-Itt is vagyok! – nyitott be az ajtón Nate, egy fehér, műanyag dobozt lóbálva a kezében.
-Hmm? – néztem fel rá, a gondolataimból kiszakadva.
-Mondd csak, - ült le mellém – milyen sokáig égette a bőrödet az az izé? – mutatott a medálomra.
-Fogalmam sincsen... De szerintem csak pár másodperc lehetett - gondoltam vissza.
-Akkor még könnyen megúsztad! – mosolygott. - Nem vagyok otthon a gyógyítás fortélyaiban, inkább Apollón gyerekei azok, akik értenek az ilyesmihez, de azért nekem is van egy kis tapasztalatom a sebek ellátását illetően, szóval jó kezekben vagy, megnyugodhatsz!

Nate rögtön nekilátott leápolni az égési sebem. Az elsősegély dobozt az ölébe tette, hogy kényelmesen tudjon kutakodni benne a megfelelő dolgok után. Nem is kellet neki sok, hogy megtalálja a megfelelő kenőcsöt. A dobozt félretéve kezdte el bekenegetni a sebhelyet, ám amint a bőrömhöz ért, a fájdalomtól muszáj voltam felszisszenni.

- Bocsi! – pillantott rám bűnbánóan, majd még óvatosabb mozdulatokkal kezdte el kenegetni a fájó területet.
- Semmi baj, csak még eléggé fáj – mosolyogtam rá. – Amúgy mi ez a cucc, amivel kenegetsz? – mutattam a fehér kenőcsre a kezében.
- Őszintén? Fogalmam sincs – vont vállat.
- Hogy mi? Haver, minden tiszteletem, de ha nem tudod mit teszel rám, akkor inkább ne is tedd! – nevettem fel.
- Nyugi! – csatlakozott ő is a nevetésemhez. – Csak azt nem tudom, mi van benne. Annyit viszont biztosan tudok, – emelte fel kezében a kenőcsöt – hogy égési sérülésekre és irritált bőrre is, igen hatásos. De például allergiás reakciók esetén is használják a gyengélkedőn.
- Allergiás?
- Öhm... Igen? – nézett le rám kérdőn.
- Tehát azt mondod, hogy tegyük fel, ha egy félvér, nem is... egy hős félvér, legyőzhetetlen erővel rendelkezik és minden rohadt szörnyet, démont, meg egyéb mumus szarságot le tud győzni, de mondjuk allergiás a méhekre és egy kis repülő pisifolt megcsípi, akkor kampec neki? – húztam szűkebbre a szemeimet.
- Tudtommal ezt jellenti allergiásnak lenni valamire, igen – nevetett tovább, miközben előhalászott egy kevés kötszert és óvatosan elkezdte bekötni az égésemet.
- Huh! – fújtam ki a levegőt elgondolkozva.
-,,Huh?" – nézett újból kérdőn rám a fiú.
- Én azt hittem, ti ilyen gyorsgyógyuló, legyőzhetetlen szuperembik vagytok! Úgy értem, nem betegszetek meg, meg gyorsabban gyógyultok, és nem fáj a derekatok sem! – magyaráztam hevesen gesztikulálva.
- A derekunk? Miért pont az?
- Hidd el nekem Nate, semmi sem rosszabb a derékfájásnál. SEMMI!
- Nem Rose, nem vagyunk ,,legyőzhetetlen szuperembik" – mosolyogott, majd elvágta a kötszert. – Kész is vagy! – tette vissza a kenőcs tubusát a helyére. – Ennek pár percen belül hatnia kell!

Amint kimondta ezt a mondatot, a sebhely égető érzése jóval alább hagyott, melynek hatására egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.

- Pihenned kéne! Sok energia kell a teljes gyógyuláshoz – mondta, majd vállaimnál fogva ügyelve arra, hogy elkerülje a bekötözött sebhelyemet, segített hanyatt dőlnöm az ágyamon.
- Bakker, remélem nem lett krémes Noah pulcsija! Már annyi ruháját tönkre tettem – nevettem kínosan.

