Miért kell annak az idiótának elszaladnia? Egyhelyben nem lehet duzzogni? Amióta ismerem, folyamatosan rohangálok utána! Nem kóser Kaden, nem kóser!
Épphogy kitettem a lábamat a sátorból, hogy a fiú után siethessek, valaki pont ugyanabban a pillanatban próbált bemenni a gyengélkedőre, melynek természetesen az lett az eredménye, hogy egymásba ütköztünk. Ő hanyatt esett az én lábamban én pedig hasra az ő lábában.
Nyöszörögve tápászkodtam fel, miközben a számba került föld és fű maradékát próbáltam kiköpdösni.
Legalább tudjuk, hogy működik a gravitáció...

- Hádészra, ez nem az én napom! Te mindenhova úgy rohansz, hogy nem nézel körül? Előbb az a srác is majdnem nekem jött! - mutatott a fiú Kaden után, aki az aréna felé tartott, de időközben eltűnt a szemem elől. Az idegen lassan felállt, majd a ruháját kezdte leporolni. - Vágom én, hogy nem vagyok olyan magas, de azért észre lehetne venni! - mérgelődött tovább.

A váratlan helyzettől hirtelen nem tudtam mit felelni a felháborodására, így csak némán végigmértem a fiút. Nem emlékszem rá, hogy láttam volna korábban is a táborban, ami eléggé különös, tekintve, hogy eléggé kitűnt, hiszen mindenkivel ellentétben ő nem a tábor narancsszínű pólóját, hanem egy fekete, koponya mintásat viselt.
A nadrágja is szén fekete, akár csak a haja, habár most mindkettő kissé szürkére színeződött a portól. Alacsony és sovány volt, ám mégis a bőrszíne rémisztett meg a legjobban. Majdnem, hogy teljesen fehér volt, akár egy halotté...

-Vámpír...? - gondolkodtam hangosan. Mert valljuk be, már azon se lepődnék meg, ha egy sátánista ufó, egy lángoló lámán szállna alá mondván ő az ükapám...
- Mi? - nézett rám értetlenül a fiú.
- Kérlek mondd, hogy semmilyen közöd nincs a Cullen névhez vagy családhoz, és nincs egy Edward nevű testvéred!
- Öhmm.... Nincs? - húzta szűkebbre szemeit.
- Huh! - kaptam mellkasomhoz megkönnyebbülve. - Akkor még nem érettünk meg az apokalipszisre! Micsoda megkönnyebbülés - mosolyogtam.
Egy fél percnyi furcsa egymásra bámulás után ő törte meg a csendet.
- Fura vagy. - Hoppá, hoppá, csak nem egy apró mosolyt látok a szája sarkában?
- Köszönöm! Te meg borzasztóan nézel ki! - vigyorogtam tovább.
- Olyat is mondhatnál, amit még nem tudok! - nézett rám lesújtó tekintettel, majd hátat fordítva, a sátor felé kezdett indulni.
- Várj! - léptem gyorsan mellé. - Nem úgy értettem - mondtam bűnbánóan. - Nem a kinézetedre mondtam, hanem az állapotodra! Biztos jól vagy? Mert úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik! Figyelmeztetlek, nem foglak elkapni. Pocsék reakció időm van! - nevettem fel kínosan.
