Másnap reggel kipihenten keltem, úgy éreztem, majd kicsattanok. Az utóbbi időkhöz képest, mintha most sikerült volna igazán jól kialudnom magam, ami eléggé különös, tekintve az éjjel történteket...
Rose még javában húzta a lóbőrt, és valami olyan eldeformálódott pózban feküdt, hogy ha a kemény fejtámasztól nem is, de ettől a pozíciótól biztosan megfájdul majd valamije, legfőképpen a derekára tippeltem.
Miután halkan lemásztam az ágy felső emeletéről és a fürdőbe készülődve előhalásztam a szokott farmeremet és a narancssárga Félvér Táboros rövid ujjúmat, egyszer csak Kaden szólalt meg mögöttem, mire ugrottam egyet.

-Ilyen korán fent vagy? - kérdezte rekedtes hangon. Látszott rajta, hogy én ébresztettem fel.
-Igen, nem tudtam tovább aludni. Bocs, hogy felkeltettelek!
-Semmiség. Úgyis dobnom kell egy sárgát - kelt ki az ágyából, majd elsietett mellettem, ki az ajtón.

Megértem miért jön be ennyire Rose-nak ez az ember. Nem semmik azok a kidolgozott has- és hátizmok! (Igaz, nekem inkább Nate az esetem, de azért nekem is van szemem, én is látom, hogy Kaden sem piskóta) Látszik, hogy sokat edzhetett, hogy így nézzen ki. Ilyenkor irigylem azokat az embereket, akik képesek így kipattintani magukat - ahogy Rose-zal mondjuk - ilyen esztétikusra. Se nem túl kevés, se nem túl sok. Éppen megfelelően vonzó és hasznos is egyszerre, ha éppen az életéért küzd az ember...
Én hiába edzek naponta több órát, alig látszik meg rajtam. Ilyenkor Rose mindig nevetni szokott, ugyanis szerinte ez a „szerencsés genetikám" hátulütője. Folyton azt mondogatja, hogy ez az ára annak, hogy annyit ehetek, amennyi jól esik, de mégsem hízok el soha. Lehet igaza van...

-Itt is vagyok, mostmár mehetsz! - lépett be az ajtón Kaden.
-Hmm...? - néztem rá kicsit összezavarodva, ugyanis idő közben elfelejtettem, hogy mit is akartam.
-Nem a fürdőbe készültél? - nézett rám, majd le a kezemben tartott ruhákra.
-Ja! Igen! De, igen! - fordultam ide-oda, majd végül megtaláltam a helyes irányt és elindultam kifelé a szobából.
-Vízagyú! - nevetett magában Kaden.
-Hallottam ám! - fordultam gyorsan hátra, majd egy szúrós pillantás kíséretében becsuktam az ajtót.

~×~

Túl vagyok egy újabb mozgalmas délelőttön. Már mindent tudok a felszíni vizekről, a benne lévő élőlényekről, és a vizük felhasználásának módszereiről, mind mágikus, mind pedig hagyományos értelemben. Még egy viszonylag rövidnek számító, 1 órás erőnléti edzést is tartott Kheirón, amit meglehetősen élveztem, de az utána következő óra, amin fegyverhasználatot tanulunk, valahogy teljesen kikészített. Arra már rájöttünk az idők során, hogy a karddal túl lassú vagyok, dobókésekkel ügyetlen, íjjal nem találok célba, a lándzsához meg hozzá sem engedtek érni... Maradt a bot, amit még Nate-tel választottunk ki az első napon, de azzal sem aratok túl nagy sikert... Talán annyit tanultam az elmúlt hetekben, hogy hogyan védjem ki a lassúbb támadásokat, és hogyan hajítsam el úgy a fegyverem, hogy nagyobb százalékban okozzon sérülést az ellenfélnek, mintsem nekem. Tiszta profi vagyok, nem de?
Most éppen a gyengélkedő felé tartok, miközben egy szalámis szendvicset próbálok útközben a létező leggyorsabban megenni, lehetőleg úgy, hogy ne az legyen az első tapasztalat velem kapcsolatosan, hogy ki kell szedniük a torkomon akadt ebédemet... Na igen, az eléggé kínos lenne..