Nate arcát meg kellett volna örökíteni amikor leesett neki, hogy mit is mondtam. Éppen állt fel az ágyamról, mikor egy hangos koppanás kíséretében az emeleteságy felső részébe vágta a fejét. Bosszankodva dörzsölte meg a fájó részt.

- Szóval, öhm... ez az ő pulcsija...? – szólt kényelmetlenül. – És, izé... nálatok gyakori, hogy... khm - köszörülte meg a torkát – az ő ruháit hordod...? – Szegény annyira próbált nemtörődömnek hallatszódni, hogy esküszöm megsajnáltam, mennyire bénán csinálja. De együttérzésem kimutatása helyett, inkább csak könnyesre röhögtem a szemeimet. Annyira nyilvánvaló mind ő, mind pedig Noah érzései. Túl cuki! Szemétség lenne húzni az agyát? Azt hiszem igenis az lenne, de...
- Igen, rengetegszer hordom a cuccait – villantottam ezer wattos mosolyt.
- Tényleg? – vakarta zavartan tarkóját.
-Igen! Az elején még nem akarta odaadni, de én csak azért is elloptam, szóval azóta inkább nem ellenkezik. Jóval kényelmesebb, ha néhány számmal nagyobb ruhákat hordhatsz. Meg különben is... sokkal egyszerűbb, ha nem nekem kell kimosnom azt, amit hordok – mosolyogtam ártatlanul.
-Szóval... akkor ti így.... Hogy is mondjam...? – dadogott zavartan. – Együtt vagytok, nem igaz? – bökte ki végül.
-Hogy mi? Együtt? – játszottam el a gondolattal, hogy minél jobban késleltethessem a válaszadást. Kicsit kegyetlen lépés tőlem, de olyan viccesnek találtam a fiú arcát. – Miért kérdezed? Miből gondolod ezt? - csavargattam játékosan a hajamat az ujjaimmal.
-Hát... csak úgy, kíváncsiságból – mondta, miközben kerülni próbálta a tekintetemet. - Meg, mert mindig együtt vagytok és olyan közvetlenek vagytok egymással... plusz Noah mesélte, hogy gyerek korotok óta ismeritek egymást... szinte családtagok vagytok! – hadarta gyorsan el a mondat második felét.
-Igen, ez igaz! Szinte családtagok vagyunk! – amint ezt kimondtam, Nate arcán azonnal egyfajta keserűség és csalódottság tükröződött, ami láttán megesett rajta a szívem és nem akartam tovább "kínozni" szegényt. – Nagyon szeretjük egymást, de nem vagyunk együtt, sosem voltunk és sosem leszünk! Egy időben vagyunk testvérek és legjobb barátok is! - mosolyogtam rá.
-Komoly!? – mondta, különösen magas hangon, amit nagyon szokatlan volt hallani az ő kellemes mély hangja után.
-Igen, halál komoly! – mosolyogtam újból. – Most viszont ülj le ide, és meséld szépen el, hogy valójában miért érdekel ez ennyire! – paskoltam meg a mellettem lévő helyet a matracon.
-Nincs semmi oka, csak szimpla kíváncsiság volt! – indult meg gyorsan az ajtó felé.
-Nate Adams! Azonnal gyere vissza! – kiáltottam utána, ellenkezést nem tűrő hangnemben.
-Mi az? – fordult meg bosszúsan, miközben próbált értetlenséget színlelni.
-Majd mindjárt kiderül, hogy "mi az"! – mutattam újból magam mellé, hogy üljön le. A fiú nagy nehezen rászánta magát, és helyet foglalt mellettem. – Szóval, - ültem fel óvatosan, a kötésre vigyázva – ha azt hiszed, hogy előlem elrejtheted a dolgot, akkor nagyon tévedsz! Az ilyen dolgokra mindig ráérzek!
-Mi? Mégis milyen dolgokra! – pirult el zavartan.
-Tudod te azt nagyon jól!
-Nem tudom! – rázta meg a fejét.
...Remek, akkor majd én megadom a kezdő löketet! Minden nehéz feladat rád marad Rose, ez már csak így van...
