Rose és én éppen egy random szekrény belsejében gyalogolunk, ami igen tágas, főleg ahhoz a tényhez képest, hogy fellógatott ruhákon át vezetett oda az út. De tudom mire gondolhatsz most: „Mégis hogy a fenébe került ez a két hülye egy szekrénybe?!", "Ez talán valami furcsa utalás Narniára?", „Vajon más is látta, amikor megbotlottam az utcán a saját lábamban?". Na jó, talán az utolsó nem feltétlenül fordulhatott meg mindenki fejében, de az is egy felettébb fontos kérdés! Viszont arra sajnos most nem tudok választ adni. Ami a többi teljesen jogos kérdést illeti, az teljesen egyszerű!

Miután megtudtuk, hogy csupán csak elrejtett ruhadarabokat kell megkeresnünk, egy kicsit megkönnyebbültünk, hiszen nem tűnt különösebben bonyolult feladatnak... legalábbis mi azt hittük.
Miután a két iker befejezte a veszekedést, egyszerre suhintottak a saját pálcáikkal felénk, mire a mellettünk álló hasonmásaink eltűntek. Amikor megkérdeztük, hogy mégis hová lettek, csak annyit feleltek, hogy majd később meglátjuk... Hát kösz!
Ezután két csapatra bomlottunk, hiszen van egy fél pár piros csizma meg egy hülye rózsaszín blézer, amit elő kell keríteni. Mindegyik "csapat" egy szekrénybe lett beterelve, ami azzal lett megmagyarázva, hogy végülis ott tartja mindneki a ruháit, nem de? A kérdésemre, hogy mi ez a Narnia copy, csak egy sejtelmes mosoly kíséretében annyit válaszoltak: "Szerinted kiktől jött az ötlet?"
Mielőtt elindultunk, Nate és Kaden nagyon ellenkezett, hogy mi együtt menjünk Rose-zal, hiszen egyikünk sem használhatja az erejét, de meggyőztük őket, hogy ez egyébként sem számít túl sokat, mivel ha egymás másolataival kell majd szembe állnunk, akkor egyiket sem bánthatjuk, hiszen azzal az eredeti személynek is kárt okozunk, ezt pedig senki sem szeretné. Vagyis, ha úgysem használhatja senki a másolatok ellen az erejét, úgy teljesen mindegy, hogy kinek van még meg és kinek nem... Ezzel az érvvel kelletlenül de rábólintottak, és így kerültünk egy szekrény belsejében elhelyezett hatalmas labirintusba.

Szóval, már egy jó 15 perce a helyes kis labirintusban caplatunk, és eddig még az égvilágon semmi sem történt a tömérdek zsákutcába futáson kívül. Ha jól gondolom, akkor elviekben itt kéne összefutnunk a duplikációinkkal, akik próbálnak majd megállítani, de még se hírük se hamvuk...
Mondjuk Rose és én már jól kitárgyaltuk, hogy eléggé viccesen fog kinézni, amikor harcra kerül a sor, mert nem igazán érhetünk hozzájuk egy kedves kis hátbaveregetést leszámítva... Hiszen egyikünk se akarja megölni a másolattal együtt a hozzá tartozó embert is...
Reméljük, ha ők bántanak minket, akkor az rajtuk is meg fog látszani, mert ha nem, akkor igazán nagy bajban leszünk...

~×~

Egy újabb jobb kanyar után, megint zsákutcába ütköztünk, ami ha jól emlékszem, már több mint a harmincadik alkalom...

-Hogy lehetünk ennyire szerencsétlenek!? – fogta a fejét barátnőm. – Ez meg már megint micsoda? Nem hiszem el, hogy akármelyik irányba indulunk, folyton zsákutcákba ütközünk! – mutatott ingerülten a szúrós növényekből álló labirintus falára.
-Valahogy muszáj a közepére jutnunk ennek az izének! – sóhajtottam. – Nem igazán van más lehetőségünk, minthogy találgatással válasszunk irányt... – ingattam a fejemet.
-Igaz, de mi van, ha megpróbálunk keresztül menni ezeken a szemtelen növényeken...? – vágott bele Rose hirtelen tőrével a 3 méter magas szúrós bokorba.

