Amint újra kitisztult a látásom, egy hatalmas erdő látványa tárult a szemem elé, melynek fái mind apró pici fénygömbökből álltak. A lombokat alkotó fénylő csillagok lila, kék és zöldes árnyalatokban váltották egymást, míg a fák törzsei fehéren fénylettek. Úgy nézett ki, mintha az egész erdő apró karácsonyi izzókkal lenne feldíszítve. Egy pillanatra elvesztem a látvány szépségében, ezért beletelt egy kis időbe mire észrevettem, hogy a ruháim már nem áznak a víztől és a vállamról csöpögő festék sem jelent már gondot. A hajamat ellepő csillámtenger is eltűnt, habár abból egy keveset meghagytam volna magamnak... azért mégsem állt az olyan rosszul.
Mikor hátra fordultam, hogy megköszönjem a szárítást a csillagképnek, csak a három társamat láttam, ahogy hozzám hasonlóan, éppen az erdő fényeiben gyönyörködnek.
Pont meg akartam kérdezni tőlük, hogy mégis hová tűnt Zoé és a bika csillagjegy, amikor egy ismerős hang csendült meg a fejemben, és a többiek arckifejezéséből ítélve, velük is hasonlóképpen történt.

-Sajnos mivel nem segíthetek, így nem lehetek ott veletek, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog nélkülem is! - mondta bíztatóan a hang. - Most gyorsan mindenki tegye a fülébe ezt a zselét - jelent meg előttünk a levegőben egy barnán csillogó trutyi. - Ez kiszűri az ordítást, amit a halandók szervezete nem bírna elviselni. Ellenben egymást ugyanúgy fogjátok hallani, mint ezidáig - mondta a fejünkben a Bika, mire kelletlenül, de belehelyeztük az undi zselét a fülünkbe.

Meglepően jó érzés járta át a testemet a várt kellemetlen borzongás helyett. A zselé néhány másodperc alatt teljesen felszívódott és nem éreztem többé sehol a fülemben. Egy pillanatra azt hittem, hogy valamit jól eltoltam a szokásomhoz híven, hiszen elpárolgott az egész cucc, de a barátaimra nézve láttam, hogy az ő adagjuk is éppen ugyanúgy eltűnt, mint az enyém, vagyis ezek szerint mindent jól csináltam.

-Rendben! - hallottam ismét a csillagjegy hangját a fejemben zengeni. - Sok sikert nektek, mi Zoéval minden mozdulatotokat figyelemmel fogjuk kísérni, de emlékezzetek rá, hogy most ez lesz a hivatalos próbátok, tehát ha valami balul sül el, nem léphetek közbe - mondta kedvesen de szigorúan. - Sok szerencsét! - halkult el végül.

-Oké, tudja valaki, hogy mit keresünk és merre keressük? - hívta elő fegyverét Nate egy kisebb sóhajt követően a nyakláncából, majd az erdő egyik köddel övezett ösvénye felé indult.
Alig lépett be a fák rengetegébe, azonnal egy hatalmas ordítás hallatszódott az erdő mélyéről, mely enyhe rázkódást idézett elő a környezetünkben. A furcsa trutymónak köszönhetően, amit olyan nagy szorgalommal nyomtunk a fülünkbe, egészen elviselhetőnek hatott a hang, habár még így sem mondanám valami kellemesnek...
-Szerintem jobb, ha követjük a hangot, mintsem vaktában induljunk el az ismeretlen felé! - mondta Noah főleg az előre induló fiúnak címezve szavait, majd az ellenkező irányba haladó ösvényre lépett, amerről az ordítást is hallottuk. Erre Nate csak kelletlenül megforgatta szemeit, miközben valami olyasmit motyogott az orra alatt: „Persze, hogy csak utána ordítasz, miután már hülyét csináltam magamból...!".