-Figyelj! Ha nem lenne itt az a bizonyos „dolog", – mutattam idézőjeleket az ujjaimmal – akkor nem jöttél volna vissza az ajtóból, és nem ülnél most itt mellettem! Én segíteni szeretnék, mert látom, hogy valami igenis nyomaszt! Bennem megbízhatsz! Nem árulom el senkinek a titkodat! – fogtam meg bíztatóan a kezét.
-Nem nyomaszt semmi, valószínűleg tévedsz! – húzta el a kezét bizonytalanul.
-Nem tévedek! Te tévedsz! – ragadtam meg újból a kezeit, majd jó mélyen a szemeibe néztem. – Hidd el, hogy sokkal jobban fogod érezni magad, ha elmondod valakinek! - mosolyogtam bíztatóan.
-De nincs mit elmondanom, nem érted!? – emelte fel a hangját, majd felpattant az ágyamról.
-De, igenis van! – kiabáltam én is.
-Nem, nincs! – indult meg az ajtó felé.
-Ne merj elmenni, tudom, hogy van valami, ami nyomja a lelked és nem fogom hagyni, hogy tovább emésszen! – álltam fel én is az ágyamból. Kissé megszédültem az elején, mire Nate gyorsan felém ugrott, de sikerült megkapaszkodnom az ágy szélében, így a fiú hátrébb lépett. Vettem egy mély levegőt, majd folytattam a mondandómat. – Itt állok előtted, és megesküszök az összes istenre, ha kell, hogy nem mondom el senkinek azt, ami a szívedet nyomja, de kérlek, ne élj tovább tagadásban, ezzel csak saját magadat mérgezed! Barátok vagyunk, vigyázunk egymásra és bízunk egymásban! Azt szeretném, ha te is bíznál bennem, de legfőképpen önmagadban! Bízz önmagadban és mondd el! Miután kimondod, sokkal egyszerűbb lesz! – kiabáltam hevesen.
-Nem! Ha kimondom... nincs visszaút! Valósággá válik! – kiabált ő is.
-Már így is valóság, csak nem fogadod el! Miért van ez? Csak nem félsz!? Mi az, amitől ennyire rettegsz!? Nate, mitől félsz ennyire!? – léptem közelebb hozzá.
-Semmitől! – kezdtek megindulni a könnyei. - Nem félek semmitől!
-Nem igaz! Mondd ki! – szóltam ellentmondást nem tűrő hangon. - MONDD KI!
-KEDVELEM NOAH-T! - robbantak ki a fiúból a szavak. - Kedvelem őt! Mostmár örülsz!? – kiáltotta a szemembe, majd leroskadt a földre, miközben szaporán vette a levegőt és folytak a szeméből a könnyei. – Azt hiszem sokkal többet érzek iránta, mint egy barát iránt szokás... – mondta már nyugodt hangon.
Megenyhülve ültem le mellé a padlóra, majd szorosan átöleltem.
-Semmi baj! Mostmár könnyebb lesz! – néztem bátorítóan a szemeibe. - Mostmár minden könnyebb lesz! - simogattam meg a hátát.
-Nem lepődtél meg? – kérdezte egy kis idő elteltével, miközben megtörölte az arcát.
-Dehogy lepődtem! – mosolyogtam rá. – Már rögtön az elejétől tudom.
-Micsoda!? – tátotta el a száját. – Mióta? Honnan? Hogyan? MI!? – tátogott, akár egy hal.
-Úgy bizony! – bólogattam. – Lehet, hogy másnak nem tűnnek annyira fel az apró jelek, de mint mondtam, én szakértő vagyok!
-Nem lehet, hogy pályát tévesztettél? – nézett rám mosolyogva. – Lehetséges, hogy valójában Aphrodité gyereke vagy!
-Azt azért nem hinném! – nevettem el magamat. – Maradok az illúzióknál és a tőrjeimnél. De azért ezt bóknak veszem! - kacsintottam.
-Viszont árulj már el egy dolgot, kérlek! Miért kellett kiabálva kényszerítened, hogy elmondjam ezt az egészet, ha az elejétől fogva tudtál mindent? - nézett rám kissé sértődötten.
