Reggel korán szólt az ébresztőm, ugyanis még órák előtt be kellett mennünk az igazgatóiba, hogy megadjuk a végleges döntésünket. Már felöltözve, határozottan, de egy kissé félkómásan kopogtunk be az ajtón.
Miután beengedtek minket, helyet foglaltunk és megbeszéltük az igazgató úrral, hogy pontosan mikorra és hova kell mennünk délutánonként. Abban állapodtunk meg, hogy minden második napon délután 4-től 5-ig fogunk plusz órákat kapni. Ma viszont mivel még csak most kezdődött a tanítás, és még csak osztályfőnöki óráink vannak, ezért ma egész nap edzeni fogunk, vagyis először csak megismerkedünk az erőnkkel.

Az igazgatóval elindultunk az edzőtermek felé, ahova eddig még bekukkantani sem tudtunk, mondván, hogy túl veszélyes még azoknak, akiknek nincs erejük.
Valami biztonsági előírás vagy mi a halál.

- Szóóóóval, mit is csinálunk mi itt pontosan? – kérdeztem az igazgatótól, ugyanis nem hagytak minket reggelizni, mert az első alkalmakkor, amikor a képességedet használod, gyakoriak a hányingerek, és az émelygések. A tested csak most szokik hozzá az erődhöz.
Egyébként meg kell jegyeznem, nem vagyok használható a reggeli vaníliás croissantom nélkül. Ha itt lenne Jessica, valószínűleg olyat behúznék neki hogy az már nekem fájna. Első dolog, ha velem barátkozik az ember, ne kezdjen ki velem éhesen!
- Örülök hogy újra feltette ezt a kérdést Miss Davis, az elmúlt öt percben harmadjára is – hangsúlyozta az igazgatónk a mondat második felét egy kicsit ideges mosoly kíséretében. -  Azért vagyunk itt, hogy segítsünk felfedezni és megérteni a képességeiket – pillantott most a mellettem álló Noahra. – Önök is tudják milyen fontos az, hogy kordában tudják tartani mindazt a hatalmat, amit kaptak, mert súlyos balesetek adódhatnának a tudatlanságukból kifolyólag. Ezekkel az órákkal ezt szeretnénk elkerülni.
- És attól nem fél, hogy ebben a teremben fogunk kárt tenni? – mutattam körbe a fehér szobán.
Soha életemben még nem láttam a kiképző pályák egyikét sem és meg kell mondjam nem igazán így képzeltem el őket. Az ember azt hinné itt ilyen tornaszerek, matracok és kötelek vannak, mint amilyet a filmekben láthatunk. Hát ki kell ábrándítsak mindenkit, kicsit sem ez a helyzet. Konkrétan egy nagy fehér szoba. Rajtunk kívül semmi sincs itt bent.
- Ne vegye udvariatlanságnak, - szólalt meg Noah is mellettem – de hogyan kéne itt edzenünk? Üres az egész terem. - Na jó, Noah, szállj ki a fejemből!
- Ezek a falak varázslattal vannak védve, méghozzá egy nagyon erős és ősi varázslattal – mutatott végig az egész termen – Ami ebben a szobában történik, az itt is marad.
- Szóval, tegyük fel, - kezdtem gondolkodni miközben elindultam a fal mentén a plafonnal farkasszemet nézve – ha Noah ideidéz egy cunamit, akkor abból az egész iskola semmit sem fog megérezni?
- Pontosan.
- Miért idéznék meg egy cunamit egyáltalán!? – értetlenkedett barátom. – Ahhoz rengeteg vízre van szükség, itt meg egy csepp sincsen...
-Az csak a látszat, Mr. Collins! – mosolygott az igazgatónk és elővett egy okostelefonszerű távirányítót a zsebéből, majd megnyomott rajta valamit, mire a talaj rezegni kezdett. A fal mentén a padló ráccsá alakult és a rács alatt láthatóvá vált a lassan keringő víz.
-Azta! – tátottuk a szánkat Noah-val.
-Miket tud még ez a szoba? – kérdeztem kíváncsian.
-Majd idővel mindent használni fogunk, de most kezdjük csak az alapoknál! Meg tudják mondani, hogy mi a legelső dolog, amit az erejük használata előtt tesznek?
-A megfelelő beállás? – találgattam.
-Nem az egyenletes légzés? – próbált Noah okosabbnak tűnni.
-Mindegyik valóban felettébb fontos, de mindenek előtt tisztában kell lenni a fizikai állapotunkkal és az erőnk nagyságával.
Ha valaki betegen vagy sérülten akar túl nagy energiát belefektetni egy-egy mozdulatba, akkor annak végleges következményei is lehetnek. Ugyanakkor, ha valaki erős mágiát akar használni, akkor úgy sikerülhet a legtökéletesebben, ha minél egészségesebb és kiegyensúlyozottabb az illető. Azután, hogy megállapítottuk, teljesen egészségesek, jöhet a megfelelő pozíció és a légzés.
Minden mozdulat alapja a megfelelő légzés és a megfelelő alapbeállás, ahogy az előbb mondták. Egyenletesen, mély levegőt kell venni, és stabilan kell állnunk, nem kibillenve az egyensúlyunkból.
A víznél nagyon fontos továbbá a csukló mozdulat, mert ezzel lehet a legpontosabban szabályozni a folyadék útját.
Az illúzió esetében az elmének kell felkészültnek és találékonynak lennie, ugyanis a legfőbb fegyver ilyenkor a képzelőerő. Mivel Miss Davis-nek nincsen fizikailag támadó képessége, Mr. Collins meg erőtlen, ha nincs a közelében víz, ezért kezdjük rögtön a megfelelő fegyver kiválasztásával! – a férfi újra megnyomott valamit és a tőlünk jobb oldali falból különböző állványok emelkedtek ki, melyeken helyet kapott mindenféle típusú fegyver.