Ezt követően a környező összes ág megrázkódott, majd a lány felé kezdtek nyúlni. Szúrós indák és kacsok ragadták meg Rose bokáját, aki nem számítva a bokor támadására, hasra esett. Tőrjeivel próbálta kiszabadítani magát, de ahol elvágott egy ágat, ott rögtön kettő újabb nőtt az előző helyére. Lassan kezdték behálózni az indák a lábait, ezzel egyidőben, pedig elkezdték húzni őt a bokor belseje felé. Próbáltam a kezénél fogva tartani és az ellenkező irányba húzni, miközben annyi szúrós ágat tapostam agyon, amennyit csak tudtam. Nagy nehezen sikerült is kiszabadítani Rose-t a növény fogságából, és már rohantunk is tovább a labirintusban az ellenkező irányba. Szerencsére csak néhány kisebb vágás és karcolás árulkodott arról, hogy barátnőm nemrégiben úgy döntött, kertésznek áll, de még így is necces volt a dolog.

-Mégis mire gondoltál!? – néztem rá mérgesen, miután már elég messzire kerültünk a megvadult indáktól, és megálltunk szusszanni egyet. – Talán nem csak dísznek vesz körbe minket ez a sok szúrós növény! Nagyobb bajod is eshetett volna!
-Jó, na! Bocsi! – szegezte szemét a cipőjére. – De nem bírtam megállni, hogy ne próbáljam meg. Tudod, hogy nehezen viselem a bezártságot és ezek a magas falak meg az a sok zsákutca csak rádob egy lapáttal az egészre... Már nagyon elegem volt belőle – sóhajtott, majd előhalászott egy zsebkendőt a zsebéből, amivel letörölte a karcolásokból származó néhány csepp vért a lábáról.
-Persze, tudom! – sóhajtottam én is egyet. – Még bírd ki egy kicsit és meglátod, seperc alatt kijutunk innen! – próbáltam egy meggyőző mosolyt varázsolni az arcomra. Rose halványan bólintott, majd újból nekivágtunk a kanyargós labirintusnak.

~×~

Fordultunk egy éles bal kanyart, majd egyet jobbra is, mire egy széles patakot pillantottunk meg kissé távolabb, ahogy az utat kettéválasztva folyik előttünk. Csodálkozva egymásra néztünk, majd bizonytalanul megindultunk a víz felé.
Ránézésre nem tűnt túl mélynek, de a sötét és viharos hullámai nem ösztönöztek minket, hogy azonnal belevessük magunkat.

-Szerinted át tudjuk ugrani...? – fordult felém Rose, miután jól végigmérte a túlsó partot.
-Nem hinném... – ráztam a fejemet szomorúan – szerintem van vagy 4 méter széles...
-Akkor mihez kezdjünk? Valami ötlet? – kémlelte várakozva az arcomat barátnőm.
-Nekem lenne egy! – hallatszott az én hangom a hátam mögül, mire ugrottam egyet, majd gyorsan megfordultam.

A szürke másolatom állt előttünk, amint kezeit éppen felénk nyújtja. Nem igazán értettem, hogy most mutatni akar valamit, vagy csak egy ölelésre vár, de szinte azonnal választ kaptam erre a kérdésemre, ami azonban nem volt éppen kellemesnek mondható.
A mellettünk csordogáló patakból két hatalmas csápszerű vízoszlop csapott ki, melyek Rose-on áthatolva, egyenesen felém nyúltak. Gyorsan hasra vetődtem, így az egyik elől ki tudtam térni, de a másik rátekeredett a lábamra, majd megfagyott körülötte. Barátnőm azonnal mellettem termett, majd tőrjei segítségével próbálta eltörni az engem fogva tartó jeget, ám a lány keze úgy hatolt át a jeges csápon, mintha ott sem lett volna az egész.
Mindketten meghökkentünk, de nem volt sok időnk kitalálni, hogy ez meg mitől lehetett, ugyanis a csáp elkezdett feljebb csúszni a testemen, ezzel egyre nagyobb jégtömbbe zárva engem.
Rose pánikszerűen támadt a hasonmásomra, aki mindeközben tőlünk néhány méterre rezzenéstelen arccal hadonászott a kezével. Barátnőm póbálta úgy kizökkenteni a mozdulataiból, hogy közbe ne sértse meg súlyosan, hiszen azzal egyidőben engem is bántana. Éreztem, ahogy néhány ütést visz be, amik kissé fájtak, de még elviselhetőek voltak, és ezzel egyidőben az engem szorító jégpáncél is gyengülni kezdett. Megfeszítettem izmaimat és darabokra törtem a körém tekeredett jeges csápot.
Erre a hasonmásom azonnal felém fordult, aminek az lett a következménye, hogy Rose jól gyomorszájon vágta, mire én is vele egyszerre terültem el a földön.

