A kopogást követően az ajtó mögül egy halk puffanást hallottunk, majd az igazgatót, ahogy behív minket.

- Szabad!

Gyorsan nyitottam be, nehogy Rose meggondolja magát és úgy döntsön, hogy inkább mégsem akarja tudni, miről van szó.
Ahogy beléptünk hirtelen azt sem tudtuk, hogy hova nézzünk. Az egész szoba úszott a különböző méretű és színű iratokban, könyvekben, és tekercsekben. Az igazgató, pedig egy hatalmas könyvkupac közepén ült, és éppen a lábát hámozta ki a könyvek alól.

- Mi történt Igazgató úr? Bomba robbant? - jegyezte meg Rose, és felsegítette a férfit a földről.
- Igen, úgy is mondhatjuk. Éppen egy fontos iratot keresek, de olyan biztonságos helyre raktam, hogy most sehol sem találom - mutatott körbe az irodájában - Részben ezért is hívattalak titeket.
- Azért, hogy megkeressük, amit nem talál? - kérdeztem furcsállva.
- Dehogy-dehogy, azt különben is csak én tudom elolvasni, mert egy titkosító bűbájt rakattam rá. Az a papír csak érinti az ügyeteket.
- Az ügyünket? Nem csináltunk semmit! - tiltakozott Rose kicsit hevesebben a kelleténél.
- Persze, hogy nem csináltatok. Sajnos ez nem rajtatok múlt.
- Na jó. Minden tiszteletem az öné Igazgató úr, de mi ez az „ez", és mi az, hogy „ügyünk"? Most már talán elmondhatná, hogy pontosan miért hívatott ide - bukott ki belőlem az izgalomtól.
- Igen, igaza van Mr. Collins, csak nekem is nehéz erről beszélni, ugyanis egészen ma délelőttig, azt hittem, hogy ez csak egy mellébeszélés, és a tudat, hogy mégis igaz lehet, egyszerűen kiborít.
Maguké a víz, és az illúzió képessége, igaz? Azt tudják, hogy ezekben mi a közös? - némán egymásra néztünk Rose-zal, majd megráztuk a fejünket - Az, hogy ha ezeket valaki egy erőként, összedolgozva használja, az erősebb lehet az általunk ismert legtöbb varázslatnál is. Olyan támadó erőt idézhetnek meg, ami a legtöbb mágikus pajzsot megsemmisíti, úgy össze tudják zavarni az élőlények érzékeit, hogy szinte képesek irányítani őket. De rossz kezekben, mint minden más, ez is nagyon veszélyes, már csak az előbb felsorolt okokból kifolyólag is. Ezek olyan képességek, amelyek külön-külön is nagyon erőteljesek, de együtt szinte megállíthatatlanok - mondta a férfi. - A víz nagyon ritka képesség, és az egyik legsokoldalúbb erő, ugyanis a víz körülvesz mindent, és mindenkit. Megtalálható a levegőben, az ételekben, italokban, mindhárom halmazállapotban előfordul a természetben, és még az élőlényekből is kinyerhetünk némi folyadékot - nézett rám, majd Rose felé fordult. - Az illúzió képessége, pedig olyan erőteljes, hogy az őrületbe lehet kergetni vele bárkit. Főleg a szemre hat, de egy kis gyakorlással a többi érzékszervre is ki lehet terjeszteni. A tapintásra, a szaglásra, a hallásra, és akár még az íz érzékelésére is. Ennek az erőnek a segítségével azt kezdhetünk egy emberrel, amit csak akarunk, szinte teljesen ki van szolgáltatva. Azt láttathatunk vele, amit csak akarunk, és ez sokszor nagyobb fegyver tud lenni, mint bármelyik másik támadó képesség. Tisztes távolságból győzhetjük le az ellenfelet, anélkül, hogy bekoszolnánk a kezünket.
-Szóval ezért nézett ránk olyan furcsán korábban - gondoltam vissza, a ceremóniára.