-Szia! Noah, ugye? - szólított meg egy szőke fiú a gyengélkedő sátra előtt állva.
-Ömm... igen. Honnan tudtad? - léptem mellé bizonytalanul.
-Mr. D szólt, hogy nemsokára jön egy új önkéntes, valami Noel Colling. Szóval biztos voltam benne, hogy rád gondolt! - mosolygott, majd intett, hogy kövessem.
-Szóval... te tudod, hogy hogyan hívnak, mert... gondolom elterjedt a hírünk, ugyanis csak úgy idecsöppentünk a táborba, ami eléggé felkelti az érdeklődést... - találgattam. - Viszont nekem sokkal nehezebb a dolgom, ugyanis több száz új név és arc van, szóval ne haragudj, de fogalmam sincs, hogy te ki vagy! - álltam meg, zavartan vakarva a fejemet.
-Jaj, igaz! - nevette el magát. - Elfelejtettem bemutatkozni! Will vagyok, barátoknak csak Will - kacsintott. Egy pillanatra majdnem hagytam magam összezavarni, de aztán kapcsoltam. Egy félmosoly és egy szemforgatás után, már mentem is utána, ugyanis ez a srác még véletlenül sem akart egyhelyben maradni.
-Hova sietünk ennyire? Alig állok a lábamon! - lihegtem. - Nem akarod előbb elmondani, hogy mit csináljak? - kockáztattam meg a kérdést.
-Dehogynem akarom, de nincs rá idő. Itt folytonos a nyüzsgés és sosincs megállás... maximum, amikor éppen senkinek nincs kedve megsérülni, de ilyen is csak szökőévente egyszer fordul elő - csóválta a fejét, miközben a priccsek között szlalomoztunk. - Erre vannak a gyógyfüvek, arra a gyógyszerek, amarra pedig a különféle krémek - mutatott három különböző szekrényre miközben az egyik sérült táborozó kötését kezdte kibontani. - Ha hátra nézel, - folytatta a „körbevezetést" - a nagy fa szekrényben, amelyiknek van egy tükör az egyik oldalán, abban vannak a kötések, a ragtapaszok, a fáslik és minden egyéb, ami a sebek bekötözéséhez szükséges. Kérlek hozz egy sárga fáslit, körülbelül 3 métereset, de előtte moss jól kezet, ott! - mutatott egy a sarokban elhelyezkedő mosdókagylóra, ami eléggé furcsának hatott, tekintve, hogy egy nagy sátorban vagyunk.

Gyorsan kezet mostam a csapra készített fertőtlenítővel, majd a tükrös, fa szekrényt kinyitva egy rakás különböző színű és hosszúságú anyagdarab nézett velem farkasszemet. Oké, akkor hol a sárga... Itt van! És melyik lehet 3 méteres... Ez jó lesz!
Visszamentem Will-hez, aki addigra már teljesen leszedte a sérült előző kötését, letörölte a sebet valami édeskés illatú folyadékkal, és már nyújtotta is a kezét a sárga anyagdarabért.
Néztem, ahogy mesteri gyorsasággal és pontossággal tekeri körbe a táborozó lábát. Gyanítom legalább ezerszer csinált már hasonlót és valószínűleg álmában is menne neki úgy, hogy az egyik keze hátra van kötözve.
Ezután mindkét kezét a bekötözött testrészre helyezte, majd lehunyta a szemeit. Csodálkozva néztem, ahogy a sárga fásli, kezd fehéredni, mígnem teljesen hófehérré nem vált.

-Rendben, Max! Készen is vagy! - szólt a sérültnek, majd folytatta. - Ez volt az ötödik, most már nem kell sok idő és teljesen meggyógyulsz! Holnapra jobb lesz a lábad, mint újkorában! - veregette meg a fiú vállát.
-Köszi Will! Hihetetlen, hogy öt nap alatt helyre raktál! Jövök neked eggyel!
-Ugyan, dehogy! - legyintett. - Ez a munkám. Meg különben is, már vagy háromszor hallottam ezt tőled, de azóta sem történt semmi - nevetett.
-Jó, de ha sosem szólsz hogy kell valami, - folytatta Max - akkor nem tudok mit tenni!
-Na, nem azért mondtam, tudod jól! Nekem az éppen elég, ha legközelebb nem töröd el magad! - mutatott a bekötözött lábára. - És most hagylak pihenni! Szólj Lily-nek, ha szükséged van valamire, nemsokára visszajön az ebédszünetéről! - köszöntek el egymástól.
-Azta! - szólaltam meg, miközben a fiú tovább vezetett a sátorban. - Mi volt az a sárga fáslis izé? És hogyan raktad helyre a törött lábát 5 nap alatt? - árasztottam el a kérdéseimmel.
-Ami a fáslit illeti, különböző gyógynövények kivonatába volt áztatva, amit az erőm segítségével a sérülésbe irányítottam. Így sokkal gyorsabb és egyszerűbb a gyógyítás - mosolygott, miközben levett egy könyvet az egyik könyvespolcról, majd a hóna alá csapta. - Egyébként a törésre nem vagyok büszke, ugyanis általában a nyílttöréseket sikerül 5 nap alatt meggyógyítani, a sima törést pedig akár 2 alatt is... Mostanában kezdek kifáradni, ami az erőmben is megmutatkozik - csóválta a fejét.
-Mi!? Nyílttörést 5 nap alatt!? De hát ez kész csoda! Hidd el nekem, nem fáradsz te sehova! Még így is ezerszer gyorsabb, mintha hagyományos kórházba vinnének valakit.
-Ez igaz, de régebben még ennél is gyorsabb voltam... Mondjuk akkor megkövetelték az események is - állt meg egy pillanatra, majd egy gyors fejrázást követően újból elindult. - Gyere utánam, rengeteg dolgunk lesz még vacsoráig!

