A házból kilépve rögtön a tópart felé vettem az irányt. Mint mindig, most is a víz csendességében és tisztaságában kerestem a megnyugvást.
Érthető módon számomra a víz kifejezetten nyugtató hatású, sokkal tisztábban tudok gondolkodni, ha hallom a kellemes csobogását vagy látom a nyugtató hullámzását.
Amint elértem a kavicsos partot, egyszerűen csak leültem nem messze a kikötött kenuk mellé, amik lágyan ringatóztak a vízen, néha halkan egymáshoz koccanva, ahogy lökdösték őket a hullámok.
Az esti hideg levegő kissé csípte az arcomat, de jelenleg inkább hatott kellemesnek mintsem zavarónak. Lábaimat felhúztam mellkasomhoz, kezeimmel átkaroltam őket, államat pedig térdemre téve pihentettem a fejemet, a tóból visszatükröződő holdfényt kémlelve.
Azon gondolkoztam, hogy vajon mi lehet a megoldás. Vajon hogyan juthatunk el az Inverz Kristályhoz...
Ezt most nekem kell megoldani, ahogy Rose is mondta... de kicsit úgy éreztem, hogy elvesztem... Egy ideje már, mintha gurulnék le a lejtőn. Minden szép és jó volt, amíg fel nem tűnt Cardon... azóta mintha egyfolytában kifutna a lábam alól a talaj. Lassan, de süllyedek és úgy érzem, most kezdek az aljára érkezni...
Nagyon jól tudom mi forog kockán a jelenlegi helyzetben. Több tucat velem egyidős barátom és iskolatársam élete, a tanárokról nem is beszélve!
Azzal is tisztában vagyok, hogy jelenleg csak én és Rose tehetünk akármit is az ügy érdekében... Igen, nem szabad belerángatnunk ebbe senki mást (ennél jobban)! Főleg nem Nate-et és Kadent. Már a könyv elhozatala is rizikós volt, ugyanis majdnem otthagytuk a fogunkat miatta. Nem kérhetjük meg őket még egyszer, hogy tegyék kockára az életüket két idegenért... Mert valljuk be, nem ismerjük még annyira egymást. Az eltöltött idő ellenére a sok edzés mellett, szinte képtelenség volt közelebb kerülni a másikhoz. Ráadásul, ahogy Nate viselkedik... Még mindig nem értem mi a problémája velem és miért viselkedik néha olyan ridegen, néha pedig olyan közvetlenül... Emlékeim szerint ugyanis nem akartam mozgó vonat elé lökni, szóval semmi értelme annak, hogy elkerüljön. De már nem is érdekel...
Nem tudok rajta változtatni, az eddigi próbálkozásaim kudarcba fulladtak. Ideje lenne elengedni, és elfogadni, hogy nem akar a barátom lenni... De akkor mégis miért zavar ez engem ennyire? Lehet velem van a baj, de mégis úgy érzem, hogy ezzel elszalasztok valamit. Viszont ez már nem rajtam múlik...
Még Kadennel is sikerült jól összebarátkoznom.
Ő is megmentett már minket számtalanszor, éppen ezért nem engedhetjük meg, hogy miattunk súlyosan megsebesüljön.
És annak ellenére, hogy mit mutat, ismerem Rose-t, és tudom, hogy törődik a fiúval. Éppen ezért biztos vagyok benne, hogy egyetért velem ebben a döntésben. Már csak az a kérdés, hogy hogyan lépjünk le anélkül, hogy a többiek észrevennének minket. Biztos van egy...

- Meg fogsz fázni, ha továbbra is a kövek között tervezel gubbasztani a hideg levegőn! - jött a váratlan hang mögülem, melynek hatására ijedten fordultam meg. Nate arcát látva, kissé megnyugodtam ugyan, de jobban éreztem volna magam, ha egy kicsit egyedül lehetek...
- Úgy gondolom, most a szél a legkisebb problémám - mosolyogtam keserűen, majd tekintetemet visszafordítottam a víztükör felé. Válasz helyett, csak csendben helyet foglalt mellettem, majd ő is a vizet kezdte vizslatni.
-Mit nézünk? - szólalt meg kis idő múlva.
-Ha? - fordultam felé értetlenül. - Semmit! - húztam jobban össze magam.