-Igen, és sajnálom, ha esetleg megijesztettem önöket, de abban a pillanatban derült ki számomra, hogy amit eddig mellébeszélésnek hittem, az valójában a kétségbeejtő igazság.
- Akkor ennek az egésznek semmi köze a tavalyiakhoz? - kérdezte Rose közbevágva.
Az igazgató kérdőn nézett rá a könyvtornyok közül, szemében láttam, hogy fogalma sincs miről beszél barátnőm.
- Tavaly? Talán történt valami tavaly? - most nem rá nézett, hanem rám.
Szerintem érezte, hogy én vagyok a szabálykövetőbb, tehát ha valami hülyeséget csinált Rose, elmondanám neki.
- Nem tudok semmiről, uram - néztem vissza rá.
- Biztos ez?
- Teljes mértékben biztos, higgyen nekem, ha lenne valami azt elmondanám önnek - bólogattam és próbáltam minél hihetőbbnek hangzani.
Most adtam el a lelkem érted, Rose!
- Rendben, köszönöm az őszinteségét Mr. Collins! - nézett rám az igazgató egy gyanakvó pillantással - Viszont még minden képpen el kell mondanom maguknak valami rettentő fontosat. Kérem, foglaljanak helyet! - mutatott a könyvekkel és tekercsekkel megrakott íróasztala elé, ahol két szék állt.
Egy gond volt csupán, hogy mindegyiken könyvek és iratok voltak szétszórva. Rose-zal egymásra néztünk, majd az igazgatóra.
- Hát, öhm... igazából állhatnak is, ha szeretnének. Nekem még muszáj megtalálnom azt az iratot, amit keresek, szóval, ha van kedvük, pakolják le nyugodtan a dolgaimat a földre - majd azzal a lendülettel vissza is vetette magát a könyvek sokaságába.
- Oké - mondta Rose, majd nemes egyszerűséggel, egy karmozdulattal az egészet lesöpörte a földre, és mosolyogva helyet foglalt a széken.
- ROSE! - sivítottam fel olyan vékony hangon, amelyről nem tudtam, hogy képes vagyok kiadni.
- Most mi van? Azt mondta tegyük le a földre őket!
- Igen, TENNI! Tudod egyáltalán mit jelent az? - mondtam könyvekkel a kezemben, majd szépen rendezetten lehelyeztem őket a padlóra - Pontosan azt, amit én csinálok!
- Lent vannak, vagy lent vannak?
- Itt nem az a lényeg, hogy lent legyenek, hanem hogy szépen kerüljenek oda! - ellenkeztem, miközben az utolsó papírokat is lehelyeztem a szék lábához, majd én is helyet foglaltam Rose mellett.
- A cél szentesíti az eszközt - nyújtotta ki rám a nyelvét.
- Ha nem lenne itt az igazgató úr, - kezdtem suttogva, majd fejemmel a könyvkupacok mögé böktem, ahol az igazgatónk még mindig kutatott, és úgy látszik az előzőből semennyit sem vett észre - akkor most megfojtanálak!
Mielőtt válaszolhatott volna, az igazgató jelent meg a papírok sokaságában.
- Meg is van! - kiáltotta el magát örömteljesen - Azt hittem már elveszett!
Gyorsan az asztalához sietett, és leült elénk a székébe.
- Örülök Igazgató úr, hogy megtalálta amit keresett, de nem értem nekünk mi közünk lenne ahhoz - mutattam az előttünk ülő férfi kezében szorongatott tekercsre.
- Óóó, Mr. Collins, nem is a tekercs a lényeg, hanem ami benne van.
- Benne?
- Nyilván, hogy benne - kontrázott Rose.
- Pontosan. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még csak igazgatóhelyettes voltam, járt ide egy diák. Gondolom hallottak már róla. A neve Frank Cardon. Ismerősen cseng a név?