Barátommal elindultunk az állványok felé, és jól szemügyre vettünk minden lehetőséget. Noah szinte azonnal talált néhány dobókést magának, amiknek ráadásul még a nyele is kék volt. A kis mázlista! Én semmi olyat nem találtam ami megtetszett volna. Az egyik túl nagy volt, a másik túl nehéz, vagy éppen egyszerre mind a kettő. A kardok nagyon nem álltak kézre, valami kisebb verziót kerestem, de nem igazán láttam sehol semmit. Már indultam visszafelé az igazgatóhoz, aki éppen kiselőadást tartott Noah-nak a választott fegyveréről, amikor megakadt a szemem két tőrön, amik ugyanúgy néztek ki, azzal a különbséggel, hogy az egyik markolatába egy holdat, a másikba pedig egy napot véstek. Alig vettem észre őket, a hosszú lándzsák sokaságában, mintha direkt olyan helyre tették volna, hogy csak az igazán szemfülesek találják meg. Mosollyal az arcomon indultam vissza, miközben a tőröket nézegettem a kezemben.

-Látom nagy nehezen, talált magának fegyvereket! Ráadásul nem is akármilyet – vette kezébe a tőröket az igazgató úr – Ennek a tőrnek az anyaga olyan mágiával van átitatva, ami felszívja a különböző mágikus italokat, amik gyengítetlenül hatnak arra, akit megvág a penge.
-De menő! – nyugtázta Noah – az enyémre nem lehet ilyet tenni?
-Sajnos nem mindegyik fegyver alkalmas az ilyesfajta mágiához, Mr. Collins.
-Bizony! Ezek itt egyedi darabok – mutattam az újdonsült fegyvereimre, amint visszakaptam őket.
-Most, hogy mindenkinek megvannak a fegyverei, kezdődhet az óra! Először pár egyszerűbb védekező és támadó mozdulatot fogok megtanítani önöknek, aztán csak ezek után kezdünk el foglalkozni az erőikkel! - Noah-val váltottam egy, "ez sokáig fog tartani" pillantást, azzal az igazgató bele is kezdett az órába.

