Már mindenki az igazak álmát aludta, mikor én még mindig csak forgolódtam az ágyamban.
Legalább másfél órája próbálok végre elaludni, de sehogy sem sikerül. Noah nyugodtan szuszog fölöttem, miközben Kaden halkan horkol a saját ágyában.
Az ébren töltött perceim alatt eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha így beszélgetnének: Noah szuszog egyet, mire Kaden egy kisebb horkantással válaszol. Egy ideig elszórakoztattam magamat ezzel, de már kezdtem nagyon megunni, hogy csak fekszek síri csendben a sötétben és azon szenvedek, hogy nem vagyok képes elaludni.
Ezért halkan felkeltem az ágyamból, majd csendben, hogy fel ne ébresszem a fiúkat, elhagytam a szobát, egy melegítő felsővel a kezemben. Kifelé menet a Nagyházból, magamra kaptam a pulcsit, ami igazából Noah-é, amit nem igazán kértem kölcsön tőle, de most amúgy sincs rá szüksége, szóval kisajátítottam.
Arra gondoltam, hogy kicsit sétálok a táborban, hátha segít majd a friss levegő az elálmosodásban, úgyhogy csak elidnultam a fejem után.
Elsőre a szokásos irányba, a tó felé akartam menni, de egy belső sugallatra meggondoltam magam, és inkább elindultam felfedezni a környéket. Hiába vezetett végig Nate az első nap, annyi minden új és ismeretlen dolog volt még, hogy alig bírtam megjegyezni, amiket mutatott. Most is jóformán csak azt az útvonalat ismerem, amerre az óráim és edzéseim vannak, szóval nem árt bővíteni a belső térképemet.
Kis idő elteltével, már a pegazusok istállójánál álltam, az erdővel szemben. Elfogott egyfajta jeges borzongás, ami arra késztetett, hogy mégis inkább visszaforduljak és nézzek valami világosabb terület után.
Éppen hátra akartam fordulni, mikor a lábaim maguktól mozogni kezdtek, egyenesen az erdő felé terelve engem. Ahogy elhaladtam a lovak előtt, kinyitották szemeiket, majd vad nyerítésbe és kapálózásba kezdtek. Ide-oda ugráltak és csapkodtak a szárnyaikkal, mintha megvadultak volna. Vagy inkább... megrémültek volna?
Miután elhagytam az istállót, hallottam, ahogy a lovak kezdenek elcsendesedni és megnyugodni, amitől irónikus módon, én lettem egyre idegesebb. Tekintve, hogy a lovak valószínűleg tőlem rémültek meg és én nem tudom irányítani a saját lábaimat, amik rendíthetetlenül tartanak az erdő sűrűje felé, nem most voltam a legnyugodtabb pillanatomban.
Remek vagy Rose! Kijössz a házból, hogy lenyugtasd magad és végre tudjál aludni, erre csak még idegesebb leszel, ahogy egy láthatatlan valami húz a sötét erdő kellős közepébe.
Az egy dolog, hogy már játszottam párszor zászlófogót ezek között a fák között, de sosem voltam még egyedül ebben az erdőben, ráadásul most, mintha teljesen máshogy nézett volna ki minden...
A fák lombjai sokkal magasabban voltak, mint amire én emlékeztem, a törzseiket szénfekete kéreg borította, elágazások nélkül. Rendíthetetlenül nyúltak az ég felé, hatalmas lombjukkal egyfajta ernyőt képezve a fejem fölött, ami leárnyékolja a Hold fényét.
Egy ideig kíváncsian figyeltem, hogy hova vezetnek a lábaim, de az eddigi kíváncsiságomat azonnal felváltotta a korábbi hideg borzongás, amint a hatalmas fák, mind kitakarták a Hold fényét. Alig szűrődött be egy-egy gyűszűnyi fénysugár a sűrű, sötét levelek között.
Kezdtem egyre idegesebb és rémültebb lenni. Hiába próbáltam teljes erőmből hátat fordítani a sötét erdőnek, a lábaim nem engedelmeskedtek. Mintha deréktól lefelé elvesztettem volna az irányítást a saját testem felett.
Próbáltam kiáltani, hátha van valaki a közelben, de nem jött válasz. Megpróbáltam megidézni Mrs. Buttert, de a kellemes, bizsergő érzés helyett, egyfajta baljósló borzongás futott végig az egész testemen. Ahelyett, hogy egy fénylő pillangó jelent volna meg előttem, nem más lépett ki a fák mögül, mint Frank Cardon. Lába körül, sűrű, fekete köd gomolygott, időnként, mintha folyékonnyá vált volna, majd újból légnemű anyaggá állt volna össze.
Egyből a tőrjeim után nyúltam, de szinte azonnal belém csapott a fájó felismerés, hogy a fegyvereimet hátra hagytam a Nagyházban. Miután gondolatban jól pofáncsaptam magamat, egy erős illúziót próbáltam Cardonra bocsájtani, hátha sikerül annak a segítségével elmenekülnöm innen. De ahelyett, hogy összezavartam volna a férfit az erőmmel, egy borzalmas égető érzés nyilallt a nyakba. Fájón oda kaptam a kezemet, majd lenéztem és egyszerűen nem hittem a szemeimnek. A Kristálytól kapott medálomban, a megrepedt kő, vörösen izzott és füstölt.
Gyorsan kitéptem a láncot a nyakamból, majd a nadrágom zsebébe süllyesztettem, nehogy mégjobban megégesse a nyakamat. Abban ugyan nem voltam biztos, hogy a pizsama nadrágomat nem fogja-e megpörkölni, de inkább a ruhát, mintsem engem...

