- Szerinted miért nézett ránk olyan furcsán az igazgató? - löktem el magam az asztalt megragadva és kezdtem el forogni a székemmel körbe és körbe.
Nagyon furcsán viselkedett amikor kijöttünk, nem csak velem, de Noah-val is. Folyton felénk pillantgatott, majd amikor észrevette, hogy felfigyeltünk arra, hogy ezt csinálja, az igazgatóhelyettesekkel kezdett el pusmogni. Furdalta a kíváncsiág az oldalam.
Valami rossz erőt kaptunk volna?
Lenéztem és a kezembe vettem a nyakláncom, mintha az válaszokat tudna adni.
- El fogsz szédülni - jegyezte meg Noah az ágyamon ücsörögve.
Karkötőjét stírölte most már lassan fél órája. Mit nézett rajta annyira? Fogalmam sincs.
- Nem válaszoltál a kérdésre - löktem meg magam megint, gúnyosan vigyorogva rá.
Bár nem hinném, hogy látta mert még mindig a karkötőjével volt elfoglalva.
- Töröld le azt a vigyort a képedről! - szólt váratlanul.
- Honnan tudtad!? - tettem le lábamat a földre ezzel megállítva a pörgést.
- Ismerlek - mondta mosolyogva, rám sem pillantva.
- Nehogy aztán kidobjalak a szobámból! A szobatársam nem szeret ám téged! - fenyegettem meg ujjammal felé bökdösve.
Apró mosoly futott át az arcán, majd felnézett rám a karkötőjéből.
- Nincs is szobatársad - mutatott a teljesen üres ágyra a szoba másik sarkában - Na nem mintha elférne - mutatott most körbe szinte az egész szobán - Olyan rumlis vagy, hogy egy egész takarítóbrigád is szívrohamot kapna ezt látva!
- Azért ne túlozzunk - néztem én is jobban körbe.
Na jó, de. Lehet feldobnák a papucsot...

A szoba alapjáraton nem volt nagy. Két ágy, hozzájuk egy-egy szekrény, és (mit hoz az élet) két íróasztal alkotta a berendezést. A falak fehérek voltak mint a frissen esett hó, a padló pedig csoki barna fával volt lefedve. Az ajtóval szemben volt egy kis ablak, pont akkora, hogy egy személy kényelmesen ki tudjon nézni a tájra.
Az ablak mellett a két sarokban helyezkedtek el az ágyak, bár mondjuk csak én használtam a sajátomat. Meg is látszott, míg az egyiken csak egy fehér lepedő volt, az enyém színesebb volt, mint maga a színskála, unikornisokkal, lámákkal és hatalmas Pikachu figurákkal díszítve.
Egyszer a falat is telefestettem velük, és aztán amikor kiderült, vissza kellett festenem az egészet újra uncsi fehérre. Minden évben megfenyegetnek a tanárok, ha újra megpróbálom, nemhogy csak a szobát, de az egész sulit újrafesthetem. Így hát majd utolsó évben, az utolsó napon azt tervezem, hogy az egész iskolát kifestem képzeletbeli háziállataimmal.
- Túlozzunk? Rose, ez a szoba úgy néz ki mintha egy tornádó család nyaralt volna benne! - rántott ki Noah a gondolataimból.
- Hát tehetek én róla hogy a cuccaim jobban érzik magukat a földön mint abban a sötét szekrényben!? - mondtam, miközben gyorsan lehajoltam és felkaptam a legelső pólót ami a kezembe került majd úgy szorítottam magamhoz, mintha szegény azt ordibálná ,,Sose tegyetek oda vissza"!
- De hisz két gardróbod is van! - mutatott a másikra a szoba túloldalán üresen állva.
- Nem tehetem! Mi van, ha jön az új lakótársam?
- Rose, az elmúlt két tanévben, összesen 13 szobatársad volt. Egy se bírta egy hónapnál tovább. Sőt! Emlékszel Marie Gwall-ra?
- Hogy kire? - néztem rá értetlenül.
Annyi volt már, minek jegyezzem meg őket?
- A legutóbbi lány, aki itt lakott - nézett rám szúrósan.
- ÁÁÁ! Az egy hónapos csaj! Hát ezt mond!
- Uuugh, mindegy, igen, ő rá. Ő volt itt a legtovább. De szegény a végén már könyörgött az igazgatónak, hogy tegyék át máshova. Még azt is mondta, hogy hajlandó bármennyit fizetni, csak veled ne kelljen még egyszer egy légtérben tartózkodnia. Mégis mit műveltél, ami ennyire kiakasztotta? - most már kíváncsiság bujdosott a hangjában.
- Semmit! Eskü, semmit! ...Na jó, megeshet, hogy párszor kifestettem bohócnak amíg aludt - vontam meg a vállam.
- Bohócnak? - nézett rám értetlenül.
- A csajnak cseppnyi humora sem volt! Komolyan mondom, egy halott hangyával nagyobbakat lehetett volna nevetni, mint vele.
- Szóval ezért volt, hogy néha napokig hiányzott! ...De várj, napokat...? Mi volt abban az arcfestékben!?
- Ó, apró részlet, alkoholos filccel csináltam, mert nem volt arcfestékem - villantottam rá 1000 wattos mosolyom.
- Te meg vagy húzatva!
- Dehogy vagyok! Csupán megmutattam neki mire számítson, ha a szobatársam akar lenni - tiltakoztam.
- Szegény lány... - meredt maga elé Noah együttérzően - A többit nem is akarom hallani! - rázta a fejét és úgy tett mintha kirázná a hideg.
- Többit? Honnan veszed, hogy van több?
- Ismerlek - mondta újra, mire csupán a nyelvemet öltöttem ki rá.
- Meg amúgy is, minek nekem szobatárs? Tök jól el vagyok anélkül. Ráadásul, most már itt van nekem ez! - szorítottam meg erősen a nyakamban lógó ékszert, ami egy pillangó alakú álarcot ábrázolt.