~x~

-Ezt neked! – kiáltottam, majd a földhöz vágtam egy újabb bábút.
-Nagyon ügyes Miss Davis! Elég is lesz ennyi! - mondta az igazgató, és egy gyilkos pillantás után ott is hagytam az ellenfelemet a földön. – Mr. Collins! Próbálja meg úgy, hogy nem a saját karját csavarja ki! Óvatosan azokkal a dobókésekkel! – szaladt oda Noah-hoz. Neki még nem ártana, egy kis gyakorlás. Éppen az egyik kését próbálták leszedni a plafonról, amiről fogalmam sincs, hogy hogyan kerülhetett oda.
-Rendben van! Miss Davis, maga nagyon gyorsan tanul, szinte már őstehetségnek számít. Mr. Collins, magánk pedig.... dicséretre méltó az igyekezete – mondta gyorsan a férfi, mielőtt túl kínos lett volna a szituáció. Noah savanyú fejet vágott, látszik, hogy nem erre az eredményre számított. – Most, hogy tudják az alap mozdulatokat, ideje használni őket az erejükkel. Mivel Miss Davis, magának nincsen aktív támadó képessége, így a tőröket használva tud majd támadni, ahogy eddig is, de most próbálja meg összezavarni az ellenfelét az illúzió képességével! Mr. Collins, maga pedig nagyon figyeljen minden egyes lépésére, mert egy rossz mozdulat és jégtömbbe fagyaszt minket.
-Értettem igazgató úr – vágott Noah elszánt arcot.
-Akkor kezdjük is! Álljanak egymással szembe, és vegyék fel az alapállást!
-Egymás ellen kell harcolnunk? – kérdeztem meglepődve, ugyanis nem akartam, hogy Noah-t a porig kelljen aláznom. (És mind eközben még meg is sérülhet.)
- Csak nem beijedtél? – kérdezte barátom gúnyos hangnemben.
-Én csak téged féltelek! De ha muszáj... – rántottam meg a vállaimat, és támadásba lendültem. Egyelőre a tőrökkel még csak úgy hadonásztam, hogy a tokjukban legyenek, mert azért nem állt szándékomban kibelezni a barátomat.
-Mr. Collins! Lélegezzen és ne felejtse, hogy a csuklója mozdulataival tudja pontosítani a támadásait! Koncentráljon a vízre és cselekedjen ösztönösen! – kiáltotta az igazgató a terem másik végéből, ugyanis eléggé szembetűnő volt, ahogy Noah inkább menekül előlem, mintsem, hogy támadna.
-Gyere vissza! Ez így csalás! – kiabáltam utána, miközben próbáltam utolérni. – Átok azokra a hosszú lábaidra!

Noah csak vigyorogva futott előttem, de amint közel ért a rácsokhoz, amik alatt víz csobogott, mintha lelasított volna és kicsit megborzongott. Gyorsan kaptam az alkalmon és támadásba lendültem az életlen fegyvereimmel. Éppen kigáncsoltam volna, amikor ellépett előlem és egy széles karmozdulattal annyi vizet repített az arcomba, és olyan erővel, hogy 2 métert repültem a másik irányba. Még szerencse, hogy védő felszerelés is volt rajtam.
Láttam, ahogy Noah meglepődik, hogy most nem neki kell futnia, de azért látszott arcán a bizonytalanság, hogy vajon most mit fogok tenni. Miközben felálltam, erősen koncentráltam Noah-ra és a falakra. Ha el tudnám hitetni vele, hogy máshol vannak a rácsok, mint igazából, akkor talán sikerülne legyőznöm. Noah egy újabb vízsugarat küldött felém, de ez elől már sikerült elugranom és barátom felé vettem az irányt.
Sikerült végre elérnem, miközben a víznyalábokat kerülgettem, és gyorsan kigáncsoltam. Éppen le akartam szorítani a földre, amikor a földön, a tócsákban álló víz egyszer csak felém vette az irányt és nekirepített a szemben lévő falnak. Noah gyorsan felpattant és megindult az ellenkező irányba. Láttam, ahogy a rácsok felé szalad, csak azt nem sejthette, hogy azok nem valódiak. Már szinte sajnáltam, amikor nagy lendülettel a falnak rohant. Szegénnyel elhitettem, hogy még jó 5 méter választja el a víztől.