-Már kezdtem azt hinni, hogy alábecsültelek, de a végén még kiderül, hogy mégsem vagy te olyan okos, mint amilyennek mutatod magad! – szólt Cardon kárörvendően. A hangja nagyon furcsa volt, mintha víz alól beszélne hozzám...
-Hogy mit mondott? – akadtam ki. – Maga beszél itt nekem észről? Komolyan képes volt idejönni, ahol több száz különleges képességekkel rendelkező tinédzser él és csak egy szavamba kerül, hogy mindannyian magát támadják!? - próbáltam magabiztosnak tűnni.
-Több száz különleges képességű tinédzser? – gondolkozott el a férfi egy kicsit.
-Ömm... igen? – néztem rá elbizonytalanodva, mire Cardon megrázta a fejét, elhessegetve a gondolatait.
-Nem hinném, hogy bárki meghallana, ilyen mélyen az erdőben! Egyes egyedül vagy a sötétben, ne reménykedj... De minden esetre köszönetet kell mondanom, amiért megmutattad, hogy hol bujkáltok! A segítséged nélkül bizonyára sosem találtam volna meg a búvóhelyeteket! Valami egészen furcsa, számomra ismeretlen mágiával védik... de nemsokár megfejtem ezt is és akkor végetek! – dörzsölgette kezeit.
-Hogy mi? – nyitottam tágra a szemeimet. – Hogy érti, hogy végünk!? És hogy érti, hogy segítettem megtudni hol vagyunk? Mégis hogyan jutott volna el ide, ha nem tudja hol is van ez a hely? - mutattam körbe összezavarodva.
-Nem kell, hogy ez fájdítsa a fejed! -lépett közelebb. – Úgyhogy teszek is róla, hogy ne figyelmeztethess senkit sem! – lendítette felém mindkét karját, majd az eddig körülötte keringő, kételyes, sötét anyag, mind felém lendült.

Riadtan vetődtem hasra, miközben a furcsa szurok-szerű cucc elszáguldott felettem. Sietve felálltam a földről, majd valami fegyverként funkcionáló tárgy után néztem.
Őszintén valami hosszú faágat, vagy egy éles követ kerestem, de ebben az erdőben sehol semmi nem volt a végtelenbe nyúló, egyenes és sima fákon kívül. A földön nem volt sem letört ág, sem lehullott falevél, még egy apró kavicsot sem láttam sehol. Bosszúsan fújtam ki egy tincset az arcomból, majd Cardon felé fordultam.