- Mi? Ja... izé.. Nem, köszi jól vagyok - bólintott.
-...Egyébként van valami a hajadban! - Habár a fiú egész aurája azt súgta, hogy ne érjek hozzá és tartsam távol tőle magamat, mégis odanyúltam és kiszedtem a hajából a bele gabalyodott falevelet. - Bocsi, hogy nem figyeltem merre megyek, csak nagyon ideges voltam és teljesen máson járt az agyam! - dobtam el a levelet, majd hátrébb léptem két lépést, hogy a szemébe tudjak nézni, ugyanis még hozzám képest is eléggé alacsony volt.
- Nem számít! - rántotta meg vállait, majd csöndben meredt maga elé. Úgy tűnik nem egy bőbeszédű srác. Milyen aranyos...
- Amúgy Rose vagyok! - nyújtottam oda a kezemet, amit egy kis ideig csak némán fürkészett, majd bizonytalanul megrázta.
- Nico! - lépett ki a sátorból Will, pont mikor a fiú nyitotta volna ki a száját, hogy bemutatkozhasson. - Mi tartott ennyi ideig!? Már 2 órája itt kellene lenned! - állt meg az említett mellett, aki csak némán, rezzenéstelen arccal hallgatta, ahogy Will mérgelődik. - Te nem mentél már el egyszer? - nézett most felém a szőke hajú, majd összeráncolta szemöldökét.
- De igen! Csak aztán egymásba futottunk - mutattam - ezek szerint - Nicora.
- Méghozzá szó szerint! - tette hozzá a fekete hajú.
- Veled folyton történik valami! - rázta aggódóan Will a fejét, majd a fiú arcát és testét kezdte el fürkészni. - Nem sérültél meg, ugye? - kérdezte aggódva.
Igen, kösz a kérdést Will, én is jól vagyok!
- Tökéletesen jól vagyok. Nem kell túlreagálni a dolgot! - forgatta szemeit a fiú unottan.
- Rendben... most viszont, ha nem bánod Rose, nekem még gyorsan el kell végeznem néhány vizsgálatot ezen a bolondon, ugyanis nem képes magára vigyázni. És hajlamos elhallgatni azt, ha fáj valamije vagy ha rosszul van - nézett rá szigorúan.
- Teljesen jól vagyok! - pillantott Nico haragosan a szőkére.
- Akkor miért is vagy most itt? - tette fel a kérdést Will mosolyogva.
- Mert megfenyegettél, ha nem jövök el, kiplakátolod a tábort a fejemmel, azzal a felirattal, hogy eltűntem! - felelte.
- Olyan zseniális vagyok. Hiszen bevált, nem? - villantotta meg győztes mosolyát Will. Az emberek a fogkrémreklámokban, most biztos otthon zokognak, szidva mindenkit, hogy nekik miért nem lehet ilyen fényes és tökéletes mosolyuk.
- Inkább legyünk túl rajta, mert nekem még dolgom van! - indult meg gyorsan Nico a gyengélkedő felé.
- Mégis milyen dolgod lenne? Nemsokára vak sötét lesz! - indult meg utána Will is, de előtte mosolyogva elköszönt tőlem. Észvesztően aranyosak együtt. Vagy csak én képzelődők? Eskü, mint Jin és Jang.