-Ez a „Rose módszer"! - magyaráztam. - Úgy nem lett volna igazán hatásos, ha nem te mondod ki először! Így kezdetét tudja venni az elfogadás, a tagadás helyett. Plusz be kell vallanom, túlságosan élvezek veled veszekedni – boxoltam játékosan a vállába.
-Nagyon vicces! – csóválta a fejét mosolyogva. – De legközelebb inkább ugorjuk át ezt a kiabálós-veszekedős részt, ha lehet! Nagyon megizzasztottál! – mutatott a kipirult, verejtékes homlokára.
-Jobb, ha megszokod, ugyanis nem fogok veled finomkodni csak ezért, mert a legjobb barátom pasija vagy! – álltam fel a földről, majd segítettem Nate-nek is felegyenesedni.
-Nem vagyok a pasija! – kérte ki magának. – Még nem tudom mi ez pontosan!
-Ahonnan én nézem, onnan teljesen egyértelmű, hogy mi ez, de, ha te így gondolod, akkor nem erőltetem! – emeltem fel a kezeimet.
-Hát azt látom, hogy nem erőlteted! – ironizált. – Csak kérlek ne mondd el Noah-nak, mert először saját magamban kell rendet raknom! - nézett mélyen a szemembe. - Plusz nem hinném, hogy ő is hasonlóan érez, hiszen az utóbbi időben eléggé ellenségesen kezeltem. Azt hittem, ha nem foglalkozok vele, akkor majd elmúlik ez az érzés, de minden egyes perccel, csak rosszabb lett. Lehet, hogy emiatt megutált, ami csakis az én hibám...
-Nézzenek oda! Milyen kis buta voltál, most meg milyen érzelgős lettél hirtelen! – nevettem.
-Tényleg! Most nézd meg mit tettél velem! Ez nagyon nem az én stílusom! – fonta keresztbe a karjait, színlelt sértődöttséggel.
-Nem baj, majd elmúlik! Ez még a Rose módszer utóhatása. Egy idő múlva csökken a hatása, megnyugodhatsz! - veregettem vállon. - De, ha újból tagadásban fogsz élni, akkor újból alkalmazom, és ezúttal a nehezebb verziót kapod!
-Nehezebb verzió!? Akkor ez mégis mi a fene volt!? Jobban megizzadtam, mint egy két órás nyári edzésen, ahol tűz a nap és megállás nélkül rohangálni kell!
-Látod, látod! Jobb, ha inkább tőlem félsz, mintsem azoktól a béna kis edzésektől! – fontam én is keresztbe a karjaimat.
-Na jó! Azt hiszem igazad van! – nevetett. – Csak Kheirón meg ne hallja, hogy lebénáztad az egyik óráját!
-Jöjjön csak! Majd megizzasztom őt is! - nevettem fel.
-Azt megnézném! – csóválta a fejét a fiú, majd felkapta a földről az elsősegély dobozt, és az ajtó felé indult. – Köszi ezt a rendkívül furcsa vallatást, de sajnos mennem kell! – intett, majd mielőtt még kiléphetett volna az ajtón, gyorsan utána szaladtam és szorosan megöleltem.
-Remélem nem volt hiába! – mondtam mosolyogva. – De, ha megint olyan idiótán fogsz viselkedni, mint ezelőtt, akkor a tóba fojtalak! – vigyorogtam fel rá.
-Rendben, te rettegett harcos! – nevette el magát. – Jó éjszakát! Pihend ki magad, elintézem, hogy holnap még ne kelljen edzésre menned, szóval nyugodtan aludj ameddig csak jól esik! Vedd ezt egyfajta hálának!
-Te aztán tudod, hogyan kell hálálkodni! – kacsintottam. – Köszi szépen és jó éjszakát neked is! – intettem. Nate mosolyogva bólintott a fejével, majd becsukta maga mögött az ajtót, ezzel elhagyva a szobát.

Visszaültem az ágyamra és azon gondolkoztam, hogy mégis mikor jöhetnek vissza Noah-ék a tornácról, hogy kaphassak Kadentől egy olyan fejtámasz izét és tudjak végre normálisan aludni...
Pont, mikor elhatároztam, hogy kimegyek megnézni, mégis mi a helyzet velük, hirtelen kinyílt az ajtó, és beléptek rajta a gondolataimban emlegetett szamarak.