A beszélgetés kissé hosszabbra nyúlt, mint én azt terveztem, de túl sok kérdésük és tanácsuk volt a helyzettel kapcsolatban.
Én gyorsan elmondtam, amit tudniuk kellett, Noah eltűnésének részleteit persze kihagytam (érthető okokból), és az elérhetetlenségét azzal magyaráztam, hogy elvesztette a telefonját valahol.
Arról is szóltam nekik, hogy ezután nem leszünk elérhetőek, de ha rendbe jönnek a dolgok, felhívjuk őket, és megkértem, hogy mondják ezeket el Noah szüleinek is.
Mikor nagy nehezen sikerült elszakadnom a telefontól és kiléptem a fürdőből, hogy csatlakozzak a többiekhez, egy felettébb verejtékező Jasont pillantottam meg, ahogy mozdulatlanul ül az ágyamon.

- Na jó, mit csináltatok vele, srácok? – kérdeztem a többieket, miközben odahajoltam Cassandrához, aki tűnődve mérte végig a fiút. - Minden oké vele?
- Háát... Nem is tudom – sóhajtott fel. - Ahhoz képest jól fogadta. Viszont már vagy 10 perce így ül és nem tudom, hogy mivel okozunk nagyobb bajt, ha kizökkentjük vagy, ha békén hagyjuk.
- Szerintem jobb lenne, ha kirántanánk ebből a furcsa, izzadós tetszhalál állapotból – indultam meg a fiú felé kimérten.
Ha mégjobban eluralkodik rajta a kétségbeesés és rohamot kap vagy valami ilyesmi, tuti feladom az életem. – Jason, csak lélegezz mélyeket – mondtam halkan, miközben óvatosan leültem mellé. – Tudom, hogy borzalmas belegondolni, hogy mégis ki és miért rabolhatta el Danielt, de hidd el, hogy meg fogjuk találni és szétrúgjuk annak a seggét, aki meg merte ezt lépni.
- De hogyan? – fordult felém vörös szemekkel. – Tudjátok, hogy hol vannak? Nem. Tudjátok, hogy ki tette? Nem. Akkor mégis mitől vagy olyan biztos benne, hogy minden rendbe fog jönni? Abból, amit hallottam igazán úgy tűnik, hogy semmi esélyünk – rázta idegesen a fejét.
Ha nem lenne sokkos állapotban felpofoznám az tuti, az valszeg kiugrasztaná a jelenlegi állapotából. A filmekben legalábbis be szokott válni.
- Jason, muszáj, hogy összeszedd magad! – lépett mellénk Cassandra is. – Tudom jól, hogy mekkora súly nehezedik az emberre, ha egyszerre ennyi aggasztó információ zúdul rá. Én is csak ma hajnalban szereztem tudomást minderről, de nem hagytam, hogy összenyomjon. Te sem hagyhatod!
- Nézd, - szólalt meg Kaden – a lányoknak igaza van. Elhiszem hogy nehéz lenyelni ezt az egészet, nemhogy még felfogni, de most nincs időnk arra hogy elvigyen az idegösszeroppanás, és ezt szerintem te is tudod. Már tudjuk, hogy milyen nyomon keresztül induljunk el. Egyelőre ahhoz kell tartani magunkat.
- Mihez? Egy nyamvadt kulcshoz, ami az Antarktiszra visz? – horkantott fel a fiú haragosan. – Azt sem tudjátok, hogy ott vannak-e egyáltalán. Ez haszontalan nyom.
- Kezdesz irritálni Jason – szólalt meg nyersen Nate. – Nagyon is jól tudjuk hogy nem a legpozitívabb a helyzetünk. Nem kell hangoztatni. Az egyetlen ok amiért még egyben van az orrod az az a tény, hogy megígértem, valaki számomra nagyon fontosnak, hogy nem fogok őrjöngeni többet, szóval ha abbahagynád a negatívkodást azt nagyon megköszönném! A te érdekedben is mondom!
Ha rajtam múlna, már most elindulnék a keresésükre, csakhogy pontos úticél nélkül elég nehéz. Éppen ezért próbálunk előbb egy tervvel előállni – nézett mérgesen a fiúra.
- Jó, bocsi! -  temette Jason az arcát a tenyerébe. – Nem szándékoztam kiakadni, de azért erre mégsem számítottam, amikor beléptem a szobába. Azt hittem, hogy Daniel valamiért szándékosan kerül engem és ti tudjátok, hogy hol van, de sokkal komolyabb a helyzet... Bárcsak igazam lett volna – hajtotta le a fejét szomorúan.
Enyhén nyomasztó lett a hangulat a szobában, vagy csak én érzem?
- Na jó emberek, vége a depressziós kurzusnak, ideje elfogadni a helyzetet és megoldani azt! - paskoltam meg Jason hátát, majd felpattantam mellőle. – Most lesz az ebéd nemsokára, tehát tökéletes alkalom, hogy besurranjunk az igazgató irodájába. Nincs időnk tovább búslakodni, ideje használatba vennünk azokat a csinos fenekeinket és elszambázni az igazgató irodájába! – néztem elszántan a többiekre.
Már meg sem bírom számolni az ujjaimon, hogy hányszor gondoltam Noah-ra és a többiekre, ahogy egy nyamvadt cellában sínylődnek a világ másik végén, és ez minden egyes alkalommal csak rosszabb lett. Szóval nem hagyhatom, hogy lassan Jasont is a hatalmába kerítse az aggodalom. Ideje akcióba lépni!
Remélem azért Noah hasznát vette a tőrömnek, bárhol is legyen most...
- Mégis hogy szeretnél besurranni az igazgatóiba? – kérdezte kíváncsian Cass.
- Nagyon egyszerűen! – mosolyodtam el, ugyanis már alig vártam, hogy megkérdezze valaki.
Amíg azt hallgattam a telefonban, hogy mennyire féltenek a szüleim és, hogy vigyázzak magamra, meg fogadjak szót Noah-nak, addig én a csapból eresztett forró víz gőzét felhasználva, a tükörre rajzolva kezdtem kidolgozni a tervemet.
Néha benyögtem apáéknak, hogy „jó" meg párszor, hogy „aha" és fel sem tűnt nekik, hogy már rég másra koncentrálok.