Noah és Nate haladt elől, mögöttük pedig én és Kaden meneteltünk. Az első néhány percben kíváncsian kaptam a fejemet hol jobbra, hol pedig balra, amint megpillantottam egy-egy fénylő madarat vagy mókust a távolban, de egy idő után kissé elszédültem... és meg is untam ezt a műveletet.
A fák tövében sűrű szürke köd gomolygott, melybe mintha fekete csillámport kevertek volna. Minden egyes lépésünkkel odébb legyeztünk egy kisebb adagot belőle, de amint tovább haladtunk, mögöttünk úgy terítette be az ösvényt, minta egy végtelenül hullámzó, puha paplan volna.
Néhány ijesztő ordítást és egy össze-vissza ágazó ösvényt követően megpillantottunk egy kisebb tisztást az erdő közepén, ahol egy legalább 4 méter magas medve ténfergett ide-oda. Bundája sötétkéken derengett, és fehér színű fénygömbök alkották a mintázatát.
Amint megpillantottam a medvét, gyorsan csöndre intettem a többieket, ugyanis nem volt semmi hangulatom megküzdeni egy mágikusan fénylő óriás medvével, ami valószínűleg egy harapással lenyelne minket. Igyekeztünk a fák takarásában maradni, és közben megbeszélni, hogy mit tegyünk.

-Ti is látjátok, amit én? - kérdezte Noah a tisztásra mutatva. - Az ott komolyan az, amire gondolok?
-Ha egy túlméretezett mutánsmedvére gondolsz, akkor igen! - bólintottam.
-Én most pillanatnyilag a Nagy medve csillagképre gondoltam, de azt hiszem a te megfogalmazásod is helyén való - bólintott barátom elismerően.
-Szóval, akkor most mit is kéne csinálnunk ezzel az izével? - tette fel a kérdést Nate. - Meg kéne ölni...? De egyáltalán meg lehet ölni? - gondolkozott el egy percre.
-Valószínűleg nem lehet megölni - mondta Kaden. - De talán csapdába ejthetjük!
-És utána mihez kezdünk vele? - kérdeztem.
-Átadjuk a bika csillagjegynek! - rántotta meg vállát a fiú. - Nem tudom! Csak hangosan gondolkozom!
-Szerintem nem kéne bántanunk - mérte végig Noah a medvét, ami lassan a tisztást készült elhagyni. - Először meg kéne tudnunk, hogy mit csinál. Vagy, hogy hova megy egyáltalán.
-De mi van, ha közben ránk támad? Akkor muszáj megvédeni magunkat - érveltem.
-Ezért maradunk a fák takarásában, miközben követjük őt - fordult barátom magabiztosan az állat felé, majd óvatos léptekkel a nyomába eredt. Én összenéztem Nate-tel és Kadennel, majd egy közös „Menjünk, vagy megöleti magát" pillantást követően, Noah után siettünk.

A medve lassan mozgott, ám egyre hangosabb ordítások hagyták el az éles fogakkal díszített száját. Nem szívesen kerültem volna az útjába...
Noah rezzenéstelenül figyelte az állat minden mozdulatát, miközben árkon-bokron keresztül követte. Mi hárman óvatosan mentünk barátom után, de már kezdtem elveszíteni a türelmemet.