-Mégis mi ez a hely!? Hol vagyunk!? Mit tett velem!? – indultam meg irányába, de hiába gyorsítottam a lépteimen, a férfi változatlan távolságban állt előttem.
-Sajnálom, de talán jobb, ha nem tudsz róla. Ez a tudás még veszélyeztetheti a további terveimet! - csillogtag gonoszul a szemei. - Egy dolgot viszont megígérhetek, nemsokára találkozunk! Lehet, akkorra te már nem igazán leszel a tudatodnál, de máshogy nem tudom megkaparintani az emlékeidet, nem igaz!? - nézett rám vigyorogva. - Jó mulatást, élvezd ki a mozgás örömét amíg még tudod! – nevetett gonoszul, majd egy villanás kíséretében eltűnt.

A fekete massza, ami elől az előbb sikerült elugranom, lassan kezdett magához térni.
Furcsa ezt mondani, de olyan érzésem támadt, mintha élne az a ragacsos izé.
Habár eddig sikerült elkerülnöm, hogy rám vesse magát, most nem voltam ilyen szerencsés. Két pacát lövellt ki magából, ami a földhöz ragasztotta a lábaimat, és megakadályozta, hogy bármerre is elfuthassak. Ezután sűrű, sötét köddé alakult, és lassan kezdett gomolyogni körülöttem.
Gondolkozz Rose! Gondolkozz! Mit is mondott Cardon... hogy az emlékeimet akarja? Mégis hogyan? És mégis hogyan hozott a táborból, ebbe a furcsa erdőbe...? - vakargattam a fejemet. - Csak úgy lehetséges... ha ez nem a valóság! Ha ez mind az elmémben történik! - világosodtam fel.
Miután felismertem a tényt, hogy egész idáig csak álmodtam, egyetlen gondolatom maradt csupán:
Mindenképpen fel kell ébrednem!
Hiába próbáltam az erőmet használni, nem történt semmi, hiába akartam újra megidézni Mrs. Buttert, ő sem válaszolt, még meg is csíptem a karomat, hátha beválik, de úgy tűnik ide sokkal többre van szükség, egy megszokott klisénél...
Mindeközben a sötét köd, egyre tömörebbé állt össze körülöttem, és egyre kezdtem úgy érezni, mintha rám telepedne. Kezdett folyékonnyá válni, majd megszilárdulni a bőrömön.
Elkeseredettségemben még egyszer utoljára megpróbálkoztam pillangóm megidézésével, miközben teli torokból kiabálni kezdtem.

-NOAH, SEGÍTSÉG! KADEN! NATE! VALAKI SEGÍTSEN! - Persze nem jött semmi válasz...

Rövidesen a lábaimat teljesen ellepte a furcsa trutyi, ami rohamosan kezdett megszilárdulni, megakadályozva ezzel, a legapróbb mozgás lehetőségét is.
Lassan alulról fölfelé, kezdtem lemerevedni. Úgy éreztem magam, mintha kezdenék szoborrá változni. Nem fájt semmim, de hihetetlen nyugtalanság járta át minden porcikámat, éreztem, ahogy a sötétség rám telepszik, és lassan maga alá gyűr.
Még egyszer utoljára felnéztem a fák lombjaira, melyek közül áthatolt a Hold, egy apró fénysugara.
Idő közben, a nyakamat is ellepte a sötét anyag, majd bevette magát a hajamba. Ezután megindult az arcom felé, miközben egyre csak terjedt bennem a jeges borzongás. Vettem egy utolsó mély levegőt, arra számítva, hogy utoljára látok fényt az életemben...
Ekkor hirtelen a Hold apró fénycsóvája kiszélesedett, a sötét anyag súlytalanná vált, majd teljesen eltűnt.
A következő pillanatban ott fekszem a Nagyházban, a szobánkban az izzadságtól nedves ágyamon, miközben Nate szorosan tart a vállaimnál fogva, mögötte pedig Noah és Kaden, halálra rémült tekintettel néznek le rám.

Sziasztok!

Reméljük eddig mindenkinek tetszik a sztori és minden rendben van veletek!😊
Vigyázzatok magatokra!
Kellemes Húsvéti Ünnepeket! 🐣🐰🎉

Találkozunk jövő héten is!
~ZsoRas❤️