Miután jól kimulattam magamat a két fiú „veszekedésén", mosolyogva megráztam a fejemet és Kaden után indultam az arénába. Most jöhet a MI veszekedésünk...
Mire odaértem, a fiú a kardjával éppen az egyik gyakorló bábút verte agyon. Hangosan lihegett és izzadt az intenzív gyakorlat hatására, ám egy pillanatra sem állt meg pihenni. Egyik kardcsapás következett a másik után. Szerintem nem is vette észre, hogy ott vagyok, ugyanis láttam rajta, hogy éppen el van merülve gondolataiban.

- Kaden! - szólítottam meg.

Újabb kardcsapások, ám figyelmét nem fordította el a bábútól.
Na, mostmár szándékosan ignorál...

- Kaden!! - szóltam oda neki még egyszer hangosabban.

Újabb kardcsapások. Zéro shit adás Rose iránt? Így akarsz játszani? Akkor így játszunk!
Lenéztem a földre, és a legelső kezem ügyébe eső tárgyat vettem fel, ami éppenséggel egy kisebb kavics volt. Gonoszul mosolyogva néztem Kaden irányába. Nem szeretem, ha ignorálnak...

- KADEN! - kiáltottam, majd a kavicsot a fiú felé hajítottam, ami tökéletesen irányítottan a feje tetejét találta el.
- Áú! - kapott a találat helyére a fiú. Először a kavicsra nézett a földön, majd tekintetét dühösen rám emelte. - Normális vagy? Nekem dobtál egy követ!
- Először is igen, épeszű vagyok még, köszönöm kérdésed - mosolyogtam rá angyalian. - Másodjára pedig, az csak egy kicsike kavics volt, ráadásul megérdemelted! És ami a legjobb benne, hogy elértem a célomat, most már rám figyelsz! - kezdtem el lassan közelebb lépkedni hozzá. Láttam, hogy mondani készül valamit, ám én megelőztem mielőtt elkezdhette volna. - Mi volt ez az egész dolog Nate-tel? - Kérdésemre arca még inkább elkomorult.
- Semmi! - válaszolt röviden.
- Ugyan már Kaden. Ne nézz hülyének... Azt hittem kinőttetek már abból a korból, hogy egymásnak essetek, mint két óvodás a homokozóban.
- Ő kezdte! - válaszolt automatikusan, mire csak megforgattam a szemeimet.
- Látod? Csak történt valami! Mi miatt vesztetek össze ennyire?
- Rose. Miért nem engeded el a dolgot? Fiús baromság volt. Felesleges fenn akadnod rajta - fordult meg, majd a mellette heverő törölközőért nyúlt, hogy letörölje az izzadságot az arcáról.
- Nem, nem az! Tudom nagyon jól, hogy hazudsz nekem! Miért nem mondod el? ...Tőled akartam először hallani, de rendben, ha te nem árulod el, megkérdem inkább Nate-től - fordultam meg dühösen.
- Persze, fuss csak a kis fiúdhoz! - mondta gúnyosan. Kijelentésére megtorpantam. Éreztem, ahogy elönt a düh és a forróság.
- Mi a franc? Mit mondtál? - vettem egy 180 fokos fordulatot, és feldúltan Kaden irányába indultam. Látszólag azonban nem igazán rémisztettem meg. Arca kifejezéstelen volt. - Ezt a baromságot mégis honnan veszed!? - álltam meg tőle néhány centire.
- Rose, ne próbálj meg áltatni! Láttalak vele! - kiabálta feldúltan.
- És!? - néztem rá értetlenül.
- Rose. Láttalak vele! - nézett mérgesen a tündöklő szemeivel mélyen az enyéimbe. Valamiért tekintetében mintha fájdalmat láttam volna csillanni, de nem olyat, mint amilyet egy szimpla sebesülés okozna. Inkább mintha meg lenne bántva, esetleg elárulva...
- Kaden, esküszöm az égre, nem tudom miről beszélsz! - kezdtem egyre jobban megelégelni.
- Dehogynem tudod! Ott voltatok a házban! És ölelkeztetek a földön ülve! Láttam mindent! - mondta hevesen.
- Most komolyan azért verekedtetek össze mert megöleltük egymást Nate-tel!? - Válasz helyett csak összeszorította ajkait, majd lesütötte a szemét, ami nálam egy automatikus igent jelent. - Mindketten megérdemeltek egy jókora pofont! - hitetlenkedtem. - Kaden, az semmi nem volt! Barátok vagyunk. Semmi több! Csak beszélgettünk - magyarázkodtam.
- Még jó, hogy nem hiszek neked! - makacskodott.
- Félreérted a helyzetet! - folytattam. - Pusztán baráti szeretetből öleltem meg! Minden barátommal ezt teszem! Ráadásul, tegnap sokat tudtam beszélni vele bizonyos dolgokról, és ennek az eredménye volt, hogy megöleltük egymást! Semmi több nem történt! - próbáltam meggyőzni majd hirtelen belém csapott a felismerés. - Álljon meg a menet! - torpantam meg. A fiú kérdőn nézett rám. - Miért is magyarázkodok neked erről?
- Mi...? - szeppent meg kérdésemen. - Hát mert... izé.. öhm...
- Ráadásul ez azt jelenti, hogy szimplán csakis azért verekedtél vele mert megölelt? - vontam le a következtetést.
- Mi? Ja, igen. Valszeg ezért... - vakarta meg tarkóját zavartan.
- Mi az, hogy „valszeg"? Nem vagytok normálisak! Miért nem kérdeztetek meg engem!? Nem is ő, hanem te, te idióta! Elmagyaráztam volna neked ezt az egész félreértést! De neeem, te mész és nekiesel a másiknak! - kiabáltam dühösen.
- Ő hergelt! Magának köszönheti!
- De mégis miért érdekel ez téged egyáltalán? Még, ha lenne is valami közöttünk, akkor sem rohangálhatsz péppé verve embereket, csak ezért mert megöleltek!
- De igenis megtehetem! És igenis meg fogom, ha hozzád érnek!
- DE MÉGIS MIÉRT TENNÉD MINDEZT!? EZ ŐRÜLTSÉG!!! - kiáltottam rá teljes hangerővel.
- AZÉRT MERT KEDVELLEK!!!