Amint kitisztult újból a látásunk, egy átlagosnak kinéző ajándékboltot pillantottunk meg, melynek piros ajtajára egy jókora arany kopogtató volt felszerelve, melyről a „Rögtön jövök!" felirat lógott. Egy pillanatra azt hittem, hogy eltévedtünk és a helyi bevásárlóközpont egyik kisebb üzlete elé keveredtünk, olyan hétköznapinak látszott az egész épület... persze, ha leszámítjuk a fejünk fölött lebegő fényes gömböcskéket és a végtelenségbe nyúló sötét égboltot... Na meg persze a furcsa márványszerű talajt, melyet felhők öveznek amerre csak megyünk... Oké belátom, mégsem annyira hétköznapi!

-Ömm... Zoé? – fordult Noah a lány felé, kissé bizonytalanul. – Jó helyen vagyunk...? – kérdezte halkan, amivel újabb bizonyosságot nyert a tény, miszerint valahogyan képes olvasni a gondolataimban...
-Mi a lehető legjobb helyen vagyunk, de VALAKI még mindig nem ért ide... – tette keresztbe a karját maga előtt a lány, miközben mérgesen mustrálta az élénk színű ajtót. – Rose! Megtennéd, hogy bekopogsz? – fordult felém.
-Hogy? Mi? Tessék? – ráztam meg a fejemet, ugyanis idő közben visszatértek az előző próbában látottak emlékei és azon ügyködtem, hogy ne kerüljek az általa előidézett érzelmek hatása alá.
-Az ajtón... Tudod. Kopogni – mutatott a mellettem lévő piros bejárati ajtóra, majd imitálni kezdte a kopogás mozdulatait.
– Ömm... ja, persze! – bólintottam egy aprót, majd az ajtó elé léptem. Bizonytalanul hozzáütöttem párszor az arany kopogtatót a fához, mire az egész épület megkondult.

Ezt követően egy piros villanást észleltünk a hátunk mögül, de már volt annyi tapasztalatunk a dologban, hogy tudjuk, ez bizonyára a nyilas csillagjegy érkezését jelezhette.
Így nem túl nagy lelkesedéssel, de hátrafordultunk, mire egy eléggé mókás ábrázatú csillagképpel találtuk szembe magunkat.
Egy harmincas éveiben járó férfi állt előttünk, bőre pirosas volt, de egyben napbarnított is, melyet rengeteg sebhely és heg borított. Ezt leszámítva csak úgy nézett ki, mintha egy kissé kiöregedett szörfös lenne, aki barnulás közben leégett.
Kezében egy fémesen csillogó íjat szorongatott, mely enyhe pirosas fényt bocsátott ki magából. A felsőteste fedetlen volt és izmos, karjain pedig piros színű karperecek izzottak. Egyetlen ruhadarabja a nadrágja volt, mely egyszerre emlékeztetett egy farmerre, egy melegítőnadrágra és egy hosszúra szabott úszógatyára... Nem tudom ez hogyan volt lehetséges, de furcsán festett, az egyszer biztos. Persze nem ez volt a legérdekesebb része a nyilas külsejének, ennél sokkal feltűnőbb volt a füst, ami a vállig érő fehér hajából szállt felfelé, és az egész arcát beborító fekete korom, melyet alig lehetett elkülöníteni a borostájától.

-Hát veled meg mi történt? – próbálta visszatartani a nevetést Zoé. – Csak nem az arcodba robbant már megint valami? – mosolygott.
-Ha tudni akarod, nem történt volna semmi baj, ha nem pont most rángattok ide... – tette keresztbe a karjait durcásan a férfi. – Csak egy kicsin múlott, hogy legyőzzem a hidrát és ezzel 500/0-ra megdöntsem az egyéni rekordomat, de persze mindig minden akkor szól közbe, amikor éppen a legfontosabb küldetésemen vagyok! – horkantott, majd az íjával maga felé suhintott egyet, mire az arcáról és felsőtestéről eltűntek az égésnyomok és a sebek, majd a hajából áradó füst is elszállt.
-Minden „küldetésedre" – mutatott idézőjeleket Zoé az ujjaival – azt mondod, hogy a legfontosabbak... – nézett felvont szemöldökkel a férfira.
-Jó, na! Tökre mindegy! – legyintett a nyilas, majd felénk pillantott, mire azonnal a fejéhez kapott. – A fenébe, hová is tettem a modoromat! – mondta hirtelen, majd egy újabb suhintást követően, már egy kicsit normálisabb öltözetben állt előttünk.
A fehér haját kisebb kontyba fogta össze, majd fejére egy piros baseball sapkát helyezett.
Egy ujjatlan piros pólót varázsolt magára, melyen egy fehér felirat azt tanácsolta mindenkinek aki csak elolvasta, hogy „Soha ne tévessz célt!". Ezt követően a furcsa nadrágja helyét egy rövidszárú farmer váltotta fel, majd lábaira egy piros strandpapucs került.
-Szóval maga a Nyilas? – kérdezte Kaden homlokráncolva. – Nem túl szórakozott egy halhatatlan csillagjegyhez képest?
-Ugye ez nem volt komoly kérdés, fiam? – nevetett a férfi. – Nem tudom feltűnt-e, de a Kos például egy 5 éves kisgyerek! – csóválta a fejét, majd némi izgalommal a tekintetében Noah felé fordult. – Te csak nem...? Hát te vagy az! – pillantott nagy kerek szemekkel barátomra. – Hallottam, hogy azt rebesgetik a kisebb csillagképek, hogy egy nyilas csillagjegyű ember is részt vesz a próbákban, de saját szememmel látni egészen más dolog! – lelkendezett.
-Ömm... – bámult Noah zavartan az előtte álló csillagképre. – Az jó... asszem – mondta bizonytalanul.
-Az jó? Hogy az jó-e!? - ismételte a férfi Noah szavait. – Nem jó, hanem egyenesen CSODÁS! – vigyorodott el teljesen. – Már több száz éve nem találkoztam az én csillagjegyem szülöttével, de most végre itt van egy előttem! – mutatott nagy lendülettel az előtte álló fiúra.
-Hát igen... de most rátérhetnénk a próbára? – kérdezte Noah kissé megilletődve.
-Persze, persze! – legyintett a nyilas. – De előbb hadd mutassam meg az én kis birodalmamat! – karolta át hirtelen barátomat, majd intett nekünk is, hogy kövessük.