-Hé! Ez nem ér! – háborodott fel.
-Már hogyne érne! Az erőnket lehet használni és ez is hozzá tartozik. Törődj bele!
-Rendben, de akkor ezt kapd ki! – állt fel hirtelen és felém lendítette mind a két kezét. Abban a pillanatban a mögöttem lévő rácsból felcsapott a víz, és miután leterített a lábamról, szépen hozzá is fagyasztotta a cipőmet a padlóhoz.
-Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod! – kiáltottam Noah-nak, aki még mindig a képzeletbeli falak közül próbált kikeveredni, egy újabb frontális ütközést elkerülve.
Gyorsan kiszabadítottam a lábamat a jég fogságából és rá összpontosítottam. Kinyújtottam a kezem, és egy tükörlabirintust képzeltem el, pont olyat, mint amilyen a vidámparkokban szokott lenni. Noah hirtelen megállt a mozgásban és szúrósan tekintgetett minden irányba.
-Erről nem volt szó! – mondta felháborodva a falnak fordulva. Szegény nem tudta, hogy én pont a másik irányba vagyok, egyenesen a háta mögött.
Óvatos léptekkel próbált keresztül menni a képzeletbeli tükrökön, de én meg pont a fal felé kezdtem vezérelni. Egy dologra viszont nem számítottam. Ahogy közeledett a falhoz, a rácsos részhez ért, és ebből könnyedén meg tudta állapítani, hogy pont a fal felé haladt egészen idáig.
Tett egy gyors fordulatot, miközben az egyik kezét nyújtva, felém tartotta, a másikkal pedig egy nagyot lendített az irányomba. A víz felemelkedett mögötte és őt kikerülve, keresztül haladt az illúziómon, elmosva azt, és egyenes a mellkasomnak csapódott. A földre estem és próbáltam azonnal felállni, de Noah ökölbe szorította a kezét és az alattam maradt tócsa megfagyott. Csúszkálva próbáltam lábraállni, de mivel ez nem igazán jött be, így próbáltam lemászni  a jeges területről. Amint leértem, gyorsan felpattantam és egyenesen Noah felé kezdtem szaladni, közben azt az illúziót keltve benne, hogy még mindig botladozok azon a szerencsétlen jegen.
Mikor közel értem hozzá, elkiáltottam magamat és a földre löktem, majd a hátához szorítottam a kezét. Próbált ellenkezni, de nem nagyon használt. Egyszerre csak abbahagyta a ficánkolást és már megijedtem egy pillanatra, hogy megöltem a legjobb barátomat, mikor egy hirtelen mozdulattal ledobott a hátáról. Próbáltam minden erőmet bevetni és egy forgó, kis szobába zárni, aminek mind a négy fala, a padlója plusz a plafonja is tükörből volt. Látszott, hogy ez az akcióm nagyon összezavarta, de nekem is elég erősen kellett koncentrálnom, hogy fenntartsam az illúziót. Noah-n látszott, hogy mindjárt kidobja a taccsot, ugyanis nem bír semmit ami túl gyorsan forog. Ezt használtam most föl ellene, és láthatólag nagyonis bevált.
Mélyeket lélegzett és becsukta a szemét, próbált lenyugodni. Én ezt a pillanatot választottam, hogy újból megrohamozzam. Alig választott el tőle pár centiméter, amikor hirtelen kipattantak a szemei és a teremben megtalálható összes vizet maga köré vonta, majd megfagyasztotta. Én persze nagyot koppanva érkeztem meg, és csúsztam le a jégburka falán. Noah egy dicsőség teljes pillantást vetett rám. Gyorsan feltápászkodtam, és próbáltam nem mutatni, hogy mennyire fáj az orrom.
Látszott barátomon, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ennyi jeget egyben tudjon tartani, rendesen verejtékezni is kezdett a homloka. Úgy véltem, ha elkezdek a tőrömmel lyukat fúrni a pajzsába, egyszer csak megtörik, és nem tudja majd tovább tartani. Egy szóval csapdába került. Nem tud kiszabadulni a jelenlegi pozíciójából, és menekülni sem tud.
Elkezdtem hát vésni a jeget, ami meglehetősen vastagra sikerült, de még így is gyorsan haladtam. Noah fogcsikorgatva tartotta a kezét maga fölött, de én gyorsabb voltam. Már az egész pajzs repedezni kezdett, és biztos voltam benne, hogy mindjárt feladja.
A jégkupola, már néhol omladozott és olvadozva csöpögött, már nem sok kellett ahhoz, hogy az egész odalegyen. Egy utolsó ütést vittem be a tőrömmel, amikor a jég vízzé vált, Noah pedig szélesre tárta a karjait, miközben nagy terpeszbe helyezkedett és kimerülten elkiáltotta magát.
Hirtelen köpni nyelni nem tudtam, akkora lendülettel csapódtam a falnak, és egy időben hozzá is fagytam. A vastag jégcsík egy adott magasságban húzódott végig az egész termen, mintha csak odafestették volna. A szélrózsa minden irányába lőtte Noah a jeges vizet.
Barátom térdre rogyott, és kifulladva támaszkodott a padlón. Ekkor a vastag jégréteg, ami fogva tartott, vízzé változott és nagyot koppantam a földön.

-Rendben! Ennyi elég is lesz! Vége az órának! – kiáltotta az igazgatónk, akit valamilyen csodával határos módon nem talált el Noah vízsugara. – Mind a ketten nagyon ügyesek voltak és már most ígéretes tanítványoknak tűnnek.
Mr. Collins! Maga behozta azt, amit a fegyverharcban nélkülöz, de nagyon óvatosnak kell lennie azzal, hogy hogyan használja az erejét. Ezek olyan mozdulatok, amelyek hamar kimeríthetik, főleg az első alkalommal!
Miss Davis, maga nagyon okosan osztotta be az erejét és bár nem tudom, milyen illúziókat használt, de igen hatásosnak bizonyultak. Idővel képes lesz más érzékszervekre is hatást gyakorolni, a szemen kívül. Ha szusszantak egyet, akkor mehetnek vissza a szobájukba, mára végeztünk.