- Először arra gondoltam, hogy a te képességed segítségével beteleportálhatnánk az igazgatóiba, majd gyorsan átkutathatnánk a helyet a kulcs után, azonban eszembe jutott, hogy az igazgató speciális védővarázslatot használ amikor bezárja az ajtót, így nem juthat be oda egy kíváncsi diák sem. Azonban elég nagy rá az esély, hogy ez a bizonyos védelmi mágia, csupán azt a varázslatot képes kizárni, amivel a diákok rendelkeznek, vagyis, amit a Kristály szolgáltat. Éppen ezért – fordultam nagy lendülettel Kaden felé – rád van szükségünk édes, hogy észrevétlenül bejussunk. Eközben persze meg kell bizonyosodnunk róla, hogy az igazgató nincs az irodájában és ebédel, valamint kellenek őrszemek, akik figyelik, hogy mikor végez az evéssel és mennyi időnk van a kutakodásra – mondtam magabiztosan. - Pontosan meghatároztam a figyelő pozíciókat az alapján, hogy mennyi területet lehet belátni és mennyi idő alatt ér az igazgató az irodájához, de valószínűleg még így is több időre lesz szükségünk, mint ahogy ő megebédel. Ezért kelleni fog egy elterelés is, amivel időt nyerhetünk – pillantottam félve Nate irányába, mire a fiú bizonytalanul felvonta az egyik szemöldökét.
- Oké, nem tudom, hogy mit akarsz velem, de abszolút ki van zárva! – rázta a fejét. – Nem és nem. Nem tetszik ez a nézés.
- Pedig muszáj lesz – léptem eggyel közelebb hozzá.
- Miért nem csinálhatja mondjuk Cassandra? Vagy Jason? Őket nem penderítik ki az Akadémiából még egy baklövés miatt.
- Azért, mert rájuk őrszemekként van szükségem. És egyedül te vagy az, akinek mindenképpen az ebédlőben kell lennie ilyenkor, hiszen ha jól emlékszem, Antonióval ott töltitek a büntetéseteket és mosogattok. Ha mást bíznék meg a figyelemeltereléssel, akkor már ketten lennétek ugyanott és akkor emberhátrányba kerülünk.
Ja és egyébként a zárlat miatt nem kell tartanod attól sem, hogy kidobnának a suliból. Valószínű, hogy helyette csak plusz büntetést kapsz, szóval nyugi – mosolyogtam fel rá.
- Még büntetést!? De hiszen én már régóta nem is járok gimibe! Ez egyáltalán nem fair!
- Bocsi, de nem én írom a szabályokat – vontam meg a vállamat.
Hehe, bárcsak. Habár valószínűleg tömegkatasztrófa lenne a vége.
– Különben is, ha nem verekedtél volna össze Antonióval, akkor nem kéne minden áron az ebédlőben lenned, ergo más is vállalhatná az elterelés szerepét. De így csak te maradtál – paskoltam meg a vállát, mire ő csak beletörődve fújtatott.
- Mégis mikor álltál elő ezzel a tervvel, szívem? – karolt át elismerően Kaden.
- Én mesteri elmével születtem, szóval - legyintettem egyet – nem csak neked lehetnek robbanás szerű ötleteid – nyomtam egy gyors puszit a szája sarkába, mire jólesőn elmosolyodott.

