Miután szétváltunk Rose-éktól, Nate úgy döntött, hogy előbb megmutatja a tábort.
Végigmentünk az eperföldek mentén, amikből isteni, édeskés illat áradt. Megnéztük Thalia fáját, amin ott lógott az a bizonyos aranygyapjú, védelmet biztosítva a tábor lakóinak. Eltartott egy darabig, amíg megértettem Thalia önfeláldozó történetét, de a végén csak elismerően bólintottam a fa felé.
Jártunk a reggeliző pavilonnál, a bungalóknál, a tó partján és a különféle edzések helyszínein is. Szerencsére jó a fotografikus memóriám, így könnyedén megjegyeztem, mi hol van, hogy a továbbiakban ne okozzon gondot eljutni egyik helyről a másikra.
Most némaság szállt ránk, ahogy az utolsó úticél felé vettük az irányt. Végére hagytuk ugyanis a fegyvertárat, hiszen ott vélhetőleg több időt fogunk eltölteni.
Nate meglehetősen csöndesnek bizonyult, ahhoz képest, hogy eddig végig csak ő beszélt, én pedig csak bólogatva próbáltam befogadni a sok új információt. A fiú meredten bámulta a cipőjét és valamin nagyon gondolkozott. Nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, hogy nincs-e valami baj.

-Hé, Nate! Minden rendben? Hirtelen elnémultál.
-Persze minden a legnagyobb rendben - emelte fel a fejét mosolyogva - csak meg akartam köszönni, hogy mellém álltál korábban.
-Semmiség az egész - mondtam halkan. - Csak az igazat mondtam. Viszont abban Rose-nak is igaza van, hogy Kadennek nagy szerepe volt abban, hogy most itt lehessünk.
-Igen tudom és nem is tagadom, de valamiért olyan rossz érzésem van ezzel a Kaden sráccal kapcsolatban. Kiráz tőle a hideg...
-Szerintem nincs mitől tartanod. Jó emberismerő vagyok és véleményem szerint, Kadennek csak ilyen a természete. Kicsit magánakvaló és titokzatos. Le merném fogadni, hogy nincs túl sok barátja.
-Meglehet, hogy igazad van. De azért legyél vele óvatos! Nincs jó előérzetem.
-Jó, megígérem, az leszek. De akkor te meg ne nézz ilyen gyászosan a cipőidre, mert a végén még elsírják magukat!
-Rendben megegyeztünk! - küldött felém egy mosolyt, amire nem igazán tudtam mit reagálni, így csak visszafordultam az út felé zavaromban.
-...Egyébként már egy ideje furdal a kíváncsiság, te melyik istennek is vagy a fia? - böktem ki a kérdést, kissé furcsán és váratlanul.
-Még nem mondtam? - nevette el magát, miközben megvakarta tarkóját. - Találd ki! - nézett vissza rám.
-Ha ragaszkodsz hozzá! - mosolyogtam - Mivel nem vagy valami nyugodt fajta, így Hüpnoszt ki is zárnám. Továbbá nem nézel ki borozgatós alkatnak sem, szóval Dionüszoszt is kiejteném... Szerintem Aphroditét is kizárom mert...
-Miért is? Nem vagyok elég szép, hogy az ő fia lehessek? - kérdezte színlelt sértődöttséggel, miközben felhúzta orrát.
-De, nagyonis... Vagyis NEM! Mármint úgy értem, hogy igen! - az össze-vissza hablatyolásom miatt eléggé zavarba jöttem és csak a tenyerembe temettem az arcomat, ami biztos vörösebb volt egy túlérett paradicsomnál. - ...úgy értettem, hogy nem gondolnám, hogy az ő fia vagy, de nem azért, mert nem vagy eléggé vonzó, hanem mert Aphrodité gyerekeit nem tudnám elképzelni ilyen harctudással - mondtam egy szuszra, miután kicsit összeszedtem magam.
-Igazad van egyebként! Nem Aphrodité fia vagyok - vigyorgott rám.
-Jó akkor inkább mondd meg, hogy melyik isten gyereke vagy, mert ez csak egyre kínosabb lesz - szóltam bosszúsan. Direkt szivat!
-Rendben, de sosem fogom elfelejteni, hogy vonzónak tartassz és tetszik a harctudásom! - könyökölt oldalba, miközben mellette lépdeltem. Erre ugyancsak nem tudtam mit mondani, ezért csak összeszorított ajkakkal, némán bámultam magam elé miközben próbáltam nem elájulni, ugyanis a lábaim kezdték megadni magukat. - Egyébként Árész. Ő az apám - mondta elhalkulva a végén.
-Na ő lett volna az első tippem - szólaltam meg, miután rátaláltam a hangomra.
-Ahaaa, persze! Kár, hogy eddig nem mondtad!
-Egyébként miért halkultál el, amikor azt mondtad, hogy ő az apád? -kérdeztem gondolkodás nélkül, amit azonnal meg is bántam.
-Nem is halkultam el!
-Dehogynem! És szerintem több van mögötte, mint mutatod! - Úgy tűnik érzékeny pontra tapintottam.
-Ez nem igaz! - tiltakozott hevesen - Nem kell ezt túl gondolni! Csak éppen levegőt vettem a mondat közben. Nincs ebben semmi különös.
-Ha te mondod..., de remélem tudod, hogy nem csak jó emberismerő, hanem jó hallgatóság is vagyok. - néztem a szemeiben jelentőségteljesen.
-Rendben, észben tartom - mondta, majd megköszörülte a torkát. - És veled mi a helyzet? Vannak testvéreid? - terelte a szót.
-Hát...sajnos nincs. Kicsit bonyolult a dolog - mosolyodtam el zavartan.
-Az én életemben nincs olyan, ami ne lenne bonyolult. Már hozzászoktam - bíztatott.
-Hát, ha nagyon akarod... - fújtam egyet, majd kicsit tétovázva de belekezdtem: -Szóval... a szüleim sokat próbálkoztak mire megszülettem én, de sajnos már viszonylag idősebbek voltak, ezért nem született testvérem, pedig nagyon szerették volna. Viszont Rose-ra úgy tekintek mint egy ikertestvérre, ugyanis együtt nőttünk fel. Ez a rész még egyszerű és nem szokatlan.
De most jön az érdekes része - mondtam zavartan - Szóval a helyzet az, ...hogy Rose apukája, csak Rose születése után jött rá arra, hogy a... férfiakhoz vonzódik... - próbáltam mondandóm közben az arcát fürkészni, de nem tudtam leolvasni róla semmit, így hát folytattam. - Rose anyja nem akarta megtartani a lányát, mondván, hogy neki nem kell egy olyan ember gyereke, aki ilyen mértékben becsapta, mert a gyerek folyton ráemlékeztetné és arra a hibára, hogy hitt neki. Persze az érzések nem tűntek el nyomtalanul Paul-ból. (Így hívják Rose apját.) - jegyeztem meg mellékesen. - Nagyon szerette az akkori élettársát, de a kapcsolatuk közben megismerkedett egy férfival és ekkor jött rá, hogy eddig nem tudta mi az a szerelem. Az utolsó pillanatban jött rá, hogy ki is ő valójában, mikor a lánya már megszületett. Így aztán szétköltöztek Rose anyjával, és kis idő elteltével összeköltöztek Nickkel, aki ráébresztette, milyen is a szerelem.
Ja és persze a lényeg az egészben, ahogy ez hozzám kapcsolódik az az, hogy Nick és anyám testvérek... Szóval ha belegondolunk, akkor Rose valamilyen szinten a rokonom, de mégsem - fejeztem be a történetet gyorsan. Amikor erről kell beszélnem, mindig zavart leszek...