Behunytam a szemem, és koncentráltam. A fejemben megjelentek a körvonalak, majd lassan alakot öltöttek, mire kinyújtottam a kezem. Éreztem Noah csodálkozó tekintetét magamon. Lassan kinyitottam a szemem és nem bírtam megállni, muszáj volt kiáltanom.

- MRS. BUTTER!!!
Lepkém boldogan verdesett szárnyaival, mikor összetalálkozott a tekintetünk.
- Ha nem tudnám mi a képességed, most azt hinném tényleg egy átlátszó pillangó van a kezedben - mondta csodálattal a hangjában barátom.
- Ugye milyen coool? - kacsintottam rá Mrs. Butter szárnyain keresztül.
Ez még őt is megnevettette - Képzeld el milyen lenne, ha alpakkákkal csinálnám! NEM IS! Egy egész alpakka hadsereggel!
- Nem! Nem! Nem! Rose, ez veszélyes! Bármennyire is szeretnék látni egy csorda boldog alpakkát, még nem vagy kész rá! - hangjában aggodalom hallatszott, amit nem is értettem.
- Ne már! Meg tudom csinálni! - erősködtem.
- Rose. Nem - nézet rám komolyan.
- Partigyilkos - vágtam be a durcit.
- Csupán rád vigyázok - vetette be az ő 1000 wattos mosolyát.
Ennek nem tudtam ellenállni, felnevettem rajta. Tekintetem visszafordítottam kis pillangóm felé a kezemben, aki még mindig boldogan csapdosott szárnyaival.
- ...Nem félsz? - néztem fel rá egy ki idő múlva.
- Félni? Mitől?
- A képességedtől. Az elemi erők nem túl gyakoriak, és nagyon könnyű megsérülni a használatuk közben.
Most az én hangomban bujkált némi aggodalom. El sem akartam képzelni már csak a gondolatot sem, hogy Noah-nak akármikor is baja essen.
Arca megváltozott, és láttam rajta, hogy mélyen elgondolkozik a kérdésemen.
- Nem tudom, Rose. Tényleg őszintén... Úgy értem, még nem igazán próbáltam használni - vakarta meg a tarkóját - Bevallom, félek tőle egy kicsit. Ahogy mondtad, kevés ember kap elemi erőt...és félek, hogy elrontok valamit, és nem csak magamat, de másokat is veszélybe sodrok vele.
- De te megkaptad - kacsintottam rá - Biztos, hogy okkal.
- Igen, de nem is ér...
- Azt ne merd mondani, hogy nem is érted, hogy hogyan kaphattad meg, meg hogy nem érzed magad méltónak! Mert ha megteszed, rád uszítom Mrs. Butter-t! Noah Collins, egyetlen embert sem ismerek, aki jobban megérdemelte volna ezt a képességet, mint te! Ne is kételkedj magadban! Ne akard, hogy dühös legyek! - darált am le sebesen a mondandóm, mire Noah jóízűen felnevetett.
Jó volt mosolyogni látni.
- És te?
- Én? Nekem mitől kéne félnem?
- Hát, azért te sem vagy kispályásnak mondható. Nagyon kevés hozzád hasonló ember létezik. Amit birtokolsz az nagyon veszélyes lehet Rose! Nagyon, nagyon, nagyon veszélyes! Az illúzió keltés rendkívül erős képesség.