~×~

Az ebédlő felé menet, kiszúrtuk az igazgatót, ahogy a lépcsőkön igyekszik lefelé, így én és Kaden azonnal lebuktunk a korlátok mögé és négykézláb igyekeztünk az ellenkező irányba. Eközben Jason és Cassandra elfoglalta a megfelelő helyét a figyelő állásokban, az első és a második emeleten, míg Nate keserű szájízzel cammogott az étkező hátsó bejáratához, ahol Antonio már keresztbe font karral várta egy konyhai dolgozóval együtt, aki egy hosszú merőkanalat szorongatott, fehér kötényét pedig különféle foltok díszítették.
Azt hiszem váltig állíthatom, hogy SENKI nem szeretné tudni, milyen foltok azok és, hogy honnan vannak.
Kaden és én igyekeztünk a lehető legészrevétlenebbül eljutni az igazgatói irodáig, miközben az ebédelni igyekvő tanárok és diákcsoportok elől bujkáltunk, hogy ne szúrjunk szemet senkinek.
A sötét fából készült ajtóhoz érve, Kaden a fülét rátapasztotta az iroda falára, majd némi szemöldökráncolást követően mozgatni kezdte a tenyereit, melyek körül apró hieroglifák jelentek meg.

- Érzékelek valamiféle mágikus tevékenységet, de a jelek szerint nem hat ki az egyiptomi mágiára, szóval nem lesz gond – biccentett felém magabiztosan.
Jó nagy szarban lettünk volna, ha mégis kihat Kaden mágiájára.
Az oldalán lógó vászontáskájából kihúzott egy öklömnyi méretű, kőből készült piramist, amit eddig még sosem láttam nála.
- Mi az a kezedben? – mutattam a piramisra, miközben barátom lehelyezte azt az ajtó elé. – És mire fog kelleni?
- Ez egy egyiptomi piramis darabja, amit szintén piramis formájúra csiszoltak. A legtöbb mágusnak hasonló tárgyakra vagy mágikus obeliszkekre van szüksége, hogy portált nyisson – magyarázta, miközben letépte az egyik amulettet a nyakából, ami egy lebegő örvényt ábrázolt, majd a miniatűr piramis elé helyezte. – Nekem az istenek megtanították, hogyan kell ezek nélkül utazni, azonban rendkívül fárasztó mulatság és ebben az esetben nem igazán ajánlatos. Inkább nem kockáztatok és nem hagyom, hogy összekeveredjen valamiféle idegen mágia az enyémmel, szóval muszáj ezeket kipakolnom – egyenesedett fel.