Rose-zal egymásra néztünk. Mindenki hallotta már az iskolában Frank Cardon nevét. Ígéretes diák volt. A ceremónia után, viszont elkezdett máshogy viselkedni. Zárkózott lett, és azt mondják megőrült. Az ereje teljesen elvette az eszét. Így az igazgatóság úgy döntött elbocsátja, mivel veszélyt jelentett a többi tanulóra, és önmagára nézve is.

- Igen, hallottunk róla egy pár dolgot - bólintottam diplomatikusan fogalmazva.
- Azt beszélik bekattant - hajolt előre barátnőm kíváncsiskodóan.
Szinte már én éreztem, ahogy rosszalló tekintetem lyukat éget a hátába. Hálát adok az égnek, amiért nem tűz erőt kaptam. Mert már nem élne ez az idióta, az tuti!
- Igen, Miss Davis, így is mondhatjuk. Mr. Cardon elég... hogy is mondjam... érdekes erőt kapott a Kristálytól.
- ÉRDEKES? - kérdeztük egyszerre Rose-zal.
- Igen. Az ereje fajtáját a könyvekben talán már olvasták Próféciálás néven.
- Meg tudta jósolni a jövőt!? - kérdezte barátnőm.
- Nem Rose - javítottam ki - Csupán a jövő különböző lehetőségeit láthatják ezek az emberek. Kettőt, hármat vagy akár több tíz lehetséges jövőképet is megjósol nekik az erejük, de azokat is csak igen ködösen. Semmit sem lehet biztosra venni, amit mondanak, mivel a jövő nincs kőbe vésve.
- Stréber! - súgta oda nekem Rose, amire csak egy rosszalló pillantás volt a válaszom.
- Pontosan Mr. Collins. Ezért sem vettük komolyan amikor Mr. Cardon azt kezdte hajtogatni, hogy minden megváltozik majd. Hogy mindazt, amit tudunk és hiszünk hamis. Azt mondta látta ahogy a mágikus világ elbukik. Senki nem akart hinni neki, és azt hittük ez egyfajta mellékhatása a képességeinek, de aztán jött ez - emelte fel a tekercset a kezében - Ez más volt. Mindenki érezte, én, a tanárok és az előző igazgató is, nyugodjék békében. Ez a tekercs volt a végső ok, amiért Mr. Cardont el kellett bocsájtani az iskolánkból.
- És nekünk mind ehhez úgy van közünk, hogy...? - kezdte Rose, arra várva hogy az igazgató úr befejezze a mondatot.
- Mint ahogy már említettem, az önök képességei rendkívül különlegesek és veszélyesek külön-külön is. De együtt... Talán a legjobb szó rá a megállíthatatlant. A víz, - nézett rám - amely mélye csupán rejtély számunkra, és csak elképzelni tudjuk mi rejtőzhet a felszín alatt. Amilyen egyszerűnek és tisztának tűnik, éppen olyan rejtélyes, ahogy egyre mélyebbre ereszkedünk benne... A képzelet, - fordította most fejét Rose felé - amely bármikor megtéveszthet minket. Amilyen szépnek és csodálatosnak hisszük, éppen olyan veszélyes is. Elveszni egy illúzióban, felér egy nyílt tengeren sodródó hajótöröttel, magányos, és reménytelen helyzet.
Az illúzió, amely csak valósággal lemosható, és a víz, mely csak képzelettel felfedhető. Kezdik kapizsgálni?
- Nem.
- Igen - feleltem egyszerre barátnőmmel, mire rákaptam a tekintetem - Miért nem lepődöm meg? - mondtam félhangosan.
Azt hiszem el kell neki magyaráznom újra, ha visszaértünk a szobákhoz...
- Viszont mindenképpen tudniuk kell a jóslatról - mondta a férfi mintha nem is hallotta volna, amit ez előbb mondtam. Azzal a lendülettel elénk rakott egy megsárgult, kissé szakadt tekercset, amit akármilyen szögből is néztem, nem láttam rajta semmit.
- Ömm... Igazgató úr...? - emelte fel Rose a fejét, a tekercs tanulmányozásából - Ezen nincsen semmi.
- Ja persze, igaza van! Kapott a férfi a homlokához. A titkosító bűbáj. Csak én tudom elolvasni.
A tekercsért nyúlt, megköszörülte torkát, és olvasni kezdett:

A napon mikor eldől, áll vagy bukik,
A változás hulláma söpör végig.
A fény mi dereng a remény szárnyán,
Kihunyhat jubileum éjszakáján.

Kristály víz, és kristály elme,
Párban jár a szerencse.
Mikor segítségre szorulnak,
Váratlan erőkre bukkannak.

Ők, kik víznek, s elmének sarjai,
Taszítják mélybe gonosznak fiait.
Akkor teljesednek ki erőik,
Mikor a képzelet is folyékonnyá válik.

Október huszonharmadika alkalmából, egy extra rész a hétre :)

(Remélhetőleg minden különlegesebb napon kirakunk egy extra részt)

Reméljük eddig tetszik a történet, de majd csak ezután pörögnek fel az események 😉