Azalatt a pár óra alatt, amennyit a gyengélkedőn töltöttem, jobban kifáradtam, mint egy hajnalban kezdődő erősítésen.
Alig voltunk néhányan az összes beteg ellátására, mivel éppen ebédidő volt. Ekkor ugyanis körülbelül másfél órányi szünet van engedélyezve a többi Apollónosnak, egészen addig, amíg Will bírja az iramot... És nyugodtan állíthatom: nagyon is bírja! Igaz segítettem neki én is, de inkább ő volt az, aki ide-oda pattogott és intézkedett, plusz még magyarázott is.
Például elmondta, hogy merre találom a sebész eszközöket, a vészhelyzeti ambrózia és nektár adagokat, még azt is elmesélte, hogy régen a Nagyházban volt a gyengélkedő, de ahogy egyre több félvér jelent meg a táborban, egyre többet kellett egyidőben kezelni, így felállítottak egy sátrat közel az arénához, így hamarabb tudják megkezdeni a kezeléseket és jobban elfér mindenki.
Éppen elköszöntem Willtől, ugyanis mára végeztem a gyengélkedőn, mikor velem szemben sántikált be Nate a sátorba egy táborozóra támaszkodva. Mögötte Kaden jött, karját Rose vállán támasztva, ugyancsak erősen sántítva.

-Itt meg mi a fene történt!? - léptem a két fiú elé, akik tele voltak kék és lila foltokkal.
-Kérdezd őt! - bökött Nate a fejével Kaden felé.
-Mi az, hogy engem kérdezzen!? Te provokáltad! - háborodott fel a fiú.
-Én provokáltam!? És szerinted az minek számít, amikor te és...
-ELÉG MÁR! MINDKETTEN ABBAHAGYNI! - vetett véget a veszekedésüknek Rose. - Egész idefelé ezen ment a vita, hogy kinek a hibája volt. Befejeztem veletek! Szedjétek már össze magatokat! Szétrobban tőletek a fejem!
-Igaza van haver! - szólt Nate-hez a táborozó, aki eddig segített a fiúnak elbotorkálni. - Nem voltál önmagad!
-Jólvan Jack! Most erre van a legkevésbé szükségem, hogy még te is kioktass! - vakarta meg a fejét a fiú.
-Haver, nem oktat itt ki senki, csak azt mondom, hogy nem ártana elgondolkoznod azon, hogy mit miért csinálsz! - mondta, miközben segített leültetni Nate-et egy szabad priccsre. - Most ha megbocsájtotok, nekem még dolgom van - intett Jack, majd elhagyta a sátrat.

-Oké, Rose, kérlek fektesd Kadent az egyik szabad helyre, lehetőleg ne Nate mellé, mert még a végén így is összekapnak! - mondtam barátnőmnek, miközben töltöttem a fiúknak egy-egy pohár vizet. - Ezt igyátok meg és egy hangot nem akarok hallani, amíg Will nem adott valami orvosságot a sérülésekre! Majd később elmesélitek, hogy mi is történt! - mondtam szigorúan, mire mindketten csak durcásan néztek egymásra. - Most szólok Willnek, hogy van még két idióta, akik nem bírnak a hormonjaikkal, addig figyelj rájuk Rose, hogy nehogy valami hülyeséget csináljanak! - a lány egy határozott bólintással jelezte, hogy akár le is üti őket ha kell, én pedig Will keresésére indultam.
Pedig már azt hittem, hogy végre mehetek vacsorázni ezután a zsúfolt és rohangálós nap után... úgy tűnik tévedtem... ismét.