Érdeklődve bólintottam, hiszen már annyiszor elhatároztam magamat, hogy részletesebben kikérdezem a pólója alá rejtett amulettekről, a tetoválásairól és a vászontáskájában található random bigyókról, de valahogy éppen akadt ezer más, ami miatt fájhatott a fejünk, szóval ez eléggé eltolódott.

- Most, ha tudsz ne tegyél hirtelen mozdulatot és ne próbálj meg mágiát használni még véletlenül se! – fordult felém, majd mellém lépett, megfogta a kezemet és előre nyújtotta a karját. - Sahad! – kiáltotta.

A földre helyezett amulett halványan izzani kezdett, majd homokszínű hieroglifák kezdtek kiszállni belőle, melyek mind a kis piramis csúcsához libbentek és keringeni kezdtek fölötte.
Néhány másodperc múlva annyi hieroglifa tömörült össze, hogy egy egész, világító gömböt formáltak, miközben a piramis rázkódni kezdett a földön. Ekkor Kaden vett egy mély levegőt, majd a következő vezényszó hagyta el a száját: W'peh!
A homokszínű hieroglifákból álló gömb, egyszeriben pulzálásba kezdett, majd egy villanás kíséretében kilövellt belőle egy éles fényű nyaláb, egyenesen az iroda ajtajára. Az ajtó felülete lassan keringeni kezdett körbe-körbe, mintha folyékonnyá változott volna, míg nem egy teljesen homokszerű örvény jelent meg a bejárat helyén, mely mögött halványan derengett az igazgató íróasztala és maga a teljes iroda is.

- Mostmár, mozoghatok...? – szűrtem ki a szavakat a fogaim között, miközben úgy figyeltem az eseményeket, mint a cövek. Még levegőt is alig mertem venni. Egyetlen gondolat kavargott a fejemben: Olyan szexi amikor ezt csinálja.
- Mostmár mozoghatsz – bólintott rám kacsintva Kaden, mire jólesőn fellélegeztem.
Egymás kezét el nem engedve léptünk be az igazgató irodájába.
Mikor már mindketten biztosan átértünk a portálon, Kaden egy laza mozdulattal magához intette a kívül izzó amulettet és kőpiramist, amik a lassan zsugorodó átjárón még éppen időben repültek át, egyenesen a fiú táskájába.
- Rohadt élet... ez nehezebb volt mint gondoltam! – rogyott le kimerülten barátom az egyik fotelbe, miközben a homlokát dörzsölte.
Egy pillanatra azt hittem, hogy fogja magát és elájul, kidobja a taccsot vagy esetleg egyszerre mindkettő, de megnyugtatott, hogy csak nagyon kimerítette ez a két varázslat, amivel egy teljesen idegen mágián kellett áthatolnia.
Kicsi bűntudatot éreztem, hiszen biztos egyszerűbb lett volna, ha engem nem kell átjuttatnia magával együtt a portálon, ráadásul az én tervem is volt ez az egész, szóval miattam festett úgy, mint egy sápadt nyugdíjas, aki kiült napozni a kedvenc karosszékébe, de most nem tud felkelni egyedül, mert mindene reumás.
Persze ezt a gondolatomat nem osztottam meg vele, mert úgyis csak győzködött volna, hogy ez nem így van.
Meg hát, egyébként sem volt túl sok időnk, hogy átkutassuk a helyiséget. Azonnal hozzá kellett kezdeni.
Amíg Kaden pihent, addig én kezelésbe vettem a nagy íróasztal fiókjait. Miután azokban nem találtam semmi mágikus kulcshoz illőt, elindultam a többi könyvespolc, szekrény és kis komód felé, melyekben túlnyomó többségben csak szörnyen unalmas iratokat fedeztem fel. Időközben Kaden is beszállt a kutatásba és a ruhafogastól kezdve, a szellőzőn át, mindent átvizsgáltunk, de sehol sem találtuk a kulcsot.