Hiába próbált Noah kiszabadulni a férfi furcsán erős, de mégis kedves és izgatott szorításából, nem igazán sikerült neki.
Mind a hárman segélykérően pillantottunk Zoéra, aki egy vállrándítás kíséretében megrázta fejét, és az előttünk álló bolt bejáratához induló nyilas csillagképre bökött, aki nagy lelkesedéssel dumált mindenféléről barátomnak, miközben bevezette őt az épületbe.
Mivel nem volt mit tenni, gyorsan utánuk siettünk, ugyanis az eddigiekre alapozva, voltak némi fenntartásaink az energikus csillagjegyek kapcsán.
Amint beléptünk az üzletbe, valamiféle furcsa édeskés, de egyszerre savanyú és keserű illat csapta meg az orromat, melyről nem tudtam eldönteni, hogy inkább meghánytat-e, vagy éppenséggel most akadtam rá a kedvenc illatomra.

-Tetszik az új füstölőm? – kérdezte tőlem a férfi lelkesen. – Nemrég szereztem be. Az illat neve, Az élet váratlan megpróbáltatásai. Ugye milyen lenyűgöző? – mosolygott. – Több ezer éve nem éreztem ilyen mély és eredeti illatokat, melyek egyszerre kényeztetik az orrot és húzzák görcsbe a gyomrot! Igazán különleges! – szippantott jó mélyet a levegőből, majd jólesően becsukta szemeit. - Sokkal jobb a tavalyi, Gázbolygók pusztulása illatnál! Ugye milyen csodás!?
-Igen... Nagyon... különleges! – bólogattam helyeslően, habár nem igazán értettem, hogyan lehet egy fogalomnak illata, de az biztos, hogy ilyet nem hall... vagyis érez minden nap az ember.

Ezután a beszélgetés után, a nyilas még jó néhány percig csukott szemmel és magában dünnyögve élvezte az egész boltot belengő furcsa illatot, amíg Noah kiszabadult a karjai közül és együtt kicsit körbejártuk a helyet.
Az épület kívülről egy kisebb, kétszintes régiségboltnak tűnt, de belülről teljesen más a benyomása az embernek.
Ahogy beléptem, már azonnal feltűnt, hogy legalább háromszor akkora, mint amekkorának első ránézésre gondoltam, de valószínű, hogy még annál is tágasabb.
A bejárattal szemben egy hosszú lépcsősor vezetett fel egy galériára, ahol hatalmas vitrinek kaptak helyet, melyekben különféle trófeáknak tűnő tárgyak sorakoznak. Volt néhány részletgazdagon díszített mellvért a hozzájuk illő sisakkal, voltak ott hatalmas kardok és dárdák melyek több száz, vagy akár ezer évesek is lehettek, valamint éles tőrök és kések is helyet kaptak a furcsa "kiállításon". Azonban Kadennel találtunk különböző, ismert és ismeretlen szörnyek testrészeinek részeiből is egy-két gyöngyszemet, melyek felettébb undorítóak és veszélyesek lehettek, amikor még éltek. Például volt ott egy zöld gorgófej, láttunk különböző színű és méretű agyarakat és karmokat, melyekből még mindig szivárgott a méreg, valamint találtunk néhány sötét színű bundát is, melyek egykor egy khimaira és egy szphinx testét boríthatták.