-Mégis meddig követjük még? - fogtam meg Noah csuklóját, amint mellé értem. - Ez csak időpazarlás. Tudjuk, hogy mi adja ki ezt a hangot, akkor hallgattassuk el valamivel!
-Nem lehet! - rázta fejét a fiú. - Azt hiszem oka van, hogy ilyen hangosan ordít... Olyan, mintha kétségbe lenne esve... mintha...
-Keresne valamit! - fejezte be Kaden Noah mondatát, majd a fejéhez kapott. - Hát persze!
-Mi hát persze? - nézett kérdőn Nate.
-Én is pontosan ugyanezt akartam kérdezni - néztem várakozva Kadenre és Noah-ra.
-Ez egy anyamedve - magyarázta barátom az állat irányába mutatva, ami éppen nagyban szaglászta a fák tövét.
-De hol van a ...? - kezdtem hangosan, a kérdésembe, de nem fejeztem be, ugyanis szinte azonnal fejbe csapott a felismerés. - A kicsinyét keresi! - döbbentem rá.
-A kölyke miatt adja ki ezt az iszonyatos hangot? - nézett Nate a medve irányába. - Ez sok mindent megmagyaráz...
-Igen, meg! - bólintott Kaden. - Azt is, hogy mit vár el tőlünk a bika csillagjegy. Meg kell találnunk a Kis medvét, és vissza kell őt vezetnünk az anyjához! - nézett ránk. - Ezért is mondta korábban, hogy a gondoskodás és a megértés egy formája szükséges a feladathoz! Meg kellett értenünk hogy a medve miért ilyen feldúlt és most gondoskodnunk kell róla, hogy egymásra találjanak a kicsinyével!
-És akkor remélhetőleg találnak egy tágas kis barlangot és nem riad meg mindenféle csillagkép a hangos ordítástól - bólintott vidáman Nate. - Akkor mire várunk még? Vágjunk is bele!
-Én is ezt mondom! - bólintottam mosolyogva. - ...De hogyan is...? - néztem a többiekre kissé elbizonytalanodva.
-Úgy, hogy szétválunk! - mondta Noah. - Én megyek veled a kis medvéért, amíg a többiek rajta tartják a szemüket a nagy medvén - bökött fejével az anya állat felé, ami újból mozgásba lendült.
-Ez mind szép és jó, csakhogy ti nem használhatjátok az erőtöket, szóval védtelenek vagytok! - mondta Kaden. - Ezért megyek én Rose-zal a bocsért, addig ti figyeljetek az anyjára! - mondta a fiú Noah-nak, aki nem igazán lelkesült az ötletért, hogy kettesben maradjon Nate-tel.
-És honnan tudjuk, hogy ki merre van, ha megtaláltátok a bocsot? - kérdezte Nate. - Ez teljesen ismeretlen terület.
-Egyszerű! - halászott elő Kaden egy íróvesszőt és egy üvegcse tintát a táskájából, majd hirtelen megragadta Nate kezét és a megszeppent fiú tenyerére firkantott valamit, majd ugyanazt a mintát a sajátjára is felrajzolta. Mindkét minta egy sakálra hasonlított, ami halványan sárgás fényben felvillant, majd eltűnt. - Ha valami baj van, akkor mondd ki a nevemet és azonnal hallani foglak, egyéb esetben, ha minden jól megy, akkor én fogok majd jelentkezni - magyarázta a fiú. - De csak egyszer működik, szóval igazi vészhelyzet esetén szólits! - figyelmeztette Nate-et, aki egy határozott bólintással jelezte, hogy vette az adást.

Kaden és én ezután sietve az erdő ismeretlen részeibe vetettük magunkat, hogy minél hamarabb megtalálhassuk az elveszett bocsot.

~×~

Körülbelül fél órája kerülgettük már a fénylő fákat, minden nyom nélkül, amikor valami halk kaparászásra lettünk figyelmesek. Gyorsan a hang irányába indultunk, miközben Kaden el nem engedte a kezemet mondván, „Nehogy elvesszek".
Néhány fát és alacsonyabb bokrot megkerülve egy sötétzöld fényekben úszó mocsár terült a szemünk elé, melyből apró sárga fénygömbök szálltak fel a magasba, majd a környező fák törzseibe olvadtak. Úgy tűnt, mintha a mocsárnak valamiféle furcsa végterméke lenne a megannyi apró gömböcske, és ezek a végtermékek alkotnák az erdő növényeit.
Kaden egy pillanatra elbambult, ahogy a sárga gömbök útját figyelte, amint azok kisebb sistergő hangot kiadva az egyes növényekbe olvadnak, de figyelmeztettem, hogy most nem azért vagyunk itt, hogy ámuldozva bámuljuk az ismeretlent.
Körbenéztünk tehát a mocsár környékén, de sehol sem találtuk a hang forrását. Már éppen mentünk volna tovább, amikor megbotlottam egy fa gyökerében, és arccal a mocsárba zuhantam.
Kaden egy elfojtott nevetés kíséretében lépett mellém, hogy talpra segítsen, mikor valami megragadta a lábamat, és nagy lendülettel a levegőbe emelt. Az egyik pillanatban még arccal lefelé fekszem a büdös mocsárban, a másikban pedig már vastag indák tartanak Kaden feje fölött. A fiú próbált utánam kapni, de amekkora erővel rángatta az engem fogva tartó indát, az ugyanakkora erővel szorított.