- Nem lehet, hogy Cassandra rosszul emlékezett a kulcsra? – kérdezte Kaden.
- Nem hiszem – ráztam a fejemet. – Nála nem ismerek jobb fotografikus memóriával rendelkező személyt. Komolyan mondom, ha valaki megkérdezi tőle, hogy mit írt mágiatörténelmen, akkor fogalma sem lesz az egész tartalmáról, de azt, hogy melyik nap, hány címet és hány alcímet húzott alá különféle színes kiemelőkkel és, hogy ezeket a füzete melyik oldalára írta le, na azt álmából felkeltve is tudja. A csaj egy terminátor!
- Oké, már a „nem hiszem" résznél meggyőztél, hogy keressük tovább, de jó tudni ezt a kis háttér infót is – bólintott szarkasztikusan, mire csak nevetve oldalba könyököltem.
- Srácok! – hallatszott egyszeriben Cassandra az ajtó túloldaláról. - Jason most üzent, hogy az igazgató elhagyta az ebédlőt és hiába van a nyomában Nate és próbálja szóval tartani, nem akar megállni! – pánikolt a lány. – Most mit csináljunk!?
- Az a baj, hogy még nincs meg a kulcs – szólt vissza Kaden az ajtó túloldalára.
- Akkor siessetek, mert már bármelyik pillanatban itt lehet!
- Azt próbáljuk, de egyszerűen nem tudom, hogy hol lehet! Hogy a francba lehet ilyen jól eldugni egy nyamvadt kulcsot!? ! – idegeskedtem.
- Nézzétek meg, hátha van valamilyen széf a képek mögött! – tanácsolta a lány.
- Már megnéztük... kétszer – válaszolta Kaden. – Valami más ötleted van esetleg?
- Hmm... Mondjuk, a szőnyeg alatt? – gondolkozott Cass, mire szinte azonnal pánikolva kiáltott fel. – Szentséges Göncölszekér! Itt jön!!! – mondta rémülettel teli hangon, mire hirtelen elnémult.

Hiába próbáltam halkan szólongatni, vagy az elmémmel keresni az ajtó túloldalán, a lány valószínűleg elteleportálta magát, hogy ne vegye észre az igazgató.
Kadennel idegesen tekintettünk egymásra, hiszen a fiú még nem volt eléggé feltöltődve egy újabb portál megnyitásához, az én erőm pedig jelen helyzetben haszontalan volt. Csupán egy fél pár tőr lógott az övemről.
Ekkor hallottuk meg Nate hangját, ahogy az igazgató után szól valamit, és mintha beszélgetésbe próbálna elegyedni vele, ezzel némi időt szerezve nekünk.

- Ne haragudjon Mr. Adams, de nagyon sok papírmunkát kell még elintéznem ezzel a teljes zárlattal kapcsolatban, nem is beszélve a szülők tájékoztatásáról. Majd később keressen fel, kérem! – adta meg a választ a férfi.

Eközben mi hevesen kutattunk valamiféle jó búvóhely után, ugyanis gyanúm szerint nem lett volna elég hatásos az illúzióm az elrejtőzéshez, hiszen az igazgatóról beszélünk, aki már rengeteg hasonló trükkel találkozott a hosszú évek során, úgyhogy simán lebuknánk.
Mire ezt végiggondoltam, a férfi megragadta kívülről az ajtó kilincsét és ezzel egyidőben egy sötétkék hullám vonult végig a szobán, mely a biztonsági rendszer kikapcsolását jelezhette.
Megszorítottam Kaden csuklóját és teljes döbbenettel mutattam az ajtó felé, hogy látja-e, amit én. Ugyanis nem voltam benne biztos, hogy hihetek a szememnek. És abban se nagyon, hogy mégis hogy lehettünk ilyen hülyék ezidáig.
A kulcs ugyanis az éppen kinyílni készülő ajtó kulcslyukába volt belülről behelyezve.