- Azon gondolkodsz, hogy hogyan fogtok lelépni Rose-zal, nélkülünk, igaz? - nézett rám magabiztosan.
- MI? - mondtam több oktávval magasabb hangon, mint amilyennel kellett volna. Szelíd mosolya láttára, viszont csak megadóan tudtam sóhajtani. - Honnan tudtad?
- Ugyan kérlek, ismerem azt a nézést - legyintett.
- Ismered? Ezt pontosan hogy érted?
- Még mielőtt idekerültem volna, el sem tudod képzelni hányszor terveztem az évek során elszökni otthonról. Az anyám, ő egy... nagyon különleges ember - mosolyodott el lágyan, mintha csak egy emléket idézne fel.
-Különleges? - néztem rá várakozóan.
-Aha! - válaszolt röviden, majd elnémult.
-És... nem folytatod? - kockáztattam meg a kérdést.
-Mármint micsodát?
-Hát az emléket, amit az előbb felidéztél!
-Nem szoktam a családomról beszélni senkinek - nézett vissza a tóra, miközben a Hold visszatükröződő fénye táncotjárt az arcán.
-Akkor éppen itt az ideje! - engedtem el a térdeimet, majd kezdtem kinyújtóztatni a lábamat.
-Áh, dehogy... úgysem vagyok jó az ilyesmiben.
-Dehogynem! Csak idézd fel az emléket, és mondd el, amit közben érzel és látsz! - bíztattam, egy pillanatra megfeletkezve arról, hogy miért is akartam egyedül lenni.
-Hát, végülis megpróbálhatom... - vakarta meg zavartan a tarkóját, majd a távolba meredve mesélni kezdett:

- Mielőtt megismerte volna az apámat, Anyám a hadseregben szolgált. Pilóta volt, sőt, nem is akármilyen! A legjobb. Gondolom Árész ezért is vetett szemet rá. Meglátta benne a tüzet és az elszántságot a győzelem iránt.
Az istenek általában nem fedik fel a kilétüket a halandó szeretőik előtt, ám valamiért apám mégis megtette. És anyám... ő imádta őt, de nem azért, mert isten volt, már jóval előtte vonzódott hozzá. Ezután nem csak szerette, de szabályosan szerelmes lett belé...
Később, amikor megszülettem, én lettem a bizonyíték arra, hogy anyám más, hogy ő ki lett választva valamire, valami nagyra, hiszen egy isten őt választotta, amikor bárkit megkaphatott volna a világon...
Aztán történt pár dolog odafent, - mutatott fel a csillagos égre - és Zeusz megtiltotta az isteneknek, hogy kapcsolatba lépjenek a félvér gyermekeikkel.
Egyik napról a másikra Árész csak úgy eltűnt. Anyám nem tudta ezt elfogadni. Nem értette miért hagyta el az apám olyan hirtelen, mert bármennyire is meglepő, apám is nagyon szerette anyámat...
Árész egy szó nélkül kámforrá vált, kétségek között hagyva anyát. Ezt követően máshogy kezdett viselkedni, zárkózott lett, egy idő után eljutott egy pontra, ahol már rám sem tudott nézni. A fájdalomra és az ürességre emlékeztettem, amit apám hagyott maga után a szívében - itt megállt, és le nem véve a tekintetét a horizontról, vett egy mély levegőt, majd folytatta. - Ezután a nagyszüleimhez kerültem egy évre, amíg anyámat kezelték. És amikor végre visszajött... Akkor minden tökéletes volt. Végre rájött, hogy miattam meg kell tanulnia elengedni apámat... Sugárzott a boldogságtól, mosolygott, megölelt és szeretett. - Csak ekkor vettem észre, hogy Nate szemében gyűlni kezdenek a könnyek, amiket szinte azonnal letörölt, hátha nem veszem észre őket. - De tudod, majdnem minden este hallottam őt... Hallottam, ahogy egyedül zokog a hálószobájában. Azt hitte nem fogom észrevenni, hogy minden reggel vörös és duzzadt a szeme a sírástól. Azt hitte, nem fogom megtalálni a párnája alatt az apámmal való közös képét. Mindent láttam Noah, az összeset, hiába voltam még fiatal, összeraktam a kirakós darabjait.
