Ahogy átértem a mágikus portál túloldalára, azonnal meg is botlottam, és abban a szent másodpercben hasravágódtam.

-Rose? Te meg mit csinálsz ott a földön? – lépett át Nate a portálon, akit sorra követtek a többiek is.
-Éppen relaxálok, nem látszik!? – pattantam fel idegesen. Nyilvánvaló, hogy pont az én lábamnak kellett megakadnia a legelső kavicsban, amit csak meglátok...
-Azta! Nézzétek ezt a tájat! – mutatott Noah ámuldozva az elénk táruló látványra.

Egy igen magas, füves domb tetején álltunk, amin csak egyetlen hatalmas fa helyezkedett el, mely törzse a kos portáljának a másik feleként szolgált.
A domb aljában, egy csodaszép zöld rét tárult a szemünk elé, melyet egy szikrázó folyó szelt ketté. A völgy kellős közepén, a folyó fölött, egy gyönyörűszép kőpavilon magasodott, melynek oszlopait és falait zöld futónövények díszítették, s mely jobb és bal oldaláról két kisebb vízesés zúdult bele a folyóba, egy váza alakú vízköpőből. Az építmény további két oldalától széles kőhidak vezettek a szárazföldre, melyeken akár három elefánt is kényelmesem elfért volna egymás mellett.
Úgy nézett ki az egész építmény, mintha egy hagyományos híd közepére, valaki random épített volna egy hatalmas lakóházat, hogy megpihenhessen a híd felénél, ha elfáradt volna útközben. Persze az a bizonyos „lakóház” sokkal inkább emlékeztetett a Félvér tábor étkező pavilonjára, hiszen falak helyett, jóformán ezt is csak oszlopok tartották, azzal a különbséggel, hogy ezek az oszlopok halványszürkék voltak és egy sebesen csobogó folyóból emelkedtek kifelé.

-Zoé... Még mindig abban a dimenzióban vagyunk, ahol eddig...? – kérdeztem a lánytól. – Csak mert ez az egész táj úgy néz ki, mintha a Földön volnánk... – utaltam a széles zöld mezőkre, az élénk kék folyóra meg a környező füves dombokra.
-Igen, ez még mindig ugyanaz a hely, csak másik ház – mondta. – Ez a vízöntő lakhelye, a 11. ház...
-Ahol igazán szabadnak és függetlennek érezheti magát bárki, aki csak erre jár! – szólalt meg hirtelen egy mély férfi hang mögülünk, mire mindannyian hátrakaptuk a fejünket.

Egy magas, 30 év körüli, sötétbőrű csillagjegy állt előttünk, aki lilás fénnyel derengett. Ruhája egyszerre volt hétköznapi és szokatlan egyben, melynek fő színeit a lila különféle árnyalatai alkották. A haja oldalt felnyírt volt, de a feje tetején néhány rasztaszerű tincs kanyargott össze-vissza, melyeket arany karikák díszítettek. A karjai izmosak és erősek voltak, ám a pólója takarása ellenére is látszott, hogy imád enni, ugyanis az egykor csodás hasizmai, már nem igazán képezték részét az életének... A csillagkép kisebb hasat eresztett magának az idők során.