-Várj! - szóltam a fiúnak, amíg még volt valamennyi levegő a tüdőmben. - Ezzel csak rosszabb lesz... Engedd el! - nyögtem az utolsó lélegzetvételemmel, mire a fiú egy aprót bólintott és elengedte az erős indát.

Hirtelen enyhült a szorítás és újból kaptam levegőt. Kissé szédültem és apró sötét pontok táncoltak a szemem előtt, de ahhoz képest, hogy egy űrbéli mágikus inda fogságban tart egy fénygömbökből álló erdőben, viszonylag jól voltam.

-Most mi legyen? - kiáltott fel Kaden, ugyanis idő közben legalább 3 méter magasságba emelkedtem a mocsár fölé.
-Nem tudom! Te vagy az ősi egyiptomi mágiával rendelkező pasim! - kiáltottam le neki higgadtan. - Találj ki valamit!
-Jó, jó! - morgott az orra alatt. - Ne mozdulj! - kezdett kotorászni a vászontáskájában.
-Most komolyan azt várod, hogy reagáljak erre? - néztem rá kérdőn, miközben fejemmel a mozgásképtelenségem okára, vagyis az erős indákra böktem. - Mert ezzel nem segítesz!
-Bocsi, csak kicsúszott! - nevetett kárörvendően.
-Nem vicces! - kiáltottam le újból. - Attól még mert nem fenyeget halálos veszély, nem éppen a legkényelmesebb idefent.
-Biztos vagy benne? - mosolygott rám. - Nekem egészen hasonlít egy hintaágyhoz!
-Kaden RohadtulNemVagyVicces Hill! Jobb, ha futsz, amikor lejutok innen!
-Hmm... - húzott ki komótosan egy viaszfigurát a táskájából. - Akkor lehet mégsem szedlek le onnan... - méregette a kezében lévő tárgyat.
-Jó, na! - sóhajtottam. - Lehet... hogy nem nyírlak ki, de akkor segíts! Tökre ijesztő idefent! - néztem körbe 3 méterrel a föld szintje felett, mikor egy közeli indakötegből halványan kiszűrődő kékes fény megragadta a tekintetemet. Éppen szólni akartam Kadennek, hogy mégis várjon egy kicsit a kiszabadításommal, hogy jobban szemügyre vehessem a furcsa jelenséget tőlem néhány méterre, de kicsit elkéstem ezzel. Épphogy szólásra nyitottam a számat, a körém fonódó indák recsegni-ropogni kezdtek, majd a következő pillanatban zuhanni kezdtem, egyenes a fiú karjaiba.
-Szívesen! - nyomott egy puszit a fejemre, majd gyengén lerakott a földre.
-Köszi, - ütögettem meg a mellkasát - de azt hiszem vissza kell mennem - indultam meg újból a mocsár felé.
-Hogy mi van? - ragadta meg a kezemet.
-Szerintem tudom honnan jött az a kaparászó hang - magyaráztam felé fordulva. - Láttam egy nagyobb indagumót tőlem nem messze odafent.
-És mégis mi közünk nekünk ahhoz a... - kezdett volna tiltakozni, majd tekintetét rám vezette. - Csak nem gondolod, hogy ott van a kismedve? - húzta össze szemöldökét.
-De, pontosan ez futott át az agyamon! - bólintottam. - Mi van, ha idetévedt valahogy és csapdába ejtették az indák? Ez megmagyarázza, hogy miért nem találja sehol az anyja.
-Igaz, de miért kapták volna el az indák? - nézett a feje fölé.
-Ugyanazért, amiért engem is! Védik a mocsarat! - mutattam körbe. - Gondolj bele! Akkor tekeredtek rám, amikor beleestem a mocsárba! Valószínűleg a bocs is véletlenül belemászhatott, így került csapdába.
-Ez nem hülyeség... - értett velem egyet. - De akkor sem kell újból abba a sáros löttybe vetned magadat! Inkább azt a valamit is kiszabadítom, - mutatott a feje fölé - és reménykedünk, hogy nem valami végzetes fenevadat eresztünk szabadon, ami a világvégét fogja okozni - vigyorgott rám.
-Szorítok neked! - kulcsoltam össze a mutató és a középső ujjaimat mindkét kezemen, majd egy fa mögé bújtam, hogy onnan figyeljem a barátomat, amint egy lehetséges baromságot készül végrehajtani az én bíztatásomra. Csak ahogy más egészséges kapcsolatban ez lenni szokott... Semmi extra.