- Mondja a Vízelementál. Konkrétan az egyik legmenőbb szupererőd van!
- Rose!
- Noah!
- Ne utánozz! Ez nem szupererő, hanem felelősség.
- Bla-bla-bla felelősség. Te csak ezt tudod mondogatni? És mi van az élmény részével? Úgy tudom, később tudod majd irányítani a vizet bármilyen halmazállapotban. Gondolj bele, milyen menő dolgokat tudnál csinálni ezzel a képességgel! Például egy mozdulattal létre tudsz hozni egy korcsolyapályát.
- Azért az nem olyan egyszerű, Rose. De azt hiszem igazad van. Van ennek egy másik oldala is, és ha tudom fegyelmezni az erőmet, akkor a felelősség része miatt sem kell aggódnom.
- Na ez a beszéd! - huppantam le mellé, és kócoltam össze a haját.
- Mit kentél belém? - kérdezte Noah nevetve.
- Olyan bolond vagy, tudod? - mosolyogtam rá.
- Nálad nem jobban - mondta, és beleboxolt a vállamba.
Éppen vissza akartam adni neki az ütést, amikor megszólalt a hangos bemondó, azzal a tipikus fülsüketítő hangjával:
- Miss Davist és Mr. Collinst várják az igazgatói irodában! Miss Davist és Mr. Collinst várják az igazgatói irodában!

Ijedten egymásra néztünk, és megegyeztünk abban, hogy jobb, ha azonnal indulunk, és nem várakoztatjuk meg az igazgató urat. Nagyon kedves, és megértő, de ha valaki nem pontos, akkor arra nagyon kiakad. Az én szobám meg egy szinten van az igazgatóival, szóval ha 5 percen belül nem érünk oda, akkor elég rossz hangulatban csípjük el.
Gyorsan bezártam az ajtómat, és már siettünk is az igazgatói irodába.
Végighaladtunk a különböző osztályok tablóival teleakasztott folyosókon, és a bordó szőnyeget bámulva azon gondolkoztam, hogy vajon a reggeli késésről lesz-e szó, és amennyiben igen, mit találjak ki mentségül. Noah nyugodtnak tűnt, ahogy mellettem lépdelt, de annyira gyorsan ment, hogy muszáj volt néha rászólnom, hogy lassítson.

- Hallod, nem mindenkinek vannak olyan hosszú lábai, mint neked.
- Jó-jó bocsi, csak már nagyon kíváncsi vagyok, mit akarhat az igazgató.
- Gondolhatod én mennyire - sóhajtottam.

Végszóra oda is értünk az igazgatói irodához, de az ajtó előtt megtorpantam. Mi van, ha rájöttek, hogy tavaly több hónapig is tartottam egy kutyát a szobámban, amit az utcán találtam, de aztán egy éjszakai sétáltatás alkalmával elszökött, és azóta nem is láttam...
Eszembe jutott néhány eset, amiért lehet nem igazán rajonganának az ajtón túl.
Nagyot nyeltem, ránéztem Noah-ra, aki azonnal levette, hogy mi a helyzet. Biztatólag küldött felém, egy félmosolyt, majd bekopogott az ajtón.