-Hé! – nyöszörögtem a hasamat szorongatva. -Ezt én is éreztem – nyögtem fájdalmasan.
-Ne haragudj! – kapta felém barátnőm a tekintetét. – Folyton elfelejtem, hogy ez tulajdonképpen te vagy! – vakarta meg zavartan a fejét.
-De hát úgy néz ki, mint én! – álltam fel nagy nehezen a földről.
-Igen, de szürke! – mutatott a hasonmásomra, aki idő közben szintén lábra állt és a lányt teljesen figyelmen kívül hagyva, felém rohant.

Rose gyorsan kapcsolt és a másolat alá csúszva kigáncsolta azt, ezzel egy jókora zúzódást okozva az én térdemen is. Ezután lefogta a szürke énem kezeit, és a hátához szegezte azokat. Éppen a fájó lábammal próbáltam barátnőm mellé bicegni, amikor a semmiből megjelent a lány hasonmása is és egy hatalmas lendülettel lerúgta Rose-t az én duplikációm hátáról, ezzel szabadon engedve őt.
A lány próbált hamar talpra állni és tőrjeivel újból támadásba lendülni, ám a hasonmásom egy jól irányzott hullám segítségével, egyszerűen átlendült barátnőm felett, majd engem megragadva a patakba vetette magát.

Azt hittem, hogy kemény lesz a földetérés, ám amint kinyitottam a szememet, mélyen a víz alatt voltam, és nem is láttam a patak medrét, mindenhol csak a végtelen víz tárult a szemem elé. A föntről beszűrődő fény megvilágította az előttem lebegő másolatomat, aki éppen nagy lendülettel úszott felém. Én riadtan próbáltam az ellenkező irányba menekülni, ám egy víz alkotta csáp elkapta az egyik lábamat, ezzel visszarántva engem. Egy másik csáp a karomat vette célba, míg egy harmadik a nyakam köré fonódott. Próbáltam rúgkapálni a szabadon maradt végtagjaimmal, de nem mentem vele semmire. Kezdett elsötétülni előttem a világ és én egyre nagyobb pánikba estem. Rose egyedül maradt a segítségem nélkül, én meg éppen fuldokolok a rohadt vízben. Irónikus, hiszen nekem kéne uralkodnom felette, nem pedig fordítva... Egy utolsó pillantást vetettem az engem fojtogató alakra, aki most mintha teljesen vízzé változott volna, alig láttam a körvonalait.
Hirtelen megértettem, hogy mégis mi ez az egész. Kipattantak szemeim, majd amilyen hangosan csak tudtam a másolatom arcába kiáltottam: NEM FÉLEK TŐLED! Ez megtette a hatását. A csápok hirtelen elengedtek, a duplikációm pedig lassan szertefoszlott a vízben, mire én felfelé kezdtem lebegni.
Mikor elértem a patak felszínét, az hirtelen befagyott. Nem éreztem egyáltalán hideget, de azt igen, hogy az eddigi „lol, kapok levegőt a víz alatt" dolog már nem érvényes.