Kaden újból kihalászott egy viaszfigurát a táskájából, mely ha jól láttam, valamiféle bogarat ábrázolt. Mondott a figurának néhány számomra ismeretlen vezényszót, mire a bogár életre kelt. A fiú felhajította azt a magasan tekergő indákra, melyek recsegve adták meg magukat a bogár étvágyának.

-Te, hallod!? - szóltam Kadennek a fa mögül kimászva. - Komolyan egy olyan izével szabadítottál ki? Ugye tudod, hogy nem bírom a bokarakat!?
-Az nem egy sima bogár, hanem egy szkarabeusz! - legyintett.
-Vagyis egy olyan bogár, ami állatok ürülékéből kel ki... így már sokkal jobb! Köszi! - horkantam fel.
-Nem ez a lényeg! Az ősi Egyiptomban ez egy szent állat volt és... - kezdett bele a rögtönzött töriórájába, amikor hirtelen közénk zuhant egy nagyobb adag inda, amit egy kisebb bőgést követően, valami szőrös is követett.
-Mondd, hogy a Kis medve az! Mondd, hogy a Kis medve az! - ugrottam vissza a fa mögé, miközben gyorsan előhalásztam a tőrjeimet.
-Nyugi, elő jöhetsz! Ez csak egy ártalmatlan medvebocs! - hallatszott Kaden hangja, mire nyugodtan visszahelyeztem tőrjeimet az övemre és óvatosan az új jövevény mellé sétáltam. - Hát nem te vagy a világ legaranyosabb csillagképe? Hát nem te vagy a világ legszebb... - guggolt le Kaden a kis medve mellé, ami hirtelen a fiú irányába kapott, majd gyorsan mögém rohant.
-Mi a... - néztem csodálkozva a hátam mögött reszkető kicsi állatra, ami a „kicsi" szó ellenére is elérte egy nagyobb kutya méreteit.
-Úgy tűnik téged szimpatikusabbnak talál! - egyenesedett fel Kaden a guggoló pozícióból.
-Azért, mert van esze ennek a kis csöppségnek! Nincs igazam? - mosolyogtam a medvére, aki erre orrával gyengéden megbökte a lábszáramat.
-Hogy mi!? Mit akar ez jelenteni? - kerekedtek el Kaden szemei.
-Semmi, semmi! - nevettem a fiú ábrázatán. - Csak nyelvbotlás volt.
-Mutatok én neked mindjárt olyan nyelvbotlást! - kezdett huncut és vad csillogással a szemében közelebb jönni felém, mikor a tenyerére rajzolt jel felvillant és Nate hangja csendült fel benne.
-Hallotok!? - kérdezte a fiú, nagy lihegések közepette.
-Igen, hallunk! - válaszolt megtorpanva Kaden. Mi történt? Jól vagytok?
-Jól, de az anya medve egy kissé... bedühödött ránk... - mondta a fiú még mindig levegőért kapkodva. - Most sikerült ugyan leráznunk, de hallom, hogy itt van valahol a közelben és minket keres. Noah azt mondja, hogy biztosan azt hiszi, nálunk van a kicsinye, ezért üldöz - darálta le gyorsan az információt Nate.
-Rendben, máris megyünk! - mondta Kaden. - Megtaláltuk a bocsot, maradjatok ott ahol vagytok!
-Könnyű azt mondani! - horkant fel Nate, és valamit odakiáltott barátomnak, majd újból hozzánk szólt- Siessetek! Azt hiszem kiszúrta Noah-t.
-Gyorsan másszatok fel egy jó magas fára! A medvék oda nem tudnak követni! - kiáltottam bele hirtelen Kaden tenyerébe.
-Ezt mi is tudjuk, de láttad te mekkora ez az állat!? Ha felágaskodik, simán elér minket - mondta Nate, miközben hallani lehetett, hogy a fák között futva szlalomozik.
-Máris indulunk! Tartsatok ki! - mondta Kaden, miközben halványulni kezdett a tenyerére rajzolt szimbólum. - Maradjatok egyhelyben! - utasította őket, mielőtt végleg eltűnt volna a jel.
-Hogyan találjuk meg őket? Már nem hallom a medve ordítását - estem kétségbe.
-Nem ordít, mert ahelyett, hogy a kicsinyét hívná, most Noah-ékkal van elfoglalva - magyarázta Kaden, miközben a nyomában velem és a kismedvével megindult az erdő mélye felé. - A jel segítségével nem csak hallottam Nate-et, hanem a pontos helyét is érzékeltem, szóval ha minden jól megy és nem kóborolnak túl messzire onnan, akkor meg fogjuk találni őket! - mosolygott bíztatóan felém, majd gyorsabb tempóra kapcsolt. Én is követtem a példáját, miközben a szemem sarkából a bocsot figyeltem, aki szorosan követett engem.
Talán érezte, hogy nagyobb biztonságban van velünk...