-Öhmm... remélem nem ijesztettelek meg benneteket... – vakargatta a tarkóját zavartan a vízöntő, miután rám és az éppen őt pásztázó tekintetemre sandított.
-Nem, dehogy! – nevetett zavartan Noah, miközben gyorsan elém állt. – Rose csak egy kicsikét... fáradt mostanában... Nemrég vesztette el a képességét – mondta kínos mosollyal az arcán.
-Akkor jó! – sóhajtott fel a csillagkép megkönnyebbülten, majd Kaden furcsálló tekintetére nézett és azonnal szabadkozni kezdett. – Úgy értem nem az jó, hogy elvesztette az erejét, - hadonászott maga előtt - hanem hogy nem ijesztettelek meg titeket! – vigyorgott zavarában.
-Igen, persze. Tudjuk hogyan értetted! – nevetett fel halkan Zoé, miközben a férfihez lépett és megveregette a vállát. – Jó újra látni! Nagyon régóta nem találkoztunk már! – mosolygott a csillagképre.
-Igen... – sütötte le szemét bűnbánóan a vízöntő. – Mostanában folyton lefoglalnak a bárányok, alig van egy kis nyugtom tőlük... – mondta szomorúan, majd ránk emelte tekintetét, és a szemében valami boldogan felcsillant. – De szerencsére most itt vagytok ti, és végre pihenhetek egy kicsit! – lelkesedett Zoéra nézve.
-Jól sejtem, hogy a próbáról beszél...? – kérdezte unott arccal Nate. – Ugye nem bárányokat kell majd nyírnunk? – sóhajtott.
-Vagy bárányokat terelnünk! – szállt be a találgatásba Kaden is.
-Nyírni!? – torzult el a csillagkép arca az ijedtségtől. – Azt semmiképpen sem! Nem és nem! Az szörnyű katasztrófához vezetne! – nézett szigorúan Nate-re, aki csak kerek szemekkel pislogott a férfire, hogy mégis mi rosszat mondhatott. – Viszont, ami a terelést illeti... – kapta a vízöntő most a fejét Kaden felé – nem is jársz olyan messze az igazságtól! – mosolygott.
-Szóval össze kell terelnünk néhány bárányt? – kérdeztem vidáman, ugyanis mindig imádtam a puha kis bundájukat és az unott, de éppen ettől olyan vicces arcukat, miközben a füvön csámcsognak.
-Nem egészen... – ingatta a fejét a csillagkép. – A feladatotok az lesz, hogy Hüpnosz álombárányait kell átterelnetek a folyó túloldalára, mégpedig 1 órán belül! – mondta nemes egyszerűséggel.
-Álombárány...? – kérdezte Noah. – Úgy álombárány, mint amikor bárányokat számolunk, hogy elaludjunk? – jelent meg egyre több kérdőjel barátom feje fölött.
-Mondhatjuk, hogy igen... – bólintott kissé tétovázva a férfi. – Habár nem igazán értem, ki találta ki ezt a számolgatós baromságot, de valószínűleg innen eredhet az a furcsa emberi szokás... – gondolkozott el keresztbe tett kézzel.
-És mégis hol vannak a bárányok, amiket át kell terelnünk a túloldalra? – fordult Kaden a hatalmas üres völgy felé, ahol az egyetlen mozgást a vígan csobogó folyó végezte.
-Ott vannak azok, csak innen nem látszanak! – legyintett a csillagkép. – Mindegyik bárány egy-egy ember álmaiból képződik, melyek eleinte igen finom és kényes teremtmények. Nem lehet őket messziről látni, hiszen teljesen beleolvadnak a környezetükbe, szinte teljesen láthatatlanok.
-Akkor mégis hogyan kéne megtalálnunk őket!? – bosszankodott Nate.
-Ha elég közel mentek hozzájuk, akkor halványan kivehető az alakjuk! – mondta Zoé. – De persze ez csak addig van így, amíg... – folytatta volna a lány, de a vízöntő krákogása félbeszakította. – Ja, persze, folytasd csak! – mondta zavartan a lány a férfire tekintve, aki újból megköszörülte torkát és folytatta a próba magyarázását.
-Szóval mindegyik bárány Hüpnosz teremtménye, amiket álmok alkotnak. Ezek az álombárányok lehetnek jó álmok és rémálmok is. Az csak rajtatok múlik, hogy melyikké változnak majd át! – mondta a csillagkép. – Amikor valaki álmodni kezd, ezek a bárányok megjelennek a völgyben, és minden irányba csatangolni kezdenek, elkezdik felfedezni a terepet. Körülbelül 1 teljes órán keresztül még semlegesek, ekkor vannak az áttetsző formájukban, de amint ez az idő lejár, mindegyikük átalakul egy sokkal szilárdabb és masszívabb báránnyá, ami már nem egy képlékeny álom, hanem egy végső kifejlett emlék, ami ébredés után az adott emberben fog különböző érzelmeket kiváltani. Nagy szerepe van, hogy a lehető legtöbb ember jókat álmodjon, hiszen úgy sokkal kipihentebbek lesznek, és a lelki problémáik is könnyebben megoldódhatnak, a tudatalatti segítségével!
-Várjunk! Most megint valami olyan próbát kapunk, amin akár valódi emberek életei is múlhatnak!? – ráncoltam a szemöldökömet. – Ez nem fair. Így is éppen elég nagy rajtunk a nyomás!
-Hát, nincs mit tenni... – vonta meg vállait a férfi. – Az is a próba része, hogy felelősséggel tartoztok ezekért az álmokért és a hozzájuk kötődő emberekért. Akkor is, ha nem ismeritek őket!
-Akkor ne beszélgessünk, hanem inkább kezdjünk neki! – legyintett idegesen Kaden. – Annyi a feladat, hogy átvezényeljük az összes bárányt a folyó túloldalára, ugye? – indult meg lefelé a dombról, meg sem várva a csillagjegy válaszát.
-Igen, de nehogy hozzáérjenek a vízhez, mert megsemmisülnek, és az szintén katasztrófához vezethet! – kiáltott a vízöntő a fiú után.
-Majd figyelmeztetjük! – mosolygott zavartan Noah a csillagképre tekintve, majd mindannyian Kaden után indultunk, aki lassan már a domb felénél járhatott. Még halkan a hátunk mögül hallottam, ahogy a vízöntő aggódva megjegyzi Zoénak:
„Remélem nekik sikerülni fog! Eddig senki sem teljesítette még ezt a próbát...”