Kis ideig nem szólt semmit, én pedig már aggódni kezdtem, hogy undorítónak találja a tényt, hogy két férfi szerelmes egymásba, ami sajnos elég gyakori reakció. Sosem értettem, hogy másoknak miért fáj az, ha valaki máshogy boldog mint ők, ezért is reméltem, hogy Nate nem osztja ezeket az undorító nézeteket.
Minden várakozásomat felülmúlta a válasza, ugyanis csak annyit felelt:

-Aha! - csak néztem rá kerek szemekkel és próbáltam leolvasni az arcáról, hogy vajon mit is érezhet igazából.
-Ennyi a reakciód? - kérdeztem meg kissé nyersen a kelleténél.
-Persze! Nem akarok jobban belemenni, ha neked ez nehéz téma - mondta mosolyogva, miközben akkorákat lépett, hogy még én is alig tudtam tartani az iramot, pedig Rose szerint futva sétálok. A mosolya mögött, viszont, mintha bújkált volna más is, amit nem tudtam azonnal megfejteni...
Egyáltalán nem esik nehezemre erről beszélni, főleg nem veled! Nagyon is kíváncsi vagyok a te véleményedre!
Akartam mondani, de mire a gondolat számig elért, csak annyi jött ki rajta, hogy:
-Köszi! - nem értettem miért vagyok ekkora idióta, de azt tudtam, hogy Rose szájba fog még rúgni emiatt...
-Itt is vagyunk! Ez lenne az - állt meg a fiú egy kisebb épület előtt. Észre sem vettem, hogy mikor került elénk a fegyvertár, annyira lefoglalt az, hogy egy csődtömeg vagyok.

Nate előhalászott a zsebéből egy kulcsot, majd kinyitotta vele az ajtót és intett fejével, hogy kövessem.