Minden erőmmel a jég áttörésén ügyködtem, mikor megpillantottam Rose-t, amint a patak mellett térdel és keservesen sír a vízbe bámulva. Kiabáltam neki, hogy segítsen, de úgy tűnt nem hallotta. Azt sem vette észre, hogy mögötte megjelent a saját hasonmása, és éppen az egyik tőrjével célozza meg barátnőm nyakát. Próbáltam a jégpáncélt ütlegelni, mire mintha kissé felfigyelt volna. Folytattam a műveletet olyan erősen, amilyen erősen csak tudtam. Alulról teljesen ráfeküdtem a befagyott patak felszínére és úgy ütöttem a kezemmel és a lábaimmal.
Rose zavartan kémlelte könnyes szemeivel a patakot, ami mintha enyhén hullámzott volna annak ellenére, hogy az én oldalam felől teljesen be volt fagyva. Már kezdtem szédülni az oxigén hiány miatt, amikor barátnőm tekintete találkozott az én riadt szemeimmel, mire a mögötte álló szürke duplikáció azonnal semmivé foszlott, és hirtelen a jég is megolvadt, mely engem tartott fogságban.
Egy kéz megragadta a csuklómat és nagy lendülettel rántott ki a patak partjára. Azonnal intenzív köhögésbe kezdtem, miközben levegőért kapkodtam, közben pedig Rose szorosan ölelt magához.

-Hé... – mondtam halkan két köhögés között. – Nem kapok... levegőt! – nyögtem, ami most kivételesen nem csak a szoros ölelés miatt volt.
-Ja... – szipogott barátnőm. – Igen, bocsi! Ne haragudj! – gyűrte le a könnyeit.
-...Nem haragszom – vettem egy nagy levegőt, miután végre normalizálódott a légzésem. – Csak próbálok életben maradni – mosolyogtam rá, mire egy újabb ölelés volt a válasza.
-Azt hittem, most végleg vége van... – suttogta a fülembe.
-Sosincs vége. Nem lehet így vége – suttogtam most én a hajába.
-Mégis hol voltál ennyi ideig? – vált el tőlem. – Azt hittem... megfulladtál... Láttam, hogy megfulladtál – mondta még mindig szipogva.
-Nem fulladtam meg, erről biztosíthatlak – mosolyogtam tovább. – Nincsen semmi baj! – szorítottam meg a kezét.
-De... akkor mégis mi volt az, amit láttam...? – nézett rám kissé zavartan.
-Azt hiszem a legnagyobb félelmed! – mondtam, miután segítettünk egymásnak talpra állni.
-A legnagyobb... félelmem? – meredt maga elé. – Ezt mégis miből gondolod? – nézett piros szemével az enyémekbe.
-Mert én azt láttam... vagyis azzal találkoztam... – sóhajtottam mélyet, amint visszaemlékeztem a víz folytogatására. – Mióta majdnem szétlapítottam magamat egy jégtömbbel a táborban, azóta rettegek, hogy túl nő rajtam az erőm és nem leszek képes irányítani... – hajtottam le a fejemet. – És azt hiszem az imént éppen ez történt...
-Akkor ezek szerint... nekem az a legnagyobb félelmem, hogy elveszítelek... – nézett rám, miközben újból könnybe lábadt a szeme. – Mindig azt hittem, hogy a bezártságtól félek a legjobban... – sóhajtott, majd elhallgatott egy pillanatra, de utána folytatta. - Olyan természetesnek vettem, hogy mindig mellettem vagy, hogy nem is gondoltam soha arra, hogy mi történik ha ez már nem így lesz – mondta, miközben újból átölelt.
-De itt vagyok – simogattam meg a fejét. – Mindig itt leszek! És ennek egyikünk sem állhat az útjába... szó szerint! – mosolyogtam a szemeibe nézve.
-Igazad van! – engedett el, majd mosolygott fel rám ő is. – Azt hiszem ez elég bizonyíték arra, hogy még saját magunk sem akadályozhatjuk meg, hogy végleg szétváljunk! Ahova megyünk oda együtt megyünk! – mondta vidáman.
-Még a vécére is? – nevettem.
-Legfőképp oda! – nevetett fel ő is.
-...Mit szólnál, ha inkább azért mennénk? – mutattam hirtelen a háta mögé, ahol egy híd jelent meg a semmiből, a széles patak felett, és a túloldalon egy fél pár vörös csizma árválkodott.
-Azt hiszem soha az életben nem veszek fel ilyen színű cipőt! – jelentette ki Rose miután gyorsan megfordult.

Ezt követően együtt indultunk el a híd, és a próbatétel végét jelentő fél pár piros csizma felé.