~×~

Körülbelül 15 perc elteltével, már hallottuk és láttuk is, ahogy az anyamedve morogva dönti ki az útjába kerülő fákat, amik ahogy földet értek, apró fénygömbökké robbantak szét. Egészen szép jelenségnek bizonyult, leszámítva a tényt, hogy egy hatalmas és vérszomjas csillagközi medve tombolása okozta mindezt.
Noah és Nate egy fa félig kiálló gyökerei között bujkáltak, és a medve éppen feléjük tartott. Egy pillanatra nem tudtam megmozdulni, ahogy megláttam a hatalmas állatot a barátaim felé rohanni, de gyorsan megráztam fejemet, ezzel kiűzve a riadtságot. A medve felé kezdtem rohanni, majd mikor elég közel kerültem hozzá, hangosan elordítottam magamat.

-IDE NÉZZ!!! NEM ŐK KELLENEK NEKED! ITT VAN A KÖLYKÖD, NEM NÁLUK! - álltam félre, hogy láthatóvá váljon a mögöttem szaladó medvebocs.

A nagy medve hirtelen megtorpant, majd dühös tekintetét nekem szegezte, ám amint a kicsinye egyenesen az anyukája felé kezdett rohanni, már nem is érdekelte, hogy ott vagyunk körülötte. Az állat a teljes figyelmét a bocsnak szentelte, aki láthatólag vidáman rohant az anyukájához.
Az anya medve testtartásán látszott, hogy megnyugodott és ezzel egyidőben zsugorodni is kezdett. Nemsokára a mérete megegyezett egy átlagos medvéjével és velünk nem is törődve az erdő sűrűje felé kezdett cammogni, miközben vigyázott, hogy a kicsinye nehogy újból elszökjön tőle.
Ez az egész mind azért volt, mert egy anya elveszítette a gyermekét.