-Tetszenek a díjaim? – lépett mögénk hirtelen a nyilas, mire ijedtünkben összefejeltünk Kadennel.
-A díjai...? – kérdezte Nate hozzánk lépve, ugyanis szinte teljesen megbabonázták a különféle fegyverek, ezért már jó néhány perce csak egy helyben állt és szótlanul azokat bámulta mellettünk.
-Igen! – mondta vigyorogva a férfi. - Mindegyik egy-egy győzelmemre emlékeztet, amikor még kevés volt az ember és volt időm kalandozgatni, ezáltal újabbnál újabb halálos fenyegetések után kutatni a Földön... Áh, a régi szépidők! – sóhajtott a távolba meredve.
-Mindet legyőzte ezek közül? – csodálkozott Noah.
-Úgy bizony! – düllesztette ki büszkén mellkasát a csillagkép. – Sőt! Ezek előtt is rengeteg szörnyet öltem már meg, de akkor még nem gondoltam a jövőre, így nem gyűjtöttem be egyiknek sem az agyarát vagy a karmát, sem pedig a nyelvét... Még egy árva szemgolyót sem! – sóhajtott szomorúan.
-Hát még jó! – mondta Nate éllel a hangjában. – Mégis mihez kezdene azokkal? Sokkal nagyobb hasznát veszi a vesztes fél elkobozott fegyvereinek és különféle páncélzatának! – mutatott maga mögé néhány lábszárvédőre és szablyára.
-Igazad van fiam, de egy szörnyeteg testrésze mégiscsak különlegesebb és egyedibb trófea, mint egy rozsdás kard vagy egy félig behorpadt mellvért! – veregette háton Nate-et, aki majdnem hasra is vágódott a nagy lendülettől.
-De gyertek most ide le is! – termett hirtelen egy villanás kíséretében a nyilas a lépcsősor aljánál, ahol a bolt többi része nyújtózott.

Míg Zoé az ajtóból figyelte a történéseket, igen részletesen szemügyre véve a falra kihelyezett nyíl és íj gyűjteményeket, addig mi kisebb honvággyal a szívünkben jártuk körbe a helyiséget, ugyanis a galériát leszámítva, az egész szoba, egy hagyományos ajándékboltnak felelt meg.
A polcokon különböző csillagjegyeket ábrázoló bólogatós bábuk sorakoztak, melyekből kapható volt napelemmel működős verzió is, mely a napfény hatására vadul táncolni kezd a szobádban. Néhány állványon fehér bögréket pillantottam meg, melyek a beléjük töltött forró ital hatására az egyik csillagjegy szimbólumának mintáját adják vissza, mintha egyfajta zsákbamacskák lennének. Láttam rengetegféle nagyságú és színű jegyzetfüzetet, kulcstartót, kulacsokat és néhány posztert is, melyek egytől egyig a nyilast ábrázolták, amint éppen a különféle ellenfelei fölé kerekedik.
Ahogy egyre beljebb haladtam az üzletben, kezdett egyre jobban eluralkodni rajtam a honvágy. Vissza akartam menni az Akadémiára, a régi szobámba... Meg akartam ölelni a szüleimet és vinni magammal a barátaimat is, akiknek megmutathatom az összes kedvenc helyemet.
Be akartam járni a hülye órákra, melyekről mindig késtem néhány percet. Ki akartam menni az iskolánk hatalmas udvarára, hogy Noah-val szurkolhassunk az éppen kosárlabdázó vagy röplabdázó osztálytársainknak. Egy kis részem vissza akarta kapni azt a gondtalan életet, ami a képességválasztó ceremónia előtt volt...
Mindig arra vágytam, hogy végre megkaphassam a saját egyedi erőmet, de azért arra nem számítottam, hogy mindez ide fog vezetni minket... Még jóformán az évet sem tudtuk elkezdeni, már rögtön bele is dobtak minket a sűrűjébe!
A bolt látványa csak felidézte bennem a régi, normális életem emlékeit, amikor a szüleimmel nyaranta Európába utaztunk és használhatatlan hülyeségeket vásároltunk egymásnak az ilyesfajta ajándékboltokban, hogy aztán kitegyük őket egy polcra és soha többé ne nyúljunk hozzájuk... De legalább az együtt töltött időkre mindig emlékeztetnek minket, akárhányszor csak rájuk nézünk... Viszont, amint eszembe jutottak a szüleim, azonnal visszatértek a skorpió próbáján látottak emlékei. A vágyaim keltette látomás és az érzés, amit a látványuk okozott...
Mindaz, amit akkor láttam, most előtört belőlem és váratlanul potyogni kezdtek a könnyeim. Nem akartam, hogy a többiek meglássanak így, ezért próbáltam az állványok és polcok takarásában a bolt hátsó részébe sietni, miközben hangtalanul sírtam és egyre csak visszhangoztak a fejemben a nemrég átélt vágyaim emlékei, melyeket bárcsak soha ne is láttam volna!