Saját magamat hibáztattam. El akartam tűnni, olyan bűntudatom volt. Az én hibám, amiért nem tudta elengedni a szerelmet, amit apám iránt érzett, nem volt rá képes mert én minden egyes nap emlékeztettem rá! - A történet hevében nem is vettem észre, hogy mikor keltünk fel a földről, de már egymással szemben álltunk a tó mellett, miközben Nate szeméből egyre csak kezdtek folyni a könnyek, és egyre mérgesebben és hangosabban folytatta a mondandóját. - Amikor idekerültem a táborba, anyám egyedül maradt. Senki nem volt mellette! Senki! Otthagytam, mert úgy gondoltam, ha nem lát, akkor túl tud lépni!
Tudod milyen érzés, amikor egy szép napon a semmiből azt a hírt kapod, hogy anyád balesetet szenvedett egy bevetés közben? Hogy lezuhant a gépe? Hm? Mondd csak Noah, el tudod képzelni milyen érzés, minden egyes reggel a korházban az édesanyád kezét fogva, várni, hogy magához térjen? Miközben azon gondolkodsz, hogy a nagyságos háború istene mégis, hogy engedhette meg a szerelmét lezuhanni egy rohadt repülőgéppel!? - mondata végét nem is felém, hanem inkább az ég felé kiabálva, mintha abban bízna, hogy Árész meghallja a szavait. Lehunyta a szemét, és néhány sikertelen próbálkozás után, végül csak engedte, hogy a könnyek lefollyanak az arcán, majd lassan rám vezette tekintetét. - Úgyhogy igen, elég jól ismerem azt a nézést. És hagy szögezzek le valamit itt és most. Egy rohadt tapodtat sem mozdultok ti ketten! Nem fog mindez megtörténni újra! Nem fogom engedni, hogy nélkülünk csináljátok! Képtelen lennék éjszakánként elaludni annak a ténynek a tudatában, hogy ott lehetnék mellettetek és segíthetnék, hogy bármi baj történhetett veled és tehetetlen vagyok! Nem tűnhettek el ti is, akárcsak az apám tette, mert Noah, mindig annak a legnehezebb, akit hátra hagynak!
- Nate, nem érted! - kiabáltam most már én is. - Nem tehetünk ki titeket ekkora veszélynek! Nem tudnám elviselni, ha valami bajod... bajotok esne miattunk! Még egy hónapja sem ismerjük egymást, szóval igazságtalan lenne arra kényszeríteni titeket, hogy kockáztassátok az életeteket két idegenért!
-Hogy mondhatod ezt!? Nem vagyunk idegenek! - ragadta meg a vállamat. - Figyeltél egyáltalán arra, amit az előbb mondtam? Noah, kérlek értsd meg... - küszködött a könnyeivel. - kérlek, nem hagyhattok hátra... Nem tudnám elviselni... - törtek elő belőle újra a sós cseppek.

Nem tudom hogyan, vagy mikor, de arra emlékszem csupán, hogy a következő pillanatban már szorosan átölelem.
Mivel jóval magasabb nálam, ezért karjaimat nyaka köré fonva húztam le magamhoz. A fiú karjai rögtön derekam köré fonódtak úgy húzott közelebb magához, szorosan a pólómba kapaszkodott, arcát pedig nyakamba temette.
Éreztem ahogy küszködik a könnyeivel, de jelenleg nem ő állt nyerésre.
Ezen a ponton már én sem tudtam visszatartani, hagytam, hogy szemeimből lehulljanak a sós cseppek.
Nem tudtam, hogy pontosan miért is sírok. Talán az együttérzés miatt vagy a megkönnyebbüléstől, hogy Nate mégsem akar magamra hagyni...? Nem tudom, de akkor végre újra úgy éreztem, hogy szilárd talajon állok, és nem pedig süllyedek egy bizonytalan jövő felé. Ezt a biztonságot pedig nem más adta, mint Nate, aki úgy kapaszkodott a pólómba, mintha az lenne az egyetlen, ami ehhez a világhoz köti.
Ott álltunk... Ott álltunk, és zokogtunk egymás karjaiban, miközben a Hold táncot járt a tó lágy hullámain.