
- Hát van benne igazság... – gondolkozott el a fiú egy percre. – Mintha említetted volna hogy ez a varázserőd forrása, igaz?
- Hát ez egy kicsit komplikáltabb ennél, de igen, leegyszerűsítve igen.
- Befolyásolja a repedés a képességeidet? – nézett rám aggódva.
- Megnyugtatlak, majd szólok ha zavart érzek az erőben.
- Haha, látom valaki nézett néhány Star Wars részt.
- Én meg látom, hogy valakinek nincs humorérzéke – nyújtottam ki rá a nyelvem.

Lassan közeledtünk a tóhoz, aminek a partján, egy Noah-t pillantottam meg, ahogy bőszen hadonászik a nyílt víz felé.

-Mit csinál a barátod? – kérdezett rá Kaden.
- Karatézik...?
- Szokott? – nézett rám kérdőn.
- Soha ki nem próbátla szerintem – mondtan egyszerűen. Noah sosem volt valami nagy rajongója az olyan dolgoknak ahol más embereket verünk péppé. Nem is értem velem hogy áll szóba.
- Hát akkor?
- Nos, akkor fogalmam sincs. De minden esetre én jól szórakozok – A fiú igen vicces látványt nyújtott, ahogy harcra hívja a tó vizét.

Pont amikor leültem volna a fűbe, hogy nézzem az előadását, abbahagyta a furcsa kalimpálást. Már fordult volna el a víztől, amikor hirtelen valami megragadta a figyelmét és csak nézett lefagyva egy irányba. Nem láttam pontosan, hogy mit néz, a parton lévő fák ágaitól, ezért kíváncsian indultunk meg újra a tó irányába.
Ahogy kiértünk a fák takarásából, nem akartam hinni a szememnek. Noah előtt éppen, egy hatalmas vízoszlop fagyott jéggé. Már éppen mondani akartam a mellettem állónak, hogy milyen ügyesen használja az erejét, amikor egy hirtelen pillanatban az egész jeges cucc meglendült a barátom felé. Afelé a barátom felé, aki csak állt ott, mint valami szobor és figyelte, ahogy elcsapja őt egy kisebb jéghegy.

- Basszus kulcs, ez Titanikot játszik! – kiáltottam oda Kadennek és már rohantam is Noah felé, aki még mindig mozdulatlanul állt a helyén.
Fogalmam sincsen hogyan tudtam akkor olyan gyorsan futni, de valamitől megtáltosodtam. Hirtelen lepergett a szemem előtt mind az, amit neki köszönhetek és mind az a sok emlék, amit vele éltem át és úgy éreztem, hogy repülök.
Egyszerűen nem létezhet, hogy ez az idióta előbb